Engem ezek a covidos történések hullára földhöz vágtak.

Az áprilist és a májust Miskolcon töltöttem a lakásban, ahol felnőttem. Jóanyám ezalatt átköltözött a nagymuterhez, akit ápol, hogy egyiküket se hozzam életveszélybe például egy köhögéssel. ("De miért?")

Júniusra aztán találtam magamnak mezőgazdasági idénymelót a holland virágföldeken, hogy belekóstolhassak a kelet-európai rabszolgalét nyomorába nyugaton: kelés hajnal 4-kor, előre sohasem tudott munkaidő, testet-lelket nyomorító robotolás hőségben-viharban, helyi léptékkel megalázó fizetés, korrekteskedő inkorrekt főnökök, lehúzó munkaközvetítők, tömegszállások egymást késelgető részeg lengyelekkel stb. (Megérne egy külön blogbejegyzést, vagy akár egy könyvet is, de hál'istennek már sikerült a tudattalanomba fojtani az élményt, úgyhogy én biztos nem fogom megírni.)

Júliusban, amikor végre megnyílt a spanyol határ, nyilvánvaló volt, hogy én azon rögvest át fogok lépni: megyek a megszokott helyeimre rekreálódni. Arzúa határában táboroztam le, 35 kilométerrel Santiago előtt – osztottam az erdőben a csacsipecsétet, reggelente faunként furulyáztam a laza létszámú zarándokseregletnek.

Bár szigorúak a szabályok a vírushelyzet miatt (én is raktam ki például kézfertőtlenítőt a pecsételőállomásomra, meg minden), a Camino Francés mégis kegyelmi állapotában van, hiszen ez a környék valószínűleg évtizedek óta nem látott ennyire kevés embert az év adott szakában – ideális periódus ez az elcsendesüléshez. A zarándokok mennyisége az ilyenkor szokásosnak 10-15%-a volt csupán; főleg spanyolok, azon belül is inkább fiatalok. Kétszer néhány napra átruccantam Fisterrába is, majd szeptember első hetében haza Miskolcra, kéthetes kötelező karanténba – ezúttal már semennyire sem depressziósan, viszont újjáéledetten, a frissen megjelent könyvem körüli ügyeket home office-ból intézvén.

Rocinatéra március óta egy gyerekkori barátom, Robi vigyázott Abaújszántón. Az nem Borsodban van, hanem Abaújban, ami tulajdonképpen még Borsodnál is borsodabb – azon a környéken jártunk mi együtt általános iskolába, egész konkrétan Encsen. Méghozzá annyi idős korunkban, amennyi most a Robi kislánya, Flóra, Rocinante fő felvigyázója.

Rociantéval ugyan csak pár hónapja, de Robival immár huszonvalahány éve nem láttuk egymást személyesen, úgyhogy volt nagy öröm, amikor megérkeztek értem Miskolcra a ház elé. Robi szabadidejében motorral járja a világot, de otthon ő is szamarakat (plusz lámákat, kecskéket, nyulakat és ki tudja, még mi minden mást) tart szabadtartásban, hogy Flórával a fauna is együtt legyen... A terv az volt, hogy elfuvaroz minket az előző felvigyázó pajtásainkhoz Érdre, ahol druszám meg akarta lepni nejecskéjét: Timi nem is sejtette, hogy egy est erejéig ismét szamárvendégség lesz az udvarukon.

Szóval Érdről indultunk el a könyvet népszerűsítő gyalogturnéra – mondom, mi volt eddig.

Legelőször is az, hogy mégsem Érdről indultunk el. Ez úgy lehetséges, hogy Roliék épp azokban a napokban szereztek be egy 80-as évekbeli VW kisbuszt, szép kéket, volánosan retróbarna műbőrülésekkel, amelyek középső sora ráadásul kivehető, avagy angolul rimúvöböl. Éltünk hát a lehetőséggel, és közös erőfeszítéssel betessékeltük Rocinantét, hadd örüljenek a rendőrök, akik meglátják, meg a padlószőnyeg, amit összehugyoz. (Rendes volt végül, mert nem tette.)

Martonvásáron szálltunk ki a Macska Panzió udvarán, mert ott vannak almafák, amiket a Jóistenke is szamárkikötésre teremtett, alattuk a gyepet meg direkt legeltetésre, bár az ő ujjait megtestesítő kertészek erről valószínűleg akkor még nem tudtak.

