Augusztus 28-án a hvg.hu-n jelent meg velem interjú "Miért száll fel egy ember szamárral a vonatra? Honnan jött, hová megy?" címmel, amely egy hosszabb beszélgetés vágott verziója. Az eredetileg 33 ezer karakteres szöveget kellett 15 ezer karakter alá karcsúsítani, így tök fontos és tartalmas kérdések is kimaradtak a cikkből. A szerző által adott cím a fenti lett volna ("Úgy döntöttem, megőrülök, mert ez az egyetlen megfelelő reakció." Interjú a zarándokkal, aki megvonatoztatta a szamarát), és a címen kívül a magázódásra való átírás is utólagos szerkesztői döntés eredménye. Azt találtam ki, hogy ne vesszen oda, ezen az elhanyagolt blogon jelentetem meg a vágatlan szöveget, zsinórban három napon – íme az első rész.

Csatlós Hanna kérdései, Reviczky Zsolt fotóival

I.rész 

-Ha jól vettem ki a blogbejegyzéseidből, akkor hat évvel ezelőtt indultál útnak Budaörsről, méghozzá a zarándokláshoz egy barátod adta az ötletet.

A Camino az én ötletem volt. Eleinte „csak” külföldre akartam költözni, és ennek kerestem a lehetőségeit, de nem voltak utazási tapasztalataim, sem komolyabb nyelvtudásom, sem pedig pénzem, ezért egy barátomat igyekeztem rávenni, hogy jöjjön velem. Eszembe jutott, hogy anno az egyetemen meséltek a Szent Jakab-zarándoklatról, mint megváltozott tudatállapot-indikátorról és pszichoterápiáról. Bedobtam, hogy mi lenne, ha kimennénk tök ruppótlanul stoppal, és utcazenélésből fedeznénk a betevőt. A szamárötlet volt az, ami a cimbitől származott, és először viccből merült fel, mert azon gondolkodott, mennyi minden szirszart kell majd cipelnünk egy ilyen úthoz. Mikor én ezt mégis komolyan vettem, ő visszakozott is, hogy ezzel a baromsággal csak még egy bajt szabadítunk önkéntesen a saját nyakunkba, de a lelki szemeim előtt akkorra már lepergett az idilli jövő imádott csacsinkkal az úton. Végül nem is jött, és jobbat nem tehetett volna velem – ezen a kihíváson egyedül kellett végigverekednem magam. A tapasztalatom az állatokkal kapcsolatban is konvergált a nullához; korábban csak két afrikai óriáscsigánk és egy kis éticsigánk volt az ex-lakótársammal Debrecenben: Zelk Zoli, Nemes Nagy Ági és a kis Hannah Montana, de mindhárman csakhamar feldobták a pacskert a terráriumukban, szóval állatpesztrálás ügyben nem sok sikerélményem volt.

- Mi mindennek kell összejönnie ahhoz, hogy az ember útnak merjen indulni? (Hiszen itt kell hagyni hozzá egy már kialakult, komfortos életet) Gondolok itt az erős lelki/érzelmi/magánéleti, vallásos indíttatásra, de olyan prózai okokra is, mint például "az éppen nincs munkám", vagy "digitális nomád leszek", "szerencsét próbálok külföldön" stb. 

A Szent Jakab-út egy középkori hagyomány, ami manapság új köntösben éli reneszánszát: ma már nem mindenkiben van vallásos vagy önismereti motiváció, sokan csak nyaralni, túrázni, világot látni mennek oda, de tény, hogy valamiféle lelki hozadékról szinte minden zarándok beszámol. Nekem nagyon naiv és fennkölt elképzeléseim voltak az útról, mivel minden ismerősöm, aki megjárta, egy életfordító tapasztalatként számolt be róla. Szóval amikor volt egy kis megrekedés az életemben, és a dolgaim nem arra és nem úgy tartottak, amerre és ahogyan azt elképzeltem, eljött az idő, hogy nyomjak egy resetet. Máskülönben valószínűleg sosem éreztem volna valaha is úgy, hogy elég pénzem és időm van egy ekkora utazásra, de azidőtájt már nemigen volt mit veszítenem, és olvastam a középkor kolduszarándokairól, akik szőrcsuhában, éjszakánként farkasokkal viaskodva, a természet erőivel küzdve hágják Spanyolország hegyeit-völgyeit. Ebben találtam valami romantikusat. Ezt a víziót egészítette ki tökéletesen a szamárötlet, amit szintén hagyományőrző gesztusnak szántam, de azt hittem, azért gyakoribb jelenség lesz manapság is a Caminon. Ehhez képest gyakorlatilag turistalátványossággá váltunk, de ez semennyire nem zavarta az utam lelkiségét, sőt, rengeteg pozitív emberi kontaktushoz segített hozzá. Közben pedig volt egy tökéletes segítőm és társam: Rocinante, akit Don Quijote lováról neveztem el, mert szimpatizálok a kóbor lovag szent őrületével, könnyen tudok vele azonosulni.

