Szamár. Milyen fasza már!

Rolandante

2016 – A szamár éve (II./II. rész) / 2016 – Year of the Donkey (Part II./II.)

Évösszegzés, előretekintés, egyéb csacskaságok – Második félév: Fisterra, Magyarország, Mélide, London… de főleg Fisterra. / Annual summary, foresight and other sweet nothings – Second semester: Fisterra, Hungary, Mélide, London... mostly Fisterra.

2017. január 19. - Rolandante

HUN:

/Katt az I. részhez/

Hazamenetele előtt még egyszer találkoztam Takashival, amikor – immár Chewie csacsit leadva – a santiagoi reptérre tartott. Nekem csak július legvégére volt haza repjegyem, úgyhogy még lepocoltam kicsit Fisterrában, majd én is hazatértem családozni, barátozni, rekreálódni. Ekkorra kialakulni látszottak a terveim a következő egy évre. Augusztus utolsó napjaiban, amikorra anyagilag pont lenullázódtam, visszatértem Galíciába, hogy pénzt keressek e tervek megvalósítására. Majdnem sikerült is összeszedni annyit, amennyi kellene hozzá, de – ahogy elég gyakran mondom – a terv az mindig csak „B terv”, az „A terv” meg az, hogy majd valami teljesen más fog történni… A lényeg, hogy legyen benne sok mosoly!
15970071_10155009843949189_470756630_n.jpg

Takashitól hazarepülése előtt a Monte do Gozo-i lengyel albergue-ben vettem búcsút, ahol a két önkéntes, Wiktoria és Mikolaj fogtak közre minket Rocinantéstul egy közös fotóra. A szintén közrefogott lány egyetemi évfolyamtársam volt, ami nagy örömöm. Kriszta segít most angolra fordítani e blog bejegyzéseit (ezt az egyet most pont nem), mert rendes. Örök hála érte! Pszichológusként dolgozik, közben meg tűzön járást oktat és néprajzi kutatásokat folytat a tűzhöz kötődő rituális hagyományokkal kapcsolatban. Spanyolországban Szent János napjának éjjele a tűz ünnepe; ennek alkalmából érkezett, és ha már erre járt, sétált kicsit a caminon – az is elég rituális, és a legvégén a zarándok még el is éget valamit. Mindjárt mesélek erről…

Fisterrában ezúttal nem alakult minden a legjobban.

A világnak itt hivatalosan vége (finis terrae = a föld vége), ahol a zarándok a nagy vándorlása végeztével köt ki. Nem vezet már tovább út, csak a végtelen óceán hömpölyög. Az elmerengés, az összegzés, a magunkba szállás helyszíne, na meg a hömpölygésé. Az Atlantin kívül ugyanis igen erőteljes energiaóceán is hömpölyög, mivel igen erőteljes érzelmek is hömpölyögnek az ideérkezők lelkeiben. Már a kereszténység előtt, a kelta időkben is rituális helyszín volt ez, ahol sokszázados hömpölygő tradíciók nyomait érzi immár saját bőrén az ember. A vándor eléget valamit, amit magával hurcolt az úton, így szakad el múltja egy részétől, s az óceánban megmártózva tisztul az új kezdethez. A halászfalucska egy kis szélvédetlen félszigeten terül el, szóval a föld, a víz és a tűz mellett a levegőt is keményen kapjuk az arcunkba, ehhez hozzáadva a szívet pedig nyilván megszületik a Bolygó Kapitánya: a világ 5 kontinensének faölelgetői tanyáznak itt le rendre magas számban, hosszabb-rövidebb időkre.

rokinak010_0.jpg

„God damn hippies” a Mar de Forán

A caminon többnyire pozitív érzelmeket él át az ember, amelyek a legvégére igencsak fel tudnak gyülemleni – így történik a csoda. Ha viszont rossz dolgok szállnak meg, itt azok eredményeit is hatványozva kapjuk. Szerintem kiváló hely megtanulni, hogy mennyire felelősek vagyunk saját gondolatainkért és érzelmeinkért. Azokkal teremtünk. Magunkat és a világot! Bennem továbbra is mocorgott még egy jó adag feldolgozandó negatívum az előző évből, és ez a hely – korábbi hagyományos nyaralóhelyem – nemhogy nem feledtette, de inkább felszínre hozta őket.