Beültem a kávézóba netezni, hogy útnak indítsam a „turné” szerveződési folyamatát, véglegesítsem az útvonaltervet, stb. Hát az éppen nem véglegesült, viszont elpasszoltam az első könyvet, méghozzá a pincér srácnak, aki még borravalót is adott, úgyhogy én is őneki. Meglepett engem, hogy hallott már rólam, és ezzel nincs is egyedül: egy csomóan állítanak meg minden nap, hogy „áh, te vagy az a hülye, aki a világot járja”, és ilyenkor, gondolom, a szamárhoz beszélnek, aki bólogat is rendre, hogy „ja ja, én vagyok, vegyél a hátamról könyvet, mert pont erről szól”.

Mostanában éppen már csak Magyarországot járjuk, de a „csak” talán nem is a legmegfelelőbb szó ide, hiszen egy csoda ez a gyalogtúra: Székesfehérvár, a Velencei-tó, a Balaton szépségeit csodálhattuk máris meg, méghozzá sétálva, mert mint tudjuk, úgy az igazi – a könyv erről is szól.

Első éjszaka Martonvásáron rögtön ronggyá is áztam, mert a sátor, amivel útnak indultam könnyen nyitódik-csukódik ugyan, de eső ellen semennyire nem véd, eső márpedig mostanában akad. Sebaj, a következő estére már Gárdonyba értünk, ahol Csenge nagymamájánál várt a fullextrás turbódízel „kidobós” sátrunk, ami ezennel a legdurvább viharoktól is megvéd, csak a csacsinak kell valami félfedelet találnunk ilyenkor, de ez rendszerint nem szokott problémát jelenteni. E nagyanyó vendégül is látott arra az éjszakára – emlékezetes, hogy az ő vendégségébe igyekeztünk tavaly is, amikor végül szamarastul-kecskéstül vonatra „kellett” szállnunk Székesfehérváron, hogy odaérjünk vacsorára. A vacsora ezúttal is mennyei volt, a nagymamák már csak ilyenek; Borsó kutya meg közben a szamárra vigyázott.

Másnap Dinnyés magasságában zúztunk a kerékpárúton Rocinantéval, ahol is zarándoktárssal találkoztam: egy mosolygós apuka az ötéves kisfiával vett tőlem könyvet, majd továbbhajtott mindenféle kommentár nélkül, meglepetésemre „buen camino”-val elköszönve. De csak nem bírta ki (és milyen jól tette!), visszavezetett végül hozzám és a szamárhoz, hogy elmesélje történetét. Jó öt évvel ezelőtt egy caminós társasággal utazott el Galiciába, hogy csatlakozzon pár napos nosztalgiasétájukhoz Santiagótól az óceánparti Muxiáig. A többiek előzőleg már végigsétáltak a Camino Francés mind a nyolcszáz kilométerén, neki viszont csak e néhány napos élménye van az útról, ami ennél maradandóbb nem is lehetne: visszatérve, sok évnyi eredménytelenség után fogant meg kisfia, akit így a Camino csodájaként tart számon – teljes joggal!

Ugyanott, a dinnyési fakilátónál döbbentem rá arra is, hogy valójában elég lenne egy helyben legeltetnem a szamarat egész nap, akkor is működne a könyvterjesztés: alig tudtam elindulni, mert sorra érkeztek a kilátónál megpihenő autósok, kerékpárosok, és kb. minden másodikuknak fájt a foga a szamaras kalandokra is, hogy betűk formájában az agyukba lövellhessék a szemükön keresztül... Sétálni viszont jó, úgyhogy folytattuk.

Az útvonal egyébként úgy alakult ki, hogy érkeztek hozzám meghívások: majd ide meg oda is menjünk már el a szamárral, ha épp arrafelé járunk, és a térképre tekintve ezek elkezdtek kiadni egy mintázatot. Én ezeket a pontokat a térképen összekötöttem, így keletkezett egy kör – a közbeeső helyszínekre kellett már csak bejelentkeznem, és megszervezni a dátumokat, kitalálni, hogy hová mikor érkezünk csacsitempóban.

(A lenti útvonaltérképen azok a helyszínek vannak feltüntetve névvel, ahová szerveződött könyvbemutató rendezvény is. A legvége november 15-e Pócsmegyer, majd november 17-e Budakalász lesz, csak azok már nem fértek fel az útvonaltervezőre...:))

Baracska községen tavaly is átsétáltunk (csak épp az ellenkező irányba haladva), sokan emlékeztek is a szamárra. A kisboltban meg is hívtak a meggyes pitére és a meggyes sörre, amit vásárolni akartam, meg még a telefonomat is tölthettem ott – ezerkösz!

