Állandó úti- és jelenlegi lakótársam, Csenge nemzeti ünnepünk estéjén, március 15-én kezdett el köhögni és belázasodni. Alapesetben nem is tulajdonított volna jelentőséget a dolognak, csakhogy ezúttal szokatlan módon mindehhez nehéz légzés is társult, ami az új koronavírus fő differenciáldiagnosztikai markere. Ráadásul éppen ezt megelőzően volt Bécsben, ahonnan vonattal utazott haza. Magyarországon a regisztrált fertőzöttek száma azokban a napokban még egy számjegyű volt (ahol a kulcsszó a regisztrált, mindjárt látni fogjuk, miért), de Ausztria már meglehetősen fertőzött területnek számított.

Az ilyenkor javasoltaknak megfelelően megkísérelte felhívni a háziorvosát, de rendelési időn kívül lévén nem volt elérhető. A 112-höz folyamodtunk hát, ahonnan kapcsolták a mentőket, ők meg közvetlenül a Szent László Kórházat. (Várakoztató zene: Vivaldi Négy évszakja közül valamelyik.) Egy hölgy válaszolt a hívásra – ő már a harmadik személy volt tehát, akivel a bürokratikus útvesztőkön keresztülhatolva meg kellett küzdeni.

-Tessék, Szent László.

-Jó napot kívánok, azért telefonálok, mert koronavírusra utaló tüneteim vannak.

-Jó, azt majd én megmondom, hogy koronavírus-tünetei vannak-e.

Mi, magyar emberek ezt a stílust mind jól ismerjük – ilyenkor érezzük a bőrünkön, ahogy Kádár János ránk mosolyog odafentről (vagy odalentről, ki tudja).

-Ausztriában voltam, és most köhögök, lázam van és nehezen lélegzem.

-Igen, Ausztria veszélyeztetett területnek minősül. Mikor jött onnan haza?

-Tegnap.

-Mennyi időt töltött ott?

-Két napot.

-Akkor az nem korona! Annak a tünetei 5 nap után jelentkeznek.

Nos, az internet szerint a lappangás átlagosan valóban 5,1 nap,de az „átlagosan” jelenthet 2-7 nap intervallumot. Persze a Johns Hopkins Egyetem kutatói sem tudhatnak mindent, de szerencsére a vonal másik végén lévő hölgy igen. A felvetésre, hogy az érintett korábban, itthon is elkaphatta a nyavaját, azzal válaszolt hogy ez nem valószínű, mert Magyarország még nem annyira fertőzött, de ha bemegy tesztelésre, ott a többiektől jó eséllyel elkaphatja… Ez biztató.

Azt is mondta, hogy a légszomj bármilyen lázas tünetegyüttes része lehet. De akkor az internet miért mond ebben is mást?!

Egy szó, mint száz, kézzel-lábbal igyekezett lebeszélni a tesztelésről. Azzal is érvelt, hogy rengeteget kell majd várni.

Nem baj, azért csak teszteljük le, ezt éreztük felelős magatartásnak.

Oké.

Egyáltalán nem volt világos, hogy mi is akkor a teendő, de szerencsére a mentőktől hamarosan visszahívtak, így tisztázhattuk, hogy igen, kérjük a mentőautót. Az nagyjából két óra múlva meg is érkezett. Benne ült egy másik koronagyanús személy is: egy szintén Ausztriából, szintén tegnap, szintén lázasan hazatérő bácsi.

Az interneten fellelhető beszámolóban közöltekkel ellentétben Csengére azonnal szájmaszkot és gumikesztyűt tettek – éppen azért írom le mindezt, mivel a szóban forgó beszámolót olvasva csak tovább erősödött a benyomásom arról, hogy milyen is Magyarországon a helyzet kezelése: ellentmondásos. (Ezen nincs is mit csodálkoznunk, ha figyelembe vesszük, hogy még egyetlen, felelősnek bátran nevezhető személyen belül is eltér például az iskolák bezárásának kérdésére adott válasz attól függően, hogy délelőtt, vagy ugyanaznap este kérdezik-e meg.) Igyekeztünk mindent az általános protokoll szerint tenni, de a következők nyilvánvalóvá tették, hogy a valóságban nem létezik általános protokoll. Minden attól függ, hogy ki veszi fel a telefont, majd az adataidat, ki jön ki érted, ki csinálja meg a vizsgálatot, és hogy éppen milyen kedvében van, mennyire fáradt. (Jobbára sajnos nyilvánvalóan nagyon.)