Egyetlen dolgot van most lehetőségem elmesélni: nekiálltak baszogatni a helyi hatóságok. Új seriff érkezett a faluba az új polgármester személyében, és kiadta az egyik alpolgármesterének, hogy oldja meg a „hippi problémát” (amit egyébként lehetetlen), merthogy azok nem igazán fogyasztanak, ámde szeretnek szervezkedni, kritizálni, alternatívákat (pl. ingyen szálláshelyeket) kínálni a turizmusközpontú helyiekkel szemben, és közben még jól is érezni magukat. Az alpolgármester úgy döntött, hogy velem kezdi a tisztogatást, hogy úgy tűnjön, mintha csinálna valamit (ha már a szembetűnő hippi-főhadiszállás World Family bárt a mai napig sem sikerült felszámolnia, és a Mar de Fora strandról sem sikerült eltüntetnie az ott csövezőket, vagy megszüntetnie az esténkénti tábortüzeskedést).

15969868_10155009843674189_1771555206_n.jpg

A világítótorony lábánál, régebben. Háttérben óceán és ég, alattam szikla. Szép hely.

Az történt, hogy kimentem a világítótoronyhoz szamárral, ahogy immár 3 éve rendszeresen szoktam, amikor Fisterrában járok, hogy a furulyámmal hadonásszak, gyerekeket csacsigoltassak, csacsipecsétet nyomjak a kezükre és a zarándokok credentialjába, meg házgyáros bizbazokat osszak az emlékgyűjtésre fogékony turistáknak és zarándokoknak annyiért, amennyit ők szeretnének adni érte. Hétvégén mindig sok ember van, ami eddig afféle jolly joker lehetőséget biztosított, ha már éppen kopott volna fel az állam, ami én vagyok.

Az akusztika pompázatos, az időjárás meg teljesen kiszámíthatatlan egy ilyen extravagáns helyen: a szerencsétlen flótásra ezúttal 10 percnyi muzsika után szakadt le az ég – szednem kellett a sátorfánkat. Rocinante a biztonság kedvéért búcsúzóul jókora adagot fosott a betonra, amit egyébként rendszerint a fűre szokott, avagy legtöbbször tartogatja inkább „hazáig”. Takarítani a vihar miatt esélyem sem volt; menekülőre kellett fogni. Másnap, mikor visszamentem, épp arra chillezgetett az alpolgármester, megragadta hát az alkalmat, hogy jól lecsesszen a szamárfos miatt. Elmagyaráztam a szitut, meg hogy kecske- és kutyaszarral is tele van az egész környék (egy gazda ott legelteti a kecskenyáját, a kutyák meg a turistákkal és a helyiekkel jönnek), és ez is azokhoz hasonló (értsd: ugyanúgy szar), csak kicsit nagyobb. Azt mondja, legközelebb takarítsam el. Bocsánatot kértem, és ebben ki is egyeztünk aznapra.

Másnap mégis jött a Policia Local (biztos a két ott tanyázó giccsboltos hívta), és a rendőr bácsi is a kaka sztorival állított nekem. Mondom, ezt már kitárgyaltuk a főnökkel. Azt mondja, akkor is húzzak el. Miért is? Hát, ööö… mondjuk akkor azért, mert itt nem lehet szamárral lenni. De hát az is csak egy állat, a kutyák meg a kecskék bezzeg maradhatnak. Szamárgyűlölőnek tetszik lenni? Hát, ööö… na húzzak innen azonnal, és a válaszokat majd megkapom az alpolgármestertől, és mondta a nevét, hogy kit keressek majd másnap a városházán.

Különféle korú, nemű és világnézetű helyi ismerőseim, akik ismerik az alpolgármester múltját, elláttak mindenféle jótanáccsal, hogy mivel fenyegessem meg ahhoz, hogy békén hagyjon. Ilyesmit nem terveztem, mert nem stílusom, de bementem azért másnap, hogy az én kannibálspanyolommal győzködjem őt a jogaimról. Az irodája falán Che Guevara képe lóg, de szerintem a Comandante tökre nem lenne rá büszke, mert – jó fizetésért – igen parasztul bánik a szabadságra törekvőkkel.

Mondott mindenféléket, de valójában semmilyen jogszabályt sem tudott felmutatni velem szemben, hiába kértem. Azt mondja, jó, akkor állattal lehetne épp ott lenni, de pénzt kérni nem lehet semmiért, csak a két giccsboltosnak, akiknek engedélyük van. Oké. Bár én aztán nem kértem. Aki tesz a kalpagba, az magától teszi, de oké. Bár marha sokan ott szoktak kalapozni, és eddig senki nem szólt senkinek semmit, köztük nekem sem, de oké.

15978521_10155009843619189_624399688_n.jpg

Fisterra polgármesterének szülei: Richard Nixon és Eric Cartman… Jó, én nem is ismerem, csak így tudom elképzelni.

