Szamár. Milyen fasza már!

Rolandante

"Úgy döntöttem, megőrülök, mert ez az egyetlen megfelelő reakció" (3/2.rész)

Interjú a zarándokkal, aki megvonatoztatta a szamarát

2019. szeptember 03. - Rolandante

A hvg.hu-n  velem megjelent interjú vágatlan verziójának folytatása.

KLIKK ide az első részért.

Csatlós Hanna kérdései, Reviczky Zsolt fotóival

 

II.rész

/.../

-Sok olyan kényelmi tényezőről le kell mondani a gyalogló életmódhoz, amihez a négy fal között töltött életünk során hozzászokunk. Neked mit volt a legnehezebb elengedni?

 

Gondolkodom, de valójában nincs ilyen. Persze, jobb, ha épp van melegvizes zuhanyzód, mint ha nincs, de az a helyzet, hogy annyi mindent kapok cserébe ettől az életmódtól, hogy az ezeknek az ún. komforttényezőknek a hiányát teljesen felülírja. Amikor meg mégis van melegvizes zuhanyom a nap végén, akkor az így ünnepnek minősül. Amúgy meg csak igénykielégítés, a homeosztázisunk része. Szóval valójában több szinten is nagyon megéri lemondani a modern társadalom nyújtotta kényelmi tényezők egy részéről. Azok rend szerint csak arról szólnak, hogy minél többet fogyasszunk, az meg sokkal inkább vezet frusztrációhoz, mint boldogsághoz. Akármennyire is próbálják hazug módon mindenfelől a boldogságot árulni nekünk, azt nem lehet megvenni.

 

 

-Egy gyalogút is teli van hullámhegyekkel és mélypontokkal. Mikor voltál a legmélyebben?

 

Volt egy olasz barátnőm odakint, akivel elég balul sült el a közös ügyünk, pedig regénybe illő módon kezdődött. Az a helyzet, hogy magasról lehet nagyot zuhanni. Akkor azt az egészségem is megsínylette, a pszichés állapotom meg teljesen offon volt. E kettő nyilván össze is függ. Az volt a gáz, hogy pont akkor kellett államvizsgáznom. Ironikus módon pszichológiából. Jó szarul is sikerült, de azért meglett. Valójában csak akkoriban blogoltam aktívan, mert az írás volt az önterápiám, ahogy előzőleg maga a Camino. Idő kellett hozzá, és amikor eljött az ideje, akkor a lánnyal is összefutottam teljesen véletlenül, és megbeszéltük a dolgokat, begyógyítottuk a megmaradt hegeket. Egyébként neki is volt szamara, méghozzá egy bazi nagy: Solomon.

 

 

-Eredetileg is úgy tervezted, hogy évekig tartó gyalogútra mész, vagy közben alakult így? Nagyon érdekel, hogy abba lehet-e ezt egyáltalán hagyni, ha az ember egyszer belejött?

 

Úgy voltam vele, mikor elindultam, hogy a zarándoklat végeztével azt fogom csinálni, ami jön, ami adja magát. A folytatás adta magát, ami pedig újabb és újabb lehetőségekhez vezetett el. A gyaloglást abba lehet hagyni, sőt, bele is lehet fáradni, de az általa szerzett tapasztalat és lelki hozadék már velem lesz, akármibe is kezdjek ezek után.

 

image_aspx2.jpg

 

-Egyszer a következőt írtad: "Úgy érezzük, hogy ezeken az utakon találkoztunk azzal a bizonyos normalitással, ami a világ hétköznapi folyásából kiveszni látszik, ellentmondásos módon mégis mind megkaptuk már az "őrült" jelzőt." 

Mit jelent az a normalitás, amit megtapasztaltál?

 