A talpig védőruhás mentősfiú még a beszállás előtt szintúgy tett egy próbálkozást a páciensjelölt lebeszélésére:

-Biztos nem maradsz itthon még egy napot?

-Nem szeretnék.

-Lehet, hogy elmúlnak holnapra a tünetek. Mik is azok?

-Köhögés, láz, légszomj.

-Voltál mostanában külföldön?

-Tegnap jöttem meg Ausztriából.

-Nincs több kérdésem, beszállás.

A kórház illetékesétől eltérően ő nem firtatta, hány napot töltött a beteg a fertőzött országban. A kapcsolati hálóra, a továbbadás esetleges lehetőségére sem kérdezett rá, ahogy ezek előtt vagy után senki más sem, így én mindezt csak a kapuból néztem, és a továbbiakat csak elmondásból tudom. Az időközben elhaladó mindkét gépjármű belassított a ház előtt parkoló mentő mellett – nagyjából így (plusz mentőautóba irányított telefonkamera). 

A folyosón – szintén ellentmondásban az ismert beszámolóval – úton-útfélen volt fertőtlenítő és csapok, szóval nem olyan balkániak azért az állapotok. Nagyjából két órát kellett várni, míg az újonnan behozottakhoz hozzászólt valaki a folyosón, és ekkor viszont valóban mindenkinek ugyanazzal a tollal íratták be az adatait a felvételi lapra. Ezután további két-három órába telt, míg sorra kerül.

Várakozás közben a hangulat állítólag feszült, de meglepően közvetlen volt. A koronaaspiránsok kedvesen szemeztek, adott esetben beszélgettek is egymással, a kétméteres távolságot fegyelmezetten tartva. Csenge szerint a maszk nemhogy akadályozza, de kifejezetten segíti a kommunikációt: nem tudod, ki hogy néz ki, és fogalmad sincs a mimikájáról, viszont mindenki jót feltételez a másikról – a közös baj többnyire a szolidaritást hozza elő az emberekből. Van a maszknak „romantikája”.

Az egyik rendelő ajtaján kijövő összes vizsgáltnak a kezében piros matrica volt, amely a karanténban lévő személyre figyelmeztet, és állítólag kötelező kiragasztani otthon a bejárati ajtóra – ezt elméletileg még a rendőrség is ellenőrizheti. Ehhez képest Csengének nem adtak ilyet, miután megvizsgálták, mivel ő másik rendelőbe került (pedig az Ausztriából előző nap beautózó bácsi már a határon is kapott, hiába nem volt akkor még neki sem láza). Ebben a rendelőben is volt egy halom a piros lapokból, úgyhogy külön kért egyet („Ja, jól van, vigyen nyugodtan!”), de azt végül nem ragasztottuk ki itthon, mivel padlástéri albérletünk sajátosságaiból fakadóan ide nem tud jönni senki, még csengőnk vagy postaládánk sincs.

A közös tollnál érdekesebb talán, hogy mindenkire ugyanazt a vérnyomásmérőt szorítják, ugyanazt a véroxigénszint-mérőt csiptetik, és ugyanazt a lázmérőt cuppantják a fülébe (utóbbinak a végén lévő műanyagot egy hanyag mozdulattal fertőtlenítve – 37,7 lett az eredmény ott és akkor). A garat- és orrváladékminta vétele közben az érintett területek ingerlése egyébként eléggé indukálja a tüsszentést ill. a krákogást. Fontos, hogy a mintavétel előtt 6 órán át nem szabad enni, de ez pont le is telt, míg kivárta a sorát.