Szóval kimentem másnap, gitáros pajtit váltva a világítótoronynál. Azt mondja, őt nem vegzálták. Ma se, meg sose. Oké. Én most akkor sem flótázok, csak kikötöm a szamarat a fűre, és leülök mellé bizbazokat nyirbálni. Se pecsét, se kalap. De az emberek így is csak jönnek és jönnek, hogy én honnan jövök, hová megyek, hogy hívják a csacsit, megsimogathatják-e, hol alszunk, mit nyirbálok itt, persze, hogy visznek csacsikitűzőt, mennyi? ingyen? de hagyhat, amennyit kedve és lehetősége tartja? persze, hogy menjünk egy kört a kisfiával csacsiháton, lefényképezem-e a családot Rocinantéval, áh, de inkább én is álljak oda, ez az évszázad szelfije, tessék, pénz, nekik van még egy csomó, nagyon szívesen, buen camino peregrino, hú, de szép az óceán, látod, kisfiam ez egy zarándok volt, mert ez a meghosszabbított Camino de Santiago végpontja, tudod? … Nagyon szeretem, sok ilyenkor a mosoly!

Jön azt erre megint a hekus bá’, hogy csaholnának szaros seggű chihuahuák az ágya felett.

Hú, de pofátlan vagyok, na takarodjak innen. Ki, én? Voltam a főnöknél, ahogy megbeszéltük, és azt mondta, a szamár maradhat, ha eltakarítom a kakát, csak kalapozni nem ér. Lát itt kalapot, utcazenét vagy kereskedelmi tevékenységet? A többi zenész, na, ők kalapoznak, de én nem, mert szabálykövető, tisztességes külföldi zarándokcsávó vagyok. (Tudjátok, akikből él a falu meg fél Galícia.) Hát, ööö… és erre ordítani, meg közben valamit írogatni kezd. Azt mondja, akkor most feljelent állatkínzásért. Hát, ööö… mondjuk, mert nincs árnyékban a szamár. Mutatom neki, hogy mehetne a szamár árnyékba is, csak ő inkább a füvet választja, hogy a napon legelészhessen, mivel nagyon falánk és napkedvelő állat. Ordít erre tovább, hogy miért nem csinálom ezt inkább Muxiában. Mondom, nyugodjon meg, majd ott is fogom. Mikor? Holnap már arra megyünk. Akkor adidasz vagy adios vagymi, és ez alatt azt érti, hogy többet nem kíván itt látni. Nyilván úgy hitte, hogy majd nem megyek be az alpolgármesterhez, hanem csak úgy elódalgok végleg, szamarastul.

15995887_10155009843759189_1960764702_n.jpg

Miután elhajtott a rendőr bácsi, levezettem Rocit a fűről, hogy bizonyítékfotót készítsek az árnyékba vonulási lehetőségről. (Az árnyék persze mozog, de így, délután valahol azért mindig van.) A rendőrség itt is nyilván szolgál és véd, csak ezúttal itt sem derült ki, hogy kit. Az embereket biztos nem, mert ők szeretik a szamarat, az – immár zsákba gyűjtött kakájú – szamarat sem, mert ő is szereti az embereket és az általam kezükbe átruházott tonnányi jutalomrépát. Pand Úr meg arra használja fel szegényt, hogy fogást találjon énrajtam. Ez igen álságos dolog szerintem... A bizniszt szolgálja és védi. A BIZNISZT!!

15996116_10155009843714189_2047239003_n.jpgEsténként a tűznél aztán jól kipanaszkodtam magamból ezeket a történéseket az állandó, a temporális és az egyszeri parti arcoknak. Utolsó este egy tartósan a bícsen csövező angol cimbora bizalmasan megkérdezte, hogy ugye azért élvezem is ezt a mini szabadságharcot. Jó kérdés, addig nem is gondolkodtam ezen. Csak csináltam, amit adott esetben igazságnak éreztem, de így, belegondolva: MÉG SZÉP, HOGY ÉLVEZEM! Kellemes dolog követni, amit igazságnak érzünk. Akkor jó, ezt akarta hallani, vállveregetés, hájfájv. Rám biztos büszke lenne a Comand- és a Rocinante, haha… Aztán persze elódalogtam (bár végül nem Muxiába).

Na de!

A sok baszkurálás mellett voltak jó kis egymásra találások is, ahogy hál’istennek az lenni szokott. Egy fontosat muszáj elmesélnem, ha már az alcímben az előretekintést is beígértem. Találkoztam ugyanis azokkal, akik megadták a keresett plusz kihívást a régóta bennem motoszkáló hazasétához. Hazavinném ugyanis Rocinantét lenyugdíjazni, gyalog. De akkor már előbb beugranánk Rómába is...