Ezt akkor írtam, amikor volt egy közös nyilvános beszélgetésünk nettó 30 ember előtt három hosszútávos gyalogkakukk kollégámmal, Jakusovszky Dorinával, Vizy Petivel és Écsi Ádival. Ez volt az esemény ajánlója. „Van, hogy normális reakció a valóságra az, ha megőrülsz” ez egy sc-fi írótól származó idézet, és azt hiszem, Don Quijote méltó utódairól szól. Ő is egy dilinyós társadalomra reagált a megőrülésével. Azt hiszem, a mai társadalom még dilinyósabb. Konkrétan kinyírjuk magunkat. Közben wannabe-diktátorokat istenítünk, feláldozunk mindent a technológia és a kényelem oltárán, és jó rabszolgák módjára tesszük, amit a kapitalizmus nyertesei diktálnak: vígan fogyasztunk… habár szerintem nem is annyira vígan, mint inkább kényszeresen. Gondolkodjunk már el egy kicsit. Én elgondolkodtam, és úgy döntöttem, megőrülök, mert ez az egyetlen megfelelő reakció. A valós térben Don Quijote szükségszerűen elbukott, de a morális térben megkérdőjelezhetetlen maradt, és az sokkal fontosabb, mivel örök. Nem én fogom megmondani, mi a normális, mivel azt a természet folyamatosan megmondja nekünk, csak ki kell rá nyitni a lelki füleinket, ehhez pedig lebontani az egónkat. Én marha sokat tanulok abból, ahogy az időjárást, a ciklikusságokat, a növények életét figyelem; a legtöbbet pedig Rocinantétól, aki egyúttal lelki tükröm is. A pénz például nem normális dolog, egy kitalált, mesterséges elem, evolúciós beágyazottság nélkül. Ha az emberek etikai bázisa egészséges lenne, akkor nem is lenne rá szükség, és élhetnénk úgy, ahogy az ősközösségek tették, csak éppen a modern kor vívmányait is felhasználva a közboldogsághoz, mint ahogy az például a Star Trek utópiájának világában megjelenik. A Caminon nagyon jól működnek az adományalapú, méltányosságon és becsületen alapuló szolgáltatások (rend szerint én is ilyenekből élek), ez máris a normalitás irányába mutató tendencia. Nem én állítom ezt, hanem a zarándokok kiugró boldogságszintje, szembeállítva a társadalom depressziójának általánosságával.

 

 

-Ha jól értem, akkor most értél a nagy utazásodnak a végére azzal, hogy visszajöttél Rocinantéval Magyarországra. Milyen érzések vannak most benned? Feltöltődés vagy éppen valamifajta üresség, esetleg pánik, hogy most új utat/célt kell keresni? Elképzelhetőnek tartod, hogy rövid időn belül ismét útnak indulsz vagy maradsz most egy kicsit itthon? Mik a terveid a következő egy évre? 

 

Vannak terveim, és boldog vagyok, hogy a legutóbbit sikerült megvalósítanom: Rocinante itt van velem a hazámban, és szabadon látogatható azok számára is, akik esetleg még csak hallottak róla. Sok-sok tapasztalat és bölcsesség árad a szemeiből, érdemes belőle töltekezni. Télen be fogom fejezni az utazásaimról szóló, humorosan filozofálgatós könyvemet, és olyan kiadót keresek, amelyik belemegy, hogy személyesen én is terjeszthessem a kiadványt korlátlanul. Ugyanis az a tervem, hogy jövőre felpakolok néhány könyvet a szamárra, és elkezdjük járni az országot. Pár naponta lehetne könyvbemutatókat, beszélgetéseket tartani a kisebb-nagyobb településeken, ahol az utunk visz, és így, direkt módon árulnám a könyvet, közben pedig le lehetne pacsizni annak főhősével, Rocinantéval is. Pár hónapig ebből éldegélnék, aztán meg meglátjuk, mi lesz az eredmény... De a terv mindig csak „b terv”; az „a terv” úgy szól, hogy majd valami teljesen más fog történni.

 

 

-Könyvet is írsz, amelyben – mint írtad korábban – "különféle társadalmi, politikai, vallási hátterű zarándokok lesznek, akiket nagyrészt az Útról ismersz". Mit értesz ez alatt?

 

Ezt nem a könyvről írtam, hanem egy beszélgetéssorozatról, amit tavaly télen szerveztem Budapest különböző pontjain. Általában szűk körben, a magyar caminós közösség érdeklődői előtt beszélgettem a zarándokúton megismert magyar meghívottaimmal egy-egy olyan témáról, ami a Caminoval kapcsolatban engem érdekel, és valamennyi tapasztalatom van is róla, a meghívottamnak viszont sokkal több. Ezek a beszélgetőpartnerek a legkülönfélébb társadalmi, politikai, vallási háttérrel rendelkeztek, mégis sok mindenben egyet tudtunk érteni, ettől is volt érdekes az egész. Azért tartottam ezt fontosnak kiemelni a leírásban, mert a beszélgetéssorozatot az a szellemiség járta át, hogy a közös pontokat keressük, azokra koncentráljunk a különbözőségek helyett. Ezt a szemléletet sok mindenben tartanám üdvösnek.