A túlterheltség ellenére egyébként igen kedvesek voltak. A kórtörténeti kikérdezés és az annak nyomán születő ambuláns lap egészen részletes (még a legutóbbi széklet színe is szerepel rajta), de nem igazán pontosan jegyezték fel a dolgokat. Például azt írták, a légszomj a vizsgálat idejére már elmúlt, holott a vizsgált kifejezetten hangsúlyozta, hogy épp majd' megfullad. Mire hazaért, egyébként tényleg elmúlt róla, és soha nem is tért vissza a légzési nehézség. Láza sem volt azóta, és a köhögés is hamarosan hurutosra váltott, majd meg is szűnt.

Nem tartották bent. Csak azt a teszteltet tartják benti karanténban, aki bizonyosan kapcsolatba lépett regisztrált koronavírusossal, valamint a hajléktalanokat, akiknek nincs hová hazamenniük.

A hazajutást mindenkinek magának kell intéznie. A kérdésre, hogy kaphat-e mentőt, azt válaszolták, hogy adott körülmények között reggel 10-re saccolják annak megérkezését. Hajnal 2 óra volt ekkor. Azt javasolták, menjen inkább gyalog, nincs olyan messze az a X. kerület. Az eredményről telefonon értesíteni fogják, de 48 óra múlva attól függetlenül is el kell majd végezni a második tesztet.

Végül taxival jött haza, de utólag kiderült, hogy egyébként az is tilos lett volna – erről ott és akkor nem szóltak. Kesztyűt és maszkot továbbra is viselt, nem úgy, mint a taxisofőr, aki elmondta, hogy őt nem érdekli ez a járványmizéria, muszáj dolgoznia. Ez az attitűd egyébként az emberek igen nagy hányadának körében általánosnak tűnik.

Elzártuk tehát magunkat mind a ketten.

Hajnalban történt a vizsgálat, vártuk a telefonhívást, de az két nap múlva délelőttre sem érkezett meg. Délután felhívtuk hát a kórházat, ahol ezúttal egy igen ifjú hangú hölgy jelentkezett, és azt mondta, ő nem tudja megmondani, pozitív lett-e vagy negatív, be kell érte menni saját kocsival vagy mentővel. Ekkor derült ki, hogy nem csak tömegközlekedéssel, de taxival is tilos. Jó, akkor küldjön mentőt. Nos, az tőlük független, a bejutást ki-ki magának intézi.

Nem terheltük inkább a mentősök kapacitását, ki tudja, mikor ért volna ki, ráadásul napról napra változott a tisztifőorvos ajánlása a teendőkről: ekkorra már azt kommunikálta, hogy enyhe tünetekkel még pozitív teszt esetén is otthon kell maradni kéthetes karanténban. Kórházi kapacitás már csak a súlyos esetek számára van. Esteledett, úgy döntöttünk, másnap együtt besétálunk. Hét és fél kilométerre lakunk a Szent László Kórháztól, zarándokláshoz szokott, életerős embereknek valóban nem sok.

Délelőtt már nem lehetett elérni a kórházat, ahol arról szerettünk volna érdeklődni, hogy adott pillanatban éppen mi a policy a helyzetünkre. A vonalak folyamatosan túlterheltek, így a tájékoztató zöldszámot hívtam fel, ahol egészen hosszasan elbeszélgettem egy igen kedves hölggyel. Elismerte az anomáliák meglétét a helyzetkezelésben, és biztosított róla, hogy közvetíteni fogja a problémákat az illetékes elvtársak felé, például a telefonos adatközlés kapcsán.

Csenge felkötötte a maszkját, én jobb híján a sálamat az arcom elé (sok mindenre talán nem jó, de így legalább nem nyúlkál az ember ösztönösen a saját arcához, mások meg ösztönösen elkerülik az ilyen banditakinézetűeket), és mellékutcákon ellavíroztunk a kórházig.

Délutánra értünk oda. Rögtön fertőtlenítettünk, majd érdeklődtünk a recepción. A fiatal hölgy elmondta: alá kellett írniuk, hogy telefonon nem mondhatnak be teszteredményt, hiszen bárki lehet a vonal másik végén, hogy adhatná már ki a személyes információt névbemondásra. Majd ezek után kinyomtatta Csenge eredményét – névbemondásra. A lapot ideadta nekünk: egy műtőskinézetű lánynak és banditaküllemű kísérőjének.

Negatív.