Idén 22 éves lesz a szamár, ami emberévben a nyugdíjkorhatárt súrolja. Igaz, bomba formában van, mivel aktív életet él remek vakációkkal fűszerezve, viszont megérdemli immár a végleges pihenést; az általa begyűjtött élménymennyiség egy egész szamáréletre kitart. Ez lenne a végső, nagy meló. Régóta gondolkodtam már rajta, de úgy éreztem, hogy hazamenni a világ végéről Magyarországra egy elég nagy misszió ahhoz, hogy másokat is érdekeljen. Valamiféle belső kényszert érzek a megosztásra, az ismeretterjesztésre, a motiválásra; hiába sejtem előre, mennyi frusztrált emberkének fogja ez szúrni a szemét (tarthatom majd a hátam, amiért nem az ő általuk ismert rendszer malomkerekét hajtom, hanem igyekszem sajátot kreálni magam köré – lehetőleg egy élhetőbbet).

Gondolkozzunk el a fisterrai történések mozgatórugóján: a hiénák belekapaszkodnak az első kézzelfogható szabálytalanságba, a szamárszarba (miközben ahhoz viszonyítva mérhetetlen mennyiségű szart s szemetet hagynak maguk után a zarándokok meg a turisták), pusztán azért, mert addig a két-három óráig, amíg ott vagyunk Rocival, a giccsboltos, aki fizet a városházának, kicsivel kevesebb ronda hulladékot tud drágán eladni… 

Az a tapasztalatom, hogy e rendszer, amibe születtünk, csak keveseket vezet boldogságra, és ez a tény már önmagában megbetegíti a sokakat. Szeretném felajánlani a lehetőséget, és megmutatni, hogy aki hozzám hasonlóan betegnek és megbetegítőnek érzi ezt a berendezkedést, annak nem kötelező benne maradnia. Próbálják elhitetni, hogy szükségszerű és kötelező, ezért igyekszem majd példát adni rá, hogy nem az. A rendszeren belüli változás (pl. több pénz szerzése a kevés helyett) mindig csak látszatváltozás! A valódi változáshoz ki kell lépnünk a rendszerből, avagy meg kell azt változtatnunk a magunk szintjén – én a részemről inkább ezt érzem kötelezőnek.

Ilyesmikről beszélgettem a magyar zarándokházaspárral, akikkel együtt néztük meg egy este a naplementét a világítótoronynál. Erre ők bedobták, hogy éppen szakma- és életmódváltásban vannak mindketten: Andris ügyvédből filmessé avanzsál, és szeretne dokumentumfilmet forgatni. A hazaút a szamárral lehet egy szuper jó téma. Marcsi modellből lett sminkes, valamint egyéb háttérmunkákban és a projekt menedzselésében is tudna segíteni – agyaljunk az együttműködésen! Ez folyik most... Fisterra, miközben ily csúful kivet önnön testéből, ilyen új barátokkal hoz össze: dupla jel a moccanásra. Az irány úgyis adott: menjünk a flow-val!

15978759_10155009844139189_1099946287_n.jpg

Marcsi & Andris

Mindezek után hazajöttem 3 hétre. Voltam a Művészetek Völgyében, aztán Ozorán, ahol kiderült egyebek mellett, hogy miért vonyítanak a kutyák kórusban a holdra (hát azért, mert az tök jó!), családilag megünnepeltük a nagymamám kilencvenedik, majd a bátyám negyvenedik születésnapját, lepacsiztam fontos barátokkal, aztán augusztus legvégén visszavonultam Galíciába, hogy egyik bevett helyemen, a Mélide melletti druida híd tövében sátrazva pecsételjem és furulyáljam össze a minimális mennyiségű zsuzskát a szamárnyugdíjazó misszió megkezdéséhez. Amihez kéne egy kamera, egy telefon, egy kellemesen kompakt, billentyűzettel ellátott táblagép, hogy rendszeresen hírt adhassak magunkról, és maradjon nyoma a túrának. Meg egy új hálózsák, málhafelszerelés, szamároltás, pálinka nyilván, meg vagy kéthónapnyi szervezkedés Magyarországon, satöbbi...

Valószínűleg lehetne amúgy szponzort találni egy ilyen projekthez, de én azt nem nagyon szeretnék. Az már meg is köti valamiben az ember kezét, avagy a szamár patáját. Olyan szponzorban lennék érdekelt, ami cserébe olyasminek a propagálását ajánlja, amit magamtól is szívesen támogatnék. Hogy fényképekkel meg nyereményjátékokkal reklámozzak valami ilyen vagy olyan márkájú ezt vagy azt, az nemigen tartozhat ebbe a körbe. Szóval egyelőre nem tudom, mi tartozhat. Úgyhogy inkább összegyűjtöm egyedül a szükséges minimumot, gondoltam magamban, kifogyás esetén meg majd improvizálunk. Az jó izgi lesz!

15942034_10155009844129189_2132706664_n.jpg

Csacsipecsételő állomás. Ha ott vagyok, pecsételek és barátkozom, ha nem, akkor meg ilyen üzeneteket kapok („…Láttuk a szamarat, és magunkra emlékeztetett…”), miközben, gondolom, Roci osztja a pecsétet, hihi...