 

 

-Az El Camino kifejezetten népszerű a nem vallásos zarándokok körében is. Van esetleg "zarándoketikett", amit érdemes nekik is betartaniuk?

 

Szerintem van, és nem mindenki tartja be. Ez az elcsendesülés útja, és ezt illik tiszteletben tartani, még akkor is, ha már nem mindenki azért megy oda. Egyébként alapvető emberi normákról van szó. De amúgy azt se szeretem, amikor valaki „zarándoknáciskodik”, és feszt azon puffog, hogy ki milyen minősíthetetlenül viselkedik. Tegyük magunkat túl az ilyeneken, az elengedés képessége is egy nagy tanítása tud lenni az útnak. Engem az ilyen „etikettszegők” sosem zavartak, csak azok, akik lábbal tiporják az út eredeti szellemiségét, és odamennek például nyerészkedni. Az nem szép dolog. Csinálhatnák máshol.

 

 

-Mennyire turistásodott el az el Camino?

 

Nagyon. Legalábbis a legnépszerűbb útvonal, a Camino Francés eléggé. De vannak alternatív útvonalak az egész félszigeten, sőt, egész Európában. Kevesen tudják, hogy akár Budapestről is indíthatsz Szent Jakab-zarándoklatot, és szerintem nem is feltétlenül fontos, hogy az ember elmenjen egészen Santiagoig. A magyar szakaszok a „0” kilométerkőnél kezdődnek a Clark Ádám téren. Oda érkeztünk meg minap az állatokkal, hatalmas élmény volt. Természetesen nem volt nálunk képrögzítő eszköz, szóval innen kérem, hogy küldjék már a képeket, akik akkor megígérték. Köszi! :)

Engem egyébként a turisták sem zavarnak, járom a magam útjait: megyek délután vagy éjszaka, amikor már senki nincs az úton, és alszom sátorban, ahol senki nincs.

 

image_aspx4.jpg

  

-Melyek azok a tapasztalatok, amelyeket minden zarándok átél (lelki, de gyakorlati értelemben is)? És mi az, amit abszolút a sajátodénak tudhatsz? 

 

A Camino most sokfelé népszerű téma. Ezekkel a dolgokkal, amiket a zarándokok általánosan átélnek (a vízhólyagoktól kezdve az apró csodákon át a lelki egységélményig) tele van az internet, úgyhogy inkább az utóbbira válaszolnék. Amit csinálok, azt ebben a felállásban biztos, hogy csak én csinálom, és ebből elég sok minden fakad, amelyeket nehéz is átadnom és megosztanom, ezért csak arra tudok biztatni mindenkit, hogy keressen valamit az életben, amit csak ő csinál. Talán nincs új a nap alatt, de mindig lehet újabb konstellációba állítani az elemeket. Vannak a zarándokúton élők, vannak szamarasok, vannak szabadságkergetők, de ebben a konstellációban ez csak az én életem, és ezt szeretem is benne. A legszembetűnőbb tanulság belőle talán az, hogy a több pénz vagy anyagi erőforrás nem feltétlenül jelent több élményt. A legnagyobb élményeim általában nekem is a találkozások, és ez a csóróskodás, amiben vagyok, igazán minőségi találkozásokat generál…

Egy konkrét emléket azért kiemelnék, amit teljesen hihetetlennek éltem meg: a megérkezésünket Rómába. Nekem a második nevem József (ő a védőszentem is a keresztségben); akkor pedig egy lánnyal és egy szamárral voltam ugyebár, és véletlenül egészen pontosan szentestére értünk a szent városba, és minden, de minden megtörtént velünk, ami a bibliai történetben a Szentcsaláddal történt, kivéve talán a szülést. Volt istállóban alvás a város határában, érkeztek napkeleti bölcsek ázsiai paptanoncok formájában, szerecsenkirály egy szenegáli sekrestyésként, és még sorolhatnám. Ezt a sztorit meg is énekeltem anno, engem nagyon elgondolkodtattak a történtek. Ebben az élményben éppenséggel nem az volt a nagy dobás, hogy kizárólag velünk esett meg, hanem pont az, hogy már megesett másokkal is, csak ők a népszámlálásra igyekeztek, és nem a karácsonyi csöves wellnessre, mint mi, haha.

 

/...folyt.köv./

 

 

KATT ide a harmadik részért.

A bejegyzés trackback címe:

https://rolandante.blog.hu/api/trackback/id/tr9515037448

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.