Minket meglátva az emberek általában ugyanazokat a dolgokat szokták kérdezni, ezért megmarad bennem, ha valaki valami szokatlan után érdeklődik, és éppen itt, a baracskai faluvégen hangzott el az elmúlt hét év egyik díjnyertes érdeklődése két cigány sráctól – így szól: „oszt ketaminod nincs?” Röhögtem nagyon, és mondtam, hogy ez az állat már így is eléggé nyugodt, erre ők: „hát jó, de mi nem”. Mondtam nekik, meditáljanak.

Sötétedett már, és a főút mentén sétáltunk, ahol egy ifjú család lassított le mellettünk, hogy adjanak nekem péksütiket meg üdítőt. Kérdezték, mit csinálok én itt, mert csak annyit látnak, hogy ez kurva jó, mondom, van egy könyvem, hát akkor azonnal adjak belőle két példányt – azzal tovább is hajtottak. Pár száz méterrel odébb viszont bevártak egy tisztáson, fotózkodni a csacsival, aláíratni a könyveiket, és érdeklődni, mire van szükségem. Lámpára és láthatósági mellényre szorultam épp, előbbit kaptam is, utóbbiért meg a srác visszahajtott volna nekem a benzinkútig, de azt már nem hagytam. Ő hagyott viszont egy névjegykártyát, hogy hívjam, amíg a környéken vagyunk, bármire is lenne szükségem. Kigyúrt, kopasz forma volt, de csak másnap láttam a kártyán: személy- és vagyonvédelemmel, rendezvénybiztosítással foglalkozik, magyarán bizti boy, akik nekem főellenségeim, hiszen én meg hivatásos fesztiválrandalírozó vagyok. A könyvemben is leírtam: ez az utazási forma olyan emberekkel sodor engem össze, akikhez egyébként biztosan nem kerülnék közel, és ilyenkor sztereotípiadestrukció történik: emberként láthatjuk meg a tőlünk különböző embert, és ezzel a világ máris szépült egy kicsit… Köszönöm a kedvességet Laciéknak – aztán mindenki a Bl-Pro Solutions Kft-t keresse, ha hasonló szolgáltatásra lenne szüksége (ugye elnézitek nekem a fogadatlan influencerkedést:))!

Megérkeztük Székesfehérvárra.

Volt nagy eső előző éjjel, de a kidobható sátor jól funkcionált. A városba vezető úton meghívtak a benzinkutasok egy kávéra, este a kisboltban a panellakók sörökre. Mindenki vágyik a csacsipacsira, Rocinante meg rutinosan pózol szikár modelltestével a képeken.

Egy rokonom összekötött a Trimetrik Kft-vel, hogy a cég városszélen található telephelyén tölthessük az éjszakát a csacskóval. Az ott dolgozó emberek örömmel láttak vendégül egy szőrös állatot – meg a szamarát is... Luxuskanapén háltam, és még a hasamat is kigyúrhattam!

Másnap innen indultuk el a vasútállomás felé, ahol tavaly vonatra szálltunk. Az állomással szembeni Panama Söröző pultosa, Melinda protezsálta be akkor a szamarat a Máv alacsonypadlós járatára, most meg helyet biztosított egy kis szamaragolós író-olvasó találkozónak a kricsmi teraszán.

A helyszínre menet egy részeg biciklis állított meg, hogy azonnal menjek el hozzájuk enni valamit. Nem voltam éhes (és mire odaértünk, egyébként is elfelejtette már, hogy miért hívott), de erősködött, az időmbe meg éppen még belefért. Örömködhetett a család a szamár felett, aki kapott az ő nyelvén szóló Besame mucho-t a lagzis szintetizátorból, én meg rozé bort kannából. Magyarország, szeretlek - köszi!