A mélidei történéseket, találkozásokat dokumentálgattam Facebookon, meg kicsit még az azt követő londoni hosszúhétvégét is, de persze végtelen számú ember és állat és szituáció hajtott át rajtunk, meg mi is a szamárral őrajtuk. Most már Budapesten vagyok, ahol egy Fisterrában megismert, többszörösen visszaeső zarándok fogadott be két hónapra a Rózsadombon. Elég fura a sátramhoz képest, egyben egy tök új főváros-élményben részesít... Közben szórványosan kokettálunk Marcsival és Andrissal; már dolgozunk is egy közös caminos prezentáción. Részletek később…;)

Február második felére van jegyem Portóba, ahonnan – életemben először – egyedül, szamár nélkül fogok zarándokolni Santiagoig. Ezzel teszem töltőre a benső akkumulátort a szamárnyugdíjazó sétához. Portugáliából kábé két hét alatt elérek majd a San Martiño monostorba felkapni Rocinantét, ahonnan szépen Franciaország felé vesszük az irányt, onnan meg Olaszba. Úgy áll most tehát az a bizonyos „B terv”, hogy először Rómába és Assisibe mennénk, aztán ideiglenesen valahol Olaszországban hagynám a szamarat, és pár hónappal később térnék vissza oda folytatni a túrát, egészen Szentendréig. Megérkezés a St.End-re, ugyebár, haha.

Aztán majd úgyis az Isten végez…

...

suti_takashi.jpg

Ezek sütik! Takashi „roba” sütijei. (A szamár japánul roba.) Az újévre ezt is megcsinálta! https://robacookie.wordpress.com/

 

the-great-japanese-zero-yen-note1.jpeg

A British Museumban végigkocogtam a termeken, hogy kiválasszak egyet, amit van idő kivesézni, és hát egy roba év után ez nyilvánvalóan nem lehetett más, mint az Ázsia szinten a Japán részleg. Balra a 0 yen címletű bankjegy: egy avantgárd művészeti alkotás, amely egy igen abszurd incidenst eredményezett; jobbra egy rendkívül elragadó, hetykebajszú szamurájgúnya. Példák dolgokra, amik megfognak.

 

tancosborbely.jpg

Schoreditch piac, borbélyság. Fodrászokból valószínűleg Temzét lehet rekeszteni, ahogy táncosokból is, a táncoló fejszőrszobrász viszont vélhetően hiányszakma. Valamit úgy is dolgoznia kéne a fickónak, és hát biztos neki is szórakoztatóbb úgy járni a robottáncot, hogy közben hajat is vág. Sok-sok mosolyt láttam körülötte, meg volt egy rajtam is... Arra gondoltam, ha ráértem volna karácsonyig, a Winter Wonderland-ben beállhattam volna szállás (=egy matrac valakiknél) és rétes fejében önkénteskedni a magyar réteseshez, akik hivatásukban tök kiégettnek kinézve árulták a poppy ceed-es rétest 5£-ért. Szatmári szilvapálinkának öltözve szilvás rétest kóstoltatnék a legzsúfoltabb 6 órában a stand előtti pár méteren, és addig az akciósan mondjuk csak 3.50-be kerülne. A többi meg a papírpénzt jelentő pszichológiai határvonal alatt picivel, 4.80-ba, mivel a munkaerőm a rétesesnek viszont ingyenbe. Merthogy én ezt nagyon élvezném! Sok-sok pozitív interakció, visszatérő vevők, sok-sok mosoly, sok-sok magyar, valamint sok-sok magyar mosoly – körülöttünk és rajtunk. Másnap pöttyös rudinak öltözve túrós rétest kóstoltatnék, hasonló kondíciók mellett. Következő nap mákvirágnak öltöznék, satöbbi. Garantáltan sokkal több eladott rétes, azaz több munka. Aztán végelszámolásnál nem biztos, hogy annyira sokkal több pénz, de az biztos, hogy sokkal kevesebb kiégettség, sokkal több életkedv, sok-sok dicséret (hmm, de finom, veszek egy szilvásat, Pálinka Úr, remek döntés, 3.50 lesz, meg lehet kóstolni a káposztásat is? azt most pont nem, de tessék, itt van még egy darabka szilvás, és higgye el, hogy a káposztás még annál is finomabb, tényleg? akkor kérek egy káposztásat is, parancsoljon, 4.80 lesz, mert az még finomabb, ugyebár, és így tovább), ja, és mosoly!

 

dsc02236.jpg

Rózsadomb fever, mostanság. Köszönöm, hogy itt lehetek!!

