A hvg.hu-n  velem megjelent interjú vágatlan verziójának befejezése.

KATT ide az első részért. KATT ide a másodikért.

Csatlós Hanna kérdései, Reviczky Zsolt fotóival

III.rész

/.../

-Hat évvel ezelőtt, az induláskor azt is elhatároztad, hogy eleve szamárral vágsz neki az útnak, akit Spanyolországban vettél magad mellé. De gondolom, előtte nem igen értettél a szamarakhoz. Mikre tanított meg az állat? Hogyan kell bánni egy szamárral? Voltak-e nehézségeid az út során azért, mert Rocinantéval együtt gyalogoltál? Feltételezem például, hogy nem mindenhol lehet szállást találni 1 fő+1 szamár számára, illetve lehetnek ennek plusz költségei is. Lassabb-e a haladás egy szamárral?

Lassabb, igen. Nagyjából 3 és fél kilométert teszünk így meg óránként, de említettem már, hogy ennek előnyei is vannak ám. Magamtól kb. 5 km-t mennék egy óra alatt. Persze utánajártam, aminek lehetett, de semmi gyakorlati tapasztalatom nem volt szamarakkal. Alapvetően erős, és a szó legjobb értelmében igénytelen állat. Lovakkal, kutyákkal több gond van. Legeli a füvet, ha pedig adok neki plusz gabonát, vagy jutifali-répát is, azt csak megköszöni. Nagyon okos állat, eleinte nem könnyű vele, de gyorsan tanul. Ahol már egyszer voltunk, ott csak követnem kell, mert emlékszik az útra oda-vissza. Sokszor ő talál sátorhelyet: amikor beesteledik, tudja, hogy jön a szálláskeresés ideje, és magától megáll a sík, füves területek mellett. Mindig kifejezi a közérzetét, de sosem panaszkodik. Ez máris valami, amit meg kellene tanulnunk. Hasznos tanulságokat lehet levonni az emberek szociális viselkedésére nézve is, abból, ahogy egymással viselkednek a szamarak.

Én is azt hittem, hogy majd drágább lesz miatta az út, de valójában pont, hogy olcsóbb. Sokszor kijönnek pékségekből, zöldségesektől, hogy másnapos kenyeret, vagy már nem eladható zöldséget-gyümölcsöt adjanak a csacsi számára, ezek pedig sokszor nekem is tökéletesek. A szállásokon, ahol van kert, vagy bármilyen közeli füves terület, kifejezetten örülni szoktak, mert felhívja a figyelmet a szállásra, így szinte reklámértékkel bír. A fő nehézség vele, hogy bizonyos terepeken nem lehet vele átjutni, és olyankor körbe kell mennünk. Ezt a franciaországi szakaszokon nagyon megsínylettük, az ottani „Chemin” semennyire nem akadálymentesített szamarak számára. Nem egyszerű egyébként kezelni, irányítani a szamarat; a titok az, hogy tisztelni kell, közben természetesen megtartani a dominanciát, és akkor ő is tisztelni fog. Mindezeken felül nagyon jól működik vele a tükröző funkció, ami a kutyákkal kapcsolatban is közismert: az állatod viselkedéséből a saját nem-tudatosult lelkiállapotodra következtethetsz, ami hatalmas önismereti jutalommal jár. Egyébként a simogatásokra, kedvességre nem igazán vevő, kivéve, ha az gyerekek részéről érkezik. Velük mindig kedves, egy hullámhosszon rezegnek. Ezért kiváló terápiás állat.

-Az út vége felé, Szlovéniában egy kecskével bővült a csapat. Bolhát miért vittétek magatokkal?

Ez állandó-visszatérő útitársam, Csenge mániája volt, de utólag örülök neki, mert Rocinante is kiegyensúlyozottabb lett báty szerepben. Bolhát egy húskecskenyájból mentettük ki a mészárszék elől, és szinte kiskutyaként bánunk vele, így sok mindenben hasonlít is kutyára. Csordaállat, szóval fontos neki, hogy együtt maradjon a csapat, különben nagyon siralmasan tud ordítani, ilyen értelemben ő tart minket egyben.

-Mi lesz az állatokkal?

Most úgy néz ki, a Szentendrei-szigeten, Pócsmegyeren lesznek leparkolva, a Sziget Malom rendezvényházban, amelyet kedves ismerőseim üzemeltetnek. Bolhát pár hónap múlva majd szeretnénk bemutatni egy kedves, gáláns bakkecskének, hogy adjon tejet, Rocinantéval pedig ugyebár valószínűleg megyünk jövőre egy jó nagy kört az országban, a későbbiekre pedig még egy Mária-út van vele a bakancslistámon: séta a csíksomlyói búcsúra, valamikor, pár éven belül. Oda szeretném elcsábítani az anyukámat is, Csenge pedig a nagymamáját, hiszen mindkettejüket Máriának hívják. Aztán pihi, legalábbis valamivel kevésbé aktív nyugdíjas kor számára.

-Na és akkor a mocskos anyagiak. Azt is említetted egy blogposztodban, hogy sokan meg szokták kérdezni, hogy de mégis miből lehet megélni az évekig tartó zarándoklás során, ugyanakkor konkrét választ nem adtál - ha jól láttam. Viszont tényleg érdekel a gyakorlati oldala: mivel lehet pénzt keresni, ha az ember folyton gyalogol, élete, otthona, minden holmija pedig egy szamár hátán van? Körülbelül mennyi pénzt költöttél havonta?

Abban a posztban a képek adnak konkrét választ a kérdésre, a szövegben szándékosan kerültem meg a konkrétumokat, mivel némileg bosszant, hogy mindenkit ez érdekel a legjobban. Ugyanis ez a kíváncsiság azokból a hazugságokból fakad, amelyek befészkelték magukat az emberek fejébe, és így tartják egyben ezt a beteg rendszert. Mindenki nyilván az adott nyugati gazdasági-társadalmi berendezkedés felől kérdezi, hogy miből lehet ilyen életmód mellett megélni, ezért tartottam fontosnak tisztázni, hogy én nagyon mást gondolok az anyagiakról. Szerintem egy normális világban sokadlagos témának kellene ennek lennie...

Csenge egyébként keramikus, és az utóbbi időkben kerámiaékszereket- és dísztárgyakat árultunk a zarándokoknak, amelyeket ott, a Caminon égettünk ki gödörégetéssel, akárcsak régi őseink. Az utcazene-állatsimogató kombó is igen jól működik Rocinantéval, de hozzá kell tennem, hogy mindent lerombol, ha ez kapitalista nyerészkedésbe fordul. Ha többet keresek, mint amire aktuálisan tényleg szükségem van, azt valahogy Szent Jakab nem is szokta hagyni: kirabolnak, vagy esős idő jön, amiben nem lehet dolgozni, vagy valami váratlan történik. Így mennek a dolgok a Caminon. Nem kell sok, mivel reciklálunk mindent: azt viselem, azt használom, és azt is eszem, amit találok, például a szupermarketek kukáiban, akik nyugaton rendre kidobják az aznap lejárt szavatosságú kaját, ami egyébiránt nagyon szomorú. Amúgy csak egy ötlet kell, abból meg mindig van, mert út közben sok gondolat szokott megszállni. A legőrültebb ötlete mégis az olasz csajomnak volt anno: fessünk hímestojásokat, és dugjunk beléjük üzeneteket egy lapon, majd osztogassuk a tojásokat Fisterrában, az óceánparton, ahová az emberek Santiago után megérkeznek, és végleg lezárják a zarándoklatukat. A világítótorony tövében a pompás tojás mandalává válik: szét kell törni, el kell engedni a szépségét, és az üzeneten, amit benne találsz, elmerenghetsz kicsit – ez a te zarándoklatod üzenete. Cserébe annyit kértünk, hogy egy lapra írjanak ők is egy üzenetet, egy tanulságot vagy esszenciát abból, amit a zarándokúttól kaptak. Ezeket az üzeneteket dugtuk a következő napi hímestojásokba, tehát az általad választott tojásban mindig egy előző nap megérkezett zarándok üzenete volt. Ez erősítette az egységélményt a zarándokok körében. Nekünk, a postásoknak pedig bedobhattak érte adományt a ládikánkba, ha úgy érezték. És nagyrészt úgy érezték, mert sokaknak adott valamit az az üzenet. Mi meg minden nap palacsintát ettünk a sok kifújt tojásból, és megéltünk az adományokból. Lehet, hogy ez az ötlet nem dönti a tőkét, nem termel anyagi produktumot, de mosolyokat fakasztott, mindenki boldog volt tőle. A boldogság meg még kapitalista szemszögből is jó; a komolyabb nyugati vállalatok ezt már be is látták, ezért egyre nagyobb figyelmet szentelnek a dolgozóik jólétének. Ez egy jó tendencia, csak épp a cél nem jó, mert az a profit, és a profit a rendszer logikája szerint soha nem lehet elég.

-Tavalyi szomorú hír, hogy a nomád életmódot folytató, egy ökrös szekérrel a világot járó Gecse Balázs Gergő meghalt egy balesetben. Te kerültél bármikor életveszélyes helyzetbe?

Bo hatalmas példakép, és sajnálom, hogy nem ismerhettem személyesen, de így is nagyon-nagyon meghökkentett a rossz hír. Annál is inkább, mert szintén Franciaországban voltam akkor, éppen szembe közlekedtünk. Amikor elkezdtek adományokat gyűjteni az állatai hazahozatalára, Csenge küldte el nekem a hírt otthonról, és bedobta, hogy kijön hozzám Franciaországba, hagyjuk Rómát a francba, kössük Rocinantét is a szekérhez, és vigyük haza a kompániát mi, gyalog és ingyen. Én ezt akkor nem tudtam vállalni, de a helyzet hál'istennek megoldódott, úgyhogy csak folytattuk az utat Rómába, fokozottan odafigyelve a biztonságra. Történtek necces szituációk velünk, eshettünk volna le szakadék széléről, meg ilyesmik, de hálát adok a sorsnak, hogy valójában semmi halálközeli.

-Bölcsész szakon végeztél, ha jól tudom, de az út során sikerült megszerezned a diplomát pszichológiából is. Mégis hogyan lehet egyetemet végezni "gyaloglás közben"?

Csak az államvizsgám hiányzott, azt kellett letennem. Már említettem is, hogy arra pont egy testi-lelki krízisszituációban került sor, ezért nem is sikerült túl jól. Egyébként nincs diplomám, mert nincs rá szükségem, nem azért jártam egyetemre, hanem mert érdekelt. Egy középfokú nyelvvizsga hiányzik a kettőből, és az angol mellé valószínűleg bármikor le bírnám tenni a spanyolt is, de nem foglalkozom ezzel. Elsősorban tanári identitásom van, sosem lettem valódi pszichológus, nem is akarok akként dolgozni.

-Sokat kellett stoppolnod is. Adnál valami jó tanácsot leendő stopposoknak?

Mindig legyen nálad törölköző! Douglas Adams-nél nem tudok bölcsebb lenni.

-Végezetül egy bónuszkérdés: mennyire tudtad követni a világ eseményeit (érdekeltek-e ezek egyáltalán)? 

Érdekeltek, és valamennyire igyekeztem követni. Főleg a hazaikat, és erről van is mondandóm. A politika kiakaszt. A legjobban pedig annak a következményei, azon belül főleg ez a mesterséges polgárháború. Elképesztő, hogy el tudták hitetni egy teljes társadalommal, hogy nekünk valamelyik politikai oldalhoz kell tartoznunk, és attól lennünk boldognak, ha az az oldal legyőzte a másikat. Szerintem meg az ellenfelünk nem a másik oldal, főleg, hogy nem is csak kettő van, még ha jól belátott érdekből ezt is próbálják nekünk hazudni. Az ellenfelünk sajnos maga a politika. A mi „pártunk” Magyarország, és ezt a pártot a politika 30 éve rendre legyőzi. Becs szó, ha lenne egy hiteles baloldali párt, akkor arra szavaznék, ha lenne egy hiteles liberális párt, akkor arra, ha lenne egy hiteles jobboldali párt, akkor meg arra. De nincs, úgyhogy részemről marad a Magyar Kétfarkú Kutyapárt, mint egyetlen komolyan vehető opció. A politikának arról kellene szólnia, hogy ingyen dolgozunk, a közösségért, és ez örömet okoz. A humor ennek az örömnek a kifejeződése, nem mellesleg egy konstruktív feszültséglevezető csatorna. A beszűkült agyú, komolykodó vagy cinikus pártszóvivőktől csak ökölbe szorul az arcom, és üvöltök, hogy mégis hogyan hihet nekik bárki is. Hiszen már azon látni kéne, hogy hazudik és manipulál, hogy öltöny van rajta. Amúgy mi a francért venne fel öltönyt valaki, ha nem akarna valami fals dolgot sugallni?! Mazochista talán?! Hát egy beteg elmére végképp ne szavazzunk! Hiszen az öltöny tök kényelmetlen!!!