Útba kellett ejtenünk a sétálóutcában a Vajda Jánosról elnevezett Líra boltot, mert oda érkezett számomra 20 példány a könyvemből – így tudok a nagyobb városokban mindig utánpótláshoz jutni. A könyvesboltos elmondta, hogy a napokban pont a kezébe került egy példány, és végig is olvasta, mert érdekesnek találta, csak attól tart, nem sok mindenki számára fog átjönni az üzenete ebben a fura világban. Én azt tapasztalom az eddigi visszajelzések alapján, hogy átjön az, és pont azokat találja meg a szöveg, akiket kell – mint például adott esetben eme kedves könyvárus urat. (A boltokban megtaláljátok a könyvet egy Lisszabon album és egy Párizs térkép között - de elvileg folyamatban van már az átminősítés útikönyvből "önsegítő kiadvánnyá", ami továbbra sem fedi teljesen a valóságot, de hát sajnos "bekategorizálhatatlan" kategória még nincs a Lírában.)

A Panamába aznap, október 1-jén fél 6-ra volt meghirdetve a találka, de már 5-kor répákkal támadták Rocinantét az összegyűlt gyerekek.

Az eső csepergett, szóval tömeg éppen nem verbuválódott össze, de tökéletes volt ez így, mert máris alig tudtam megosztani magam a szamaragolásra váró kölykök, dedikált könyvre vágyó szüleik, és a helyi kocsmabútorok által (is) folyamatosan hozott sörök között.

Érkeztek sorban a meglepetésvendégek: egy lány, aki középiskolában volt évfolyamtársam, egy másik, aki egyetemen, egy harmadik, akit a Caminóról ismerek, valamint meglepett Józsi is, aki még tavaly ezen a környéken sétálgatva látott meg a szamárral egy faluban, és később eljött Pesten egy előadásomra lepacsizni. Végül a dinnyési zarándokapuka is megjelent a kisfiával, meg egy szatyornyi, nekem és a szamárnak szánt kajával. Ő korábban taxis volt errefelé, és neki a Panama név egy hotelt jelent Fehérváron, szóval verhette az asztalt a recepción, hogy hol van a szamaras zarándok, de végül megtalált minket a másik, sokkal híresebb Panamában. Egy helyi apuka még hazabicajozott számomra egy esőkabátért is, mert rendes, ránk meg éppen éjjeli esőtúra várt, hiszen 12 kilométerrel odébb, Kőszárhegyen várt minket szállás anyukám barátnőjénél... A kép már reggeli:

Erzsike néni korábban Fehérváron, még korábban pedig Balatonkenesén lakott, és voltunk is gyerekkoromban mindkét helyen nyaralni, szóval őhozzá fűződik az első Balcsi-élményem (tudjuk, hogy magyar embernek az mennyire meghatározó), és az első Velencei-tavi strandolásom is, azóta viszont nem találkoztunk. Éjjel 1-re slattyogtunk be a portára a szamárral. A hely adottságaihoz alkalmazkodva őt pányvára tettem, amiről reggelre jól el is szabadult – nem volt tapasztalatom még ebben, most már legalább az is van. A pusztító szörny megtizedelte a szőlőtőkéket, én meg pironkodhattam miatta… hát, öö… bocsánat.

Másnap a szomszéd néni, Rózsika ajánlotta fel kertjét Rocinaténak, és még könyvet is dedikáltatott velem a férje számára.

Nem siettünk sehová, legközelebb csak 9-én volt aktuális rendezvényünk a közelben, Bálványoson. Kőszárhegyen töltöttünk hát két napot jólétben, házi koszton és füvön, szóval végül csak október 3-án, szombat délután kerekedtünk fel ismét, felpakolva Erzsike néni és Rózsika ellátmányával, becélozva a Balatont. Ott újabb élmények vártak ránk – innen fogom folytatni alkalomadtán…

Többen aggodalmaskodtak (élükön anyámmal), hogy Magyarországon nem fog működni az a mód, ahogy Spanyolországban, Franciaországban vagy Olaszországban vándoroltam, mert a magyarok olyan – másmilyenek. Ezúton jelezném nyomatékosan, hogy NEM! Az emberek szamaras zarándokot látva itt is közvetlenek és érdeklődőek, az autókból itt is vidáman dudálnak és mutatják a lájkot meg a metálvillát, a zöldségboltokból itt is répákkal jönnek elő, még a rendőrök is jó fejek, a segítségüket ajánlják fel, s így tovább a végtelenig. Csak itt többet itatnak, úgyhogy valójában egy kicsivel még jobb, mint külföldön... Legbelül egyek vagyunk – és ennek kapcsán álljon is a bejegyzés végén a mai napi „coelho”, amit én találtam ki:

Szerintem kétféle ember létezik: az első szerint kétféle ember létezik, a másik szerint nem. Te melyikhez tartozol? (Én például ahhoz, amelyik szerint nem.)