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

ENG:

/Click for Part I./

Before going home I met Takashi once more who had already found accomodation for his donkey and was about to go to Santiago airport. I had my flight ticket to go home just for the very end of July so I stayed for a little while in Fisterra. Then I went home to spend some time with family, friends and just to become recuperated. By this time I had my plans for the next year. In the last days of August – just in time when I went totally broke – I returned to Galicia to earn some money for accomplishing those plans. I could almost save the amount what I needed however – as I normally say – the plan is only a plan ’B’ and the plan ’A’ is to leave it in the lap of the Gods... Ultimately the most important is to have smiles on the faces.

15970071_10155009843949189_470756630_n.jpg

I said goodbye to Takashi in a Polish albergue of Monte de Gozo where two volunteers, Wiktoria and Mikolaj caught us for a photo. I am also pleased to introduce Kriszta, the girl in the middle who is my ex-classmate from university. She is the one who helps me to translate the episodes of this blog to English (with the exception of this episode) because she's cool. God bless her for that! She works as a psychologist, instructs firewalking and does research in ritual fire traditions. In Spain the feast of fire is celebrated on the night of San Juan, she came for that and took a walk at the Camino – it is also quite ritualistic and usually pilgrims burn something away at the end of it. I am going to tell you more about this ritual...

This time things were not going so well in Fisterra.

This is the place where pilgrims get to at the end of their long journey, where the world officially ends (finis terrae = the end of the land). There is no more way to go on, the endless ocean can be seen only. This is the place of musing, summation, looking inside of ourselves and flowing, of course. Because not only the Atlantic Ocean is flowing here but also a kind of energy ocean as so powerful emotions are flowing in the souls of people who reach this place. Before Christendom this area had already been a ritual field during the celtic times, whose centuries-old flowing traditions can be experienced here firsthand. The pilgrims burn something away which has been carried along the journey so thus breaking with some parts of their past and having had a dip in the ocean to be cleansed for their new beginning.

This small fishing village is situated in a windy peninsula. Due to its geographic location visitors must contend not only with earth, water and fire but air also and adding the heart, Captain Planet comes into existance: great mount of tree-huggers from the five continents are congregating for various lenghts of time.

rokinak010_0.jpg

„God damn hippies” at the Mar de Fora

Mainly positive emotions are experienced greatly by the end of the journey, that's how the miracles happen. However if you perceive to be obsessed by bad spirits, the miracle can be the opposite of an uplifting experience. I think it is an excellent place to learn how responsible we are for our own thoughts and feelings. We create ourselves by them, so we create the world itself by them. I still had some negative stuff to work off from the previous year and this field which used to be my holiday resort could not even make me forget about these issues but instead brought them to the forefront of my mind.

I have one story to tell: the local authorities have started messing with me that time. A "new sheriff" came into the village in the shape of the new mayor who entrusted one of the deputy mayors to settle the ’hippie problem’ (which is impossible to settle anyway), because hippies do not really consume but do like organizing, critisizing and giving alternatives (like more personal accomodations for free) instead of mass tourism-centred local ones and meanwhile they like to feel good as well. The deputy mayor started the clean up with me as an example (since he has not been able to eliminate even the most conspicuous hippie-station World Family bar so far, neither dispand the vagrants  from the Mar de Fora beach or dissolve nightly campfires).

15969868_10155009843674189_1771555206_n.jpg

At the lighthouse, formerly. Ocean and sky in the backround, rocks under me. Nice place.

What happened is that I went to the lighthouse with the donkey as I had been doing it regularly for 3 years when I was in Fisterra playing the flute, letting kids ride on Rocinante, donkey-stamping and selling handmade stuff according to an honour system (for as much as they want to pay) for receptive tourists and pilgrims. At the weekends always there are enough people which guaranteed a certain possibility to save some money when I started to be bankrupt.

The acoustics are brilliant, the weather is totally unpredictable at such an extravagant place: this time I had just started tuning up when I got totally soaked in 10 minutes as I had to pitch up my moorings. Before leaving as a farewell gift Rocinante shitted himself onto the asphalt which he usually never does which he usually does onto the grass or rather keep it inside until "home". I did not have any chance to tidy it up because of the storm so we just skipped away. Upon returning the following day to the lighthouse the deputy mayor was rambling around there and seized the opportunity to scold me about the donkey shit. I explained what happened and also mentioned that the area is full of goat’s and dog’s shit (one owner is grazing his herd of goats constantly here and dogs come with the turists & the inhabitants) so basically there is shit from various animals only difference being that the donkey’s shit is a bit bigger. He told to clean it up next time, so I apologized and that’s it for that day.