Az is elhangzott, hogy a háziorvos megkapja az eredményeket, és tőle el lehet kérni. (Ő valószínűleg telefonon is kiadná, ami némileg megint csak következetlen.) Csak hát erről elfelejtettek szólni a vizsgálat alkalmával.

A második tesztelés szükségességét firtatva a lány azt mondta, jócskán kívül vagyunk a 48 órán, és ilyenkor újratesztelni „már nem ugyanolyan”, szóval menjünk inkább haza. Ezt nem teljesen értettük, mert józan paraszti ésszel úgy gondolná az ember, hogy minél később megy a páciens második tesztelésre, annál nagyobb eséllyel kimutatható a kórság – ha Csenge vár még másfél napot, akkor már valószínűleg az is látszana, amit esetlegesen az első tesztelésre várva kapott el a folyosón. A teszteredmény validálásának időpontjánál egyébként ugyanazon nap délelőtt 10 óra szerepel, tehát az előirányzott 48 óra helyett a teszt elvégzése után mintegy 80 órával lett meg az eredmény.

Ismerve kedvenc állatfajtám, a kommentelő habitusát, ilyenkor következhetne az okoskodás, hogy mit hogy kellett volna, meg mi a szabály igazából, meg mi a helyes, meg ki az ember valójában és ki nem az. Ezúttal ezt akár meg is spórolhatja, hiszen e bejegyzés éppen arról szól, hogy az illetékes szakértők véleménye és helyzetkezelése is mennyire nem egységes. Hogy klasszikust idézzek: nem kell okosabbnak lenni a szakértőknél, hahaha. A dolgozók feletti pálcatörés szintén nagyon méltatlan lenne. Iszonyúan túl vannak terhelve, rájuk fér minden segítség és megérdemelnek minden tiszteletet, ahogy az este 8 órai ötperces tapsvihart is!

Egy ismerősünk Nápolyból tért haza nemrég. Három nappal később influenzás tünetekkel ment be egy Pest megyei kórházba koronatesztre. Két napra bent tartották, majd megjött a negatív teszteredménye, és második tesztelés nélkül hazaküldték. Ezen felbuzdulva elfogadtuk hát a betegfelvételnél ülő lány javaslatát, és mi is hazamentünk, mielőtt tényleg elkapjuk a vészt az ott egyre nagyobb számban és sűrűségben várakozóktól. Visszaútra kértem én is egy rendes maszkot. 90-120 percig működik.

Egyikünknek sincs semmilyen tünete.

Itthon, a – Csengének kötelező, részemről önkéntesen vállalt – kéthetes karanténban (amelynek most léptünk csak a második hetébe) legalább sok mindenre jut ideje az embernek, például végignézni az egyes tévécsatornák kommunikációját a témában. A Hír Tv-n futottunk bele abba a narratívába, amely szerint mi, magyarok szerencsések vagyunk, hiszen Európa többi országához képest nálunk jóval kevesebb a megbetegedés.

Nem.

Fenti tapasztalataink alapján az igazság az, hogy egyelőre még fogalmunk sem lehet róla, hogy szerencsések vagyunk-e vagy sem. Spanyolországban, Svájcban, Németországban (stb.) legalább tudják, hogy mekkora nagy kakiban vannak, mi viszont nem tudjuk ezt, mivel nem teszteljük le. Nem rábeszélni próbálnak a tesztelésre, hanem lebeszélni róla, még komoly gyanú esetén is, mivel egyre inkább csak a súlyos esetekre van kapacitás.

Az sem világos, hogy a tesztelt személyek száma jelenik-e meg a statisztikában, avagy az összes elvégzett tesztté. A legtöbben az utóbbira tippelnek. Tehát ha valakinek van két, egymást követő negatív tesztje, az kettővel növeli a negatív tesztek számát a statisztikában, míg ha valakinek van két, egymást követő pozitív tesztje, az eggyel növeli a megerősített esetek számát, míg kettővel az elvégzett tesztekét. Adott matek szerint ha valakinek az első tesztje negatív, a második pozitív, ezért harmadszor is letesztelik, és az ismét pozitív lesz, akkor az a statisztikában értelemszerűen úgy jelenik meg, mint három elvégzett teszt, abból egy negatív teszt, valamint egy megerősített eset. Ez is torzít ám a számok percepcióján.

