Egy posztmodern „evangélium reboot” történetét fogom most elmesélni.
December végére már négy hónapos menetelés állt mögöttem, hogy végül Szent Péter sírja előtt köszönthessem a Fény születését (és most kivételesen nem a szódásszifonból szörpre eresztett italra gondolok).
Barcelonából stoppoltam Toulouse városába még szeptember elején. Összeszedtem a környékről Rocinantét és macskák rágta málháját, varázs lószállító hintón száz kilométerrel napkeletnek teleportálttattam magunkat, és hanyag, de kezelhető rendszert rittyentve szamár-ember párosunk köré, felvettem a Santiagoból indított, hónapokkal azelőtt félbe szakadt római zarándoklat fonalát.
Sátram alatt tekergő kígyó, annak falán körbe-körbe szaladgáló patkány, gigantikusra nőtt varangy, éjszaka baljósan rám morduló vadkanok jelezték, hogy mágikus tájon haladunk, ahol az állatok uralkodnak. Itt kettőnk közül a szamár az ász.
Így szeltük át Dél-Franciaországot.
Talián földön is állatok az urak: harmadik típusú találkozásokkal tarkított az út, ellentmondásos a közeg, de a dolce vita elvitathatatlan. Működik és tetszik. Még jobb lenne, ha nem próbálnák agresszív, városi állatvédők esőkabátos csivaváikkal az ölükben elszakítani tőlem a jószágot, azt fröcsögvén derűs arcomba, hogyan kell szerintük szamarat tartani; de azért így sem rossz. Ismeretterjesztő jelleggel kicserélném bérházi lakásaikban a macskáikat mondjuk egy-egy lóra pár nap erejéig, hátha akkor feltűnnének nekik az alapvető különbségek az állatfajok között. Persze, sajnálnám rájuk bízni csóri lovakat (ahogy egyébként sajnálom náluk a csóri macskákat is), mert úgy érzem, ezek az emberek ugyanúgy nem tisztelik az állatok méltóságát, mint az emberekét, de végül is nem kell a világon mindenkinek mindenben egyetértenie. A kép csak illusztráció:
Massa-Pisa-SanGimignano-Siena útvonalra társsal egészülök ki: az utolsó négyszáz valamennyi kilométerre befut Csenge. Téged is angyal küldött? Engem is! Vagyis dehogy, engem Mars isten harkálya vezetett ide, de az most tök mindegy, a lényeg, hogy irány Róma. Karácsonyra már otthon leszünk!
Nem lettünk.
Rocinante december 20-án még csak Viterbo belvárosának díszkövezetén simókázott végig vaspatkóival, amik az adott talajon korcsolyaként funkcionálnak. Becslésem szerint mintegy 0km/h sebességgel hasította a város karácsonyi vásárának légterét. Le kell vetetni a patkóit, mielőtt Rómába érünk, mert – korabeli etruszk megfigyelés szerint – minél nagyobb a város, annál több a díszkőborítás. Addig ráadásul még hátravan vagy 85 kilométer, amit nem lenne rossz karácsonyig abszolválni. Van dolog.
Éjjel is menés, eltévedés.
A megtalált útalternatívára rá van vágva az erdő. Éjszaka az nem praktikus, viszont nappal sem lesz az, úgy gondolom. Sebaj, itt alszunk a kopár hegyen, hátha nem jönnek farkasok. Tapasztalataim szerint nekik a szamár az egyik fő táplálékuk, városalapító ikerpár táplálása meg a fő tevékenységük; de nem jöttek, ezért nem is teszek több farkasos képet ebbe a posztba... na jó, talán még ezt az egyet:
Reggel egy arra kóválygó vadász segített visszatalálni a követni kívánt Via Francigenára, ami egyébiránt egy csoda, egy szentség, mely vezet és gondoskodik, de estére a sár- és ködfaktor miatt ismét le kellett róla térnünk