Despite this agreement the following day the Policia Local rushed to me (they must have been called by the two trash-seller souvenirists of the lighthouse) with the story about the shit from the previous day. I told them I had already agreed with the boss, but the policeman suggested to me to go away. So why, huh? Because to be there with a donkey is forbidden. But the donkey is just an animal like a dog or a goat which can stay there. Are you a donkey-hater? I was suggested going away immediately and the deputy mayor would respond to me. I got the name of the deputy mayor to contact at the town hall.

Local acquintances of mine with different ages, genders and ideologies who know the past of this deputy mayor gave me various advices to handle this situation. But I did not want to threaten, that is not my manner. I just went to persuade him about my rights with my "cannibal Spanish". On the wall in his office there's a picture of Che Guevara, but I suspect the Comandante would not have been proud of him at all because he treats people who want to break free like shit for a nice salary. He was just telling me bullshit without knowing any kind of law rules to utilize against me, although I asked him for it. He said ’OK, maybe it is not forbidden to be there with animals, but it is prohibited to accept money for anything apart from those two souvenir sellers who have licenses’. But I did not ask for payment, whoever wanted to put as much they want into the hat, that’s fine, but that’s all. Although loads of people were doing the same like me and nobody was ever told anything about it, but it’s alright.

15978521_10155009843619189_624399688_n.jpg

Loving parents of Fisterra's mayor: Richard Nixon and Eric Cartman… Ok, I don’t even know him just imagine like this.

So the following day I went back again to the lighthouse to chill beside a guitarist street musician guy. He said he was not harassed at all. Neither that day, nor ever. Nonetheless I was not playing the flute that time, just sitting on the grass next to the donkey doing my things in peace. No stamp, no hat. However people still came to chat with me about my goals, my living conditions, asking to stroke the donkey, making enquires about the donkey pin badges and how to get them, for free or for whatever they wish to donate. They keep asking for a ride on the donkey for their kids or a family photo together with the donkey, ’these are the selfies of the century’, and they also offered money whilst going into raptures over this final stop of the pilgrimage by the ocean… Always there are a lot of smiles at these situations, I love it!

That was the moment when the cop came again  may a bunch of shitty-assed chihuahuas yap above his bed!

He wanted to send me away again, it did not matter I had already agreed upon with the deputy mayor, dependent on the fact that I was not bumming here, I did not have a hat, I did not deal with anything like the others I was just following the rules as an honest foreign pilgrim (one of those who upkeeps the village and half of Galicia you know, Señor Policeman). Then he started shouting and annotating something, wanted to take a denouncement against me on the ground of committing animal cruelty, because the donkey was not in the shade. I told him the donkey could be in the shade as well but he preferred grazing on the grass in the sunshine as a donkey is a very gluttonous and sun-loving animal. The cop kept shouting and asking me why I did not do this all in Muxia. I told him I would do it there, too, from tomorrow when we would go away. After this comment he said adios to me. He must have thought I would not go to speak with the deputy mayor instead I would just sneak off without saying anything.

 15995887_10155009843759189_1960764702_n.jpg

After Mr. Cop had driven away I immediately took a photo to prove the donkey had a chance to go into shade. (Obviously the shade is moving all the time but there is always a potential to get it.) Police serves and protects here as well just hard to find out who is being protected. Neither the people who love the donkey, nor the donkey (whose droppings were already collected into a bag), who loves the people and that loads of carrot which he gets as rewards, meanwhile the policeman abuses the animal to catch me, which seems quite unfair, so consequently he served and protected the business... ONLY THE BUSINESS!!

15996116_10155009843714189_2047239003_n.jpgI was complaining about this situation to my permament, temporary and one-time friends nightly around the fire. Last night an English guy who had been bumming there for a while at the Mar de Fora beach asked me if I enjoyed this mini battle with the authorities and I really found it a fair question which I had not been thinking about till that time. But, as I think about it, OF COURSE I ENJOYED! It is a kind of pleasure to follow the behaviour that feels right. The guy was satisfied with my answer as giving me a pat on the back and highfive. Comand- and Rocinante would be proud of me in turn... Then I left Fisterra (however not to Muxia at the end).

But!

Apart from the shit I had a couple of nice meetings as it usually happens, thanks God. I have something important to tell especially if I already mentioned lookouts in the title intro of this entry. I met the people who gave me the final motivation to walk home which about I had been hesitating for a long time to do. I would walk home with Rocinante to take him into retirement, but before we would go to Rome as well...

He is going to be 22 years old this year which is the time for retirement counting in human age. He is in excellent shape because he lives an eventful, active life with outstanding holidays but he really deserves the eventual holiday. The experiences which he has already collected so far are more than enough for a donkey, so this walking home would be his final big job.

I wondered if walking to Hungary from the end of the world might be such a mission that other people would also be interested in. I have a kind of inner force to use this experiment for sharing and stimulating the others although I am pretty sure that a lot of frustrated people will be disturbed by this (getting so many unfair critics just because I do not act according to their known and conventional way instead I try to create a more liveable one for myself).