Remélem, nem így van; kérem, cáfolja meg valaki. Valamint reméljük mind együtt, hogy valóban szerencsések vagyunk!

Nem gondolom, hogy az adott körülmények között a magyar kormány mindezidáig rosszul kezelné a kialakult helyzetet. Marad viszont a kérdés (kérdés?), hogy az adott körülmények létrejöttében (pl. az egészségügy dolgozó- és eszközhiányában) mennyi a szerepe…

Hazafelé – a negatív teszt birtokában – egyébként már az 1-es villamossal indultunk, amelynek kis túlzással kb. minden második megállója egy-egy új(ított) stadion... Bármi ilyenfajta gondolatfolyamot elindítani természetesen a demagógia csúcsa, ahogy évek óta annak minősül az is, ha ezeket a stadionokat átszámítja valaki lélegeztetőgépekre. (Átszámolhatná éppen gumicukorra is, mert annak is több értelme van, mint a magyar focinak, de így most kifejezetten a sors szomorú fintorának tűnik, hogy éppen lélegeztetőgépek tömegére lenne szüksége az országnak.)

Sok mindenki meg fog bánni sok mindent, amit ezekben a napokban, hetekben mond vagy leír, mivel ennek az ismeretlen történetnek sajnos csak az elején járunk, és napról napra változik minden. Nekem is van véleményem a pandémiáról, de azt igyekszem minél inkább magamban tartani, hogy minél kevesebbet kelljen majd megbánnom. Három mondatban:

Földanyácskánk tisztogatja magát: az ő immunrendszere jobb, mint a miénk.

Amit vele művelünk évtizedek óta: nem természetes.

Ami éppen történik: tragikus, de természetes.

...

További személyes érintettségem a szituációban, hogy első könyvem (A szamaras zarándok) áprilisra előirányzott megjelenése (és a népszerűsítésére tervezett országjáró sétafikálás Rocinantéval) bizonytalan ideig halasztásra kerül. A Corvina kiadóval való mélységes egyetértésemben akkorra, „amikor az élet újra beindul”. Pillanatnyilag még senki nem tudja, hogy ez mikor lesz (a Fb-oldalamon lehet majd értesülni a fejleményekről), de kicsit abban bízom, hogy jó néhány benne foglalt dolog addigra már evidenciának fog minősülni. A bevezető fejezet egy rövid részletével búcsúzom, és jó egészséget, kitartást kívánok! Tegyünk róla, hogy az emberiség megerősödve kerüljön ki ebből a satuból.

„/.../ Az értékválság minden kor szükséges velejárója, de a mostani mintha intenzívebbnek és jelentékenyebbnek tűnne fel az eddigieknél, legalábbis tíz értékválság-specialistából kilenc ezt állítja. Ezúttal az életterünket rongáljuk le módszeresen és végzetesen, miközben vígan termelünk, fogyasztunk, használunk, felélünk. Valójában még csak nem is feltétlenül vígan, sokkal inkább kényszeresen. Visszaélünk az utódainktól kölcsönbe kapott világgal, és nem érezzük efölött a felelősséget. Saját jövőnk puszta lehetőségét játsszuk épp el – ez lehet az alapvető minőségi különbség a jelenlegi és a korábbi értékkrízisek között.

Eközben az információk végtelen lehetősége mindenkit egy-egy jól körülhatárolt véleménybuborékba zár, és ennek ellenére mindenki meg van róla győződve, hogy a világon ő az egyetlen ember, aki márpedig nem él véleménybuborékban, holott dehogynem. Még nemzeti szinten is nehéz közös pontokat találni a felebarátok között, európai szinten pedig egyenesen lehetetlennek tűnik. A világháló nem egyesítette a világot, hanem feldarabolta azt, nem hozott közelebb a másikhoz, hanem eltávolított tőle. /.../”

A bezártságban hátha megtanuljuk kényszerűségből azt is, hogyan használjuk e kiváló találmányt, az internetet arra, hogy valóban összekössön minket, ne pedig szétválasszon.

h-e-s-t-e-g-m-a-r-a-d-j-o-t-t-h-o-n