-Hogy néz ki most a mentális térképed? Milyen utakon haladtál az elmúlt bő fél évtizedben? Milyen utak, tájak, emberek, kultúrák, közösségek vagy élmények ragadtak magával a legjobban?

Négy éven keresztül az Ibériai-félszigeten maradtunk, hiszen a zarándokok nagy része ott sétafikál, és nekem tetszett az a lelkület, amibe ott az emberek kerülnek. Önkénteskedtem szálláshelyeken, aztán éltem egy kis önfenntartó közösségben, amely szintén fogad zarándokokat is, és volt, hogy csak úgy letettem egy pontra a sátramat, és ott maradtam hetekig, alternatív módokon dolgozgatva. Nagyobb részt viszont úton voltam Rocinantéval. Tavaly jutottam arra a pontra, hogy továbbálljak, hiszen a Caminot is a helyén kell kezelni: nagyon sokat adott nekem, de nem lehet cél, hanem „csak” eszköz valaminek a megvalósítására, és azt hiszem, ezt én eléggé kimaxoltam. Ez a valami az önismeret, amelynek nyomán az emberek átélik, hogy „az út a cél” - csak hogy látszólag azonnal meg is cáfoljam magamat. Ez csak azért látszólagos ellentmondás, mert ezt szimbolikusan kell érteni, az életutunkra vonatkoztatva. Santiagoba megérkezvén sokan ennek a buddhista tanításnak az igazságát élik át, és ez ad választ nekik arra, hogy mi is az élet értelme. Nagyjából az, hogy éld. Járd az utad. Műveljük kertjeinket, küzdjünk és bízva bízzunk, negyvenkettő stb. Szóval szerintem elsősorban annak eszköze az út, hogy megtaláljuk a célt. Én elég konkrét irányokat kaptam…

A Pireneusokon átkelve Dél-Franciaországon keresztül Olaszország nyugati partjaira, onnan pedig Rómába sétáltunk tavaly, és épp szentestére értünk oda. Az nagyon felemelő volt. Idén Padovától sétáltam, ott vigyáztak szamaras barátaim Rocinantéra a római túra után. Szlovénián keresztül érkeztünk Magyarországra, de egy előre leegyeztetett előadásom miatt sietnünk kellett, szóval Szlovénia keleti felét levágtuk egy állatszállító segítségével, és a Balaton partjáig transzportálttattuk magunkat.

Minden országnak, de még a tájegységeknek is megvoltak a maguk kulturális jellegzetességei, és mindegyik nagyon elragadott, de azért Olaszország egy kiemelt pont, a zsigereimben éreztem a dolce vitát. Gondom is ott volt a legtöbb, de mindenképp építő jellegű élmény átélni a sztereotípiák valódi tartalmát, avagy azok eredőit, igazságaikat vagy féligazságaikat, tévedéseiket. Szóval összességében nem voltam sok helyen, de az a helyzet, hogy a Caminon a világ jön hozzám, és nagyon sok nemzet képviselőjével, kultúrájával találkozhattam, engem pedig a világból az emberek érdekelnek a legjobban.

-Számoltál-e kilométereket?

Nem.

-Mennyit mentél összesen és mennyit nagyjából egy nap?

Összesen fogalmam sincs, ez nekem nem teljesítménytúra. Komoly fizikai kihívás van benne, persze, de ez a része a dolognak engem nem foglalkoztat. Van két lábunk, direkt arra, hogy haladjunk vele. Az, hogy helyettük mostanában inkább autókat meg repülőket használunk, attól még működnek, és azt hiszem, ez a legtermészetesebb módja az utazásnak. Sétálva alkalmad van befogadni a tájat, átérezni a helységek energiáit, magadba fordulni és fejlődni. A kilométerek számomra inkább erről szólnak. Az, hogy egy nap mennyit megyünk, a csacsitól függ, aki még málha nélkül is elég komótosan cammog, ezzel türelemre tanít. Kényelmesen 20 kilométer az átlag – nélküle valószínűleg kb. dupla annyit mennék.

-Hogy érzékelted az időt? Számít-e ilyenkor, hogy milyen nap van éppen aznap?  

Általában csak abból érzékelem, hogy szombat van, hogy az emberek este részegebbek az átlagnál, a vasárnapot meg abból, hogy hamarabb zárnak a boltok, amikbe egyébként sem járok túl gyakran. Amúgy nem sokat kellett vele foglalkoznom. „Az Úr napját szenteld meg” - valamilyen szinten nekem minden nap az volt.

-Időközben azért kisebb-rövidebb időkre hazajöttél, vagy hat évig nem is voltál itthon? Itthoniakkal milyen gyakran tudtad/akartad tartani a kapcsolatot?

Három-négy hónap kintlét után általában egy-két hónapot otthon töltök. Fizetem az egészségpénztárat, szóval itthon szoktam például fogorvoshoz járni, meg minden egyéb gyakorlati jellegű ügyemet intézni. A régi kapcsolataimat is ápolom ilyenkor, és van, hogy dolgozom is valamit rövid távon. Szóval nem szakítottam meg a kapcsolatot a világgal, inkább hidakat próbálok képezni vele.

-Azt gondolná az ember, hogy ha valaki zarándokútra megy, akkor le akar kapcsolódni a külvilágról, tehát az internetről is. Te mégis szinte folyamatosan jelen vagy online. Csak én érzek ebben egy ellentmondást? Hogy lehet így "elvonulni, magunkban lenni"? 

Jól látod. Amikor zarándokolni indultam, csak egy régi butafon volt nálam, mivel akkor életem első okostelefonjára még a legelső éjszaka, a budaörsi benzinkút melletti árokban alva ráfeküdtem, és elromlott. Ez 2013 augusztusában történt. Amúgy sem akartam használni, csak adott valami fals biztonságérzést, de hát Szent Jakab már akkor vezette a kezeimet, illetve adott esetben a seggemet, amivel ráfetrengtem. Az azért most sem igaz, hogy folyamatosan jelen vagyok online, a Facebook-posztjaim csak szórványosak. Akkor teszek fel valamit, ha találok szabad wifit. A luddita technológiarombolás pedig továbbra is az egyik kedvenc tevékenységem: pár hónapnál tovább semmilyen készülék nem bírta ki eddig nálam. Például most sincs működő készülékem, csak a szintén romos laptopom, amin a könyvemet írom, amikor időm engedi, és amire le tudom tölteni a képeket, amit küldenek nekem az emberek.

Az is igaz, hogy 6 éven keresztül nem lehet folyamatosan zarándokolni. A zarándoklat egy lelkiállapot, amibe rendszerint tudtomon és akaratomon kívül zuhanok bele. Még attól is független, hogy éppen gyalogúton vagyok-e. Legtöbbször a hétköznapjaimról számolok be, amikor úgy érzem, érdekelhet is valakit, hiszen ez a vándormóka tulajdonképpen már a komfortzónámmá vált. Ezért is éreztem szükségét a váltásnak, ezért tértem haza Rocinantéval, hogy aktív nyugdíjas évei alatt én valami másba fogjak, mielőtt kiégek, merthogy ebben is ki lehet, és azt nem szabad megvárni semmivel kapcsolatban.

Az az igazság, hogy egyáltalán nem élvezem ennek a Facebook oldalnak a működtetését, egy csomó bosszúságot okozott már, és rendszeresen elcsábulok, hogy megszüntetem az egészet. A blogoldalamra már nem is nagyon írok, mert irreálisan sok energiámba került ahhoz képest, hogy milyen kevés helyen ért célba. Kicsit abszurdnak élem meg, hogy most volt ez a vonatozós majré, és annak kapcsán lett egy csomó új követő, miközben ezzel az erővel egy rakás minden mástól is hírünk mehetett volna. Behányok a szenzációhajhász média működésétől, de például egy ilyen jellegű interjúban szívesen részt veszek, mivel tartalmat szeretnék közvetíteni, amikor épp van mondandóm, nem pedig lájkokat generálni. Tudod, eredetileg tanár vagyok. A pozitív üzenetek terjesztésének vágya akadályozott meg eddig abban, hogy töröljem a Facebookomat, de az biztos, hogy jól jönne hozzá némi segítség. Manapság a közösségi média a kijelölt útja a gondolatok terjesztésének, még ha az ott megjelenő kontent nagy része szemét is. Szerintem akinek meg kell találnia, az mindig meg fog, mert így működik a karma, a vonzás, vagy hívjuk, ahogy akarjuk.

/...folyt.köv./

KLIKK ide a második részért.

KLIKK ide a harmadikért.