Let’s just think about the main inducement of these happenings in Fisterra: the hyenas cling onto the first actual irregularity, which was the donkey shit (meanwhile immeasurable amounts of shit and rubbish have been left behind tourists and pilgrims) just because for a few hours while we were staying there with Roci the trash-seller (who paid the government for the licence) sold a little bit less tasteless expensive trash.

As I see the system which we were born into makes only very few people happy and this single fact is already enough to make the others sick. I would like to afford the chance to those ones who agree with me and consider this all social structure is degenerative, that it is not necessary to stay in and live like that. People are forced to believe that this is the system they need to follow, that’s why I'll try to give an example for the opposite. The change inside a structure (for example earning more money instead of less) is a fake appearance. For achieving a real change we must step out of the circle or make the circle change in our level – me personally I rather find this example to be followed.

I was talking about these kind of things with that Hungarian couple who I was watching the sunset together with one day near the lighthouse. At one moment they raised the topic about their changes of profession and lifestyle: András, the ex-lawyer is becoming a movie-maker and would like to record documentaries. My walking home with a donkey could be a perfect topic. Marcsi, the ex-model became a make-up artist and could help in some background jobs and project management as well.  So we decided to figure the continuation out togerther. This is what is going on nowadays… Fisterra, while it tries to get rid of me gives me new friends like them in the same time: it is a reinforced sign for moving. The direction is given anyway: go with the flow!

15978759_10155009844139189_1099946287_n.jpg

Marcsi & András

After all these happenings I came home for three weeks. I went to the Valley of Arts, then Ozora Festival where I finally got to know why dogs howl at the moon in chorus (because that is fun!!), then we celebrated the 90th birthday of my grandma and the 40th of my brother, I met relevant friends and in the next place I returned to Galicia to start making the minimum amount of money for the beginning of the donkey-mission by stamping and playing the flute at one of my favourite places, a druid footbridge next to Mélide, 50km before Santiago. To begin the trip I would need a camera, a phone, a serviceable tablet with a keyboard to report upon ourselves regularly and to record the adventures. Moreover I would need a new sleeping-bag,a pack equipment, vaccination for the donkey, loads of pálinka obviously and approximately 2 months in Hungary to organize everything for the journey...

I reckon it is likely that I could find a sponsor for this plan, but I do not really want it. That would already tie my hands or the hooves of Rocinante. I would consider a sponsor who would offer something that I already support by myself. Popularizing something with photos and prize games for a brand cannot be included in this case. For now I have not figured out the solution yet so instead I just collect the minimum of money by myself and if I run out of it, I will improvise. That will be exciting!

15942034_10155009844129189_2132706664_n.jpg

Donkey-stamping station. If I am there, I am stamping and chatting, if not usually I just get messages like this (’… We saw the donkey and he reminded us of ourselves…’) whilst Roci keeps stamping I guess, hehe.

The stories and meetings of Mélide have been documenting on Facebook more or less, then also my long weekend in London, but we encountered innumerable amounts of people, animals and situations as a matter of cause. Now I am already in Budapest where a multiple-recidivious pilgrim has accomodated me for two months at a rich district of Buda. It is quite weird compared to my tent and now I am getting a brand new Budapest-experience at the same time. I keep in touch with Marcsi and András, we are already working on a mutual presentation about the Camino – details later...;)

I have a ticket to Porto for the second half of February from where I am going to walk to Santiago – for the first time alone, without donkey. It will be perfect for charging my inner batteries for the journey which will be ended with the retirement of Rocinante. From Portugal it will take appr. two weeks to reach the monastery of San Martiño to pick Roci up and continue the way together towards France then Italy. So the current Plan ’B’ is going to Rome and Assisi first, after it I would leave the donkey somewhere in Italy for a short time and a few months later I would return to keep on the trip to the small beautiful town of Szentendre.

Anyway, man proposes, God disposes… Happy new year!!! :)

 

suti_takashi.jpg

These are cookies, Takashi’s ’roba’ cookies. (Roba is donkey in Japanese.) It is also done for the new year: https://robacookie.wordpress.com/

 

the-great-japanese-zero-yen-note1.jpeg

As I was jogging through the rooms of the British Museum I was just looking for something to spot which is worth to spend that little time with and after this ’roba year’ it couldn't be else but the section of Japan at the Asia floor. On the left side you can see the "0 yen bill": it was an avantgarde art creation that drove to an absurd incient. On the right side there is a fascinating, fancy-mustached samurai suit... Just examples which affect me.

 

dsc02236.jpg

Budapest fever! (My view from Buda nowadays) ^_^

A bejegyzés trackback címe:

https://rolandante.blog.hu/api/trackback/id/tr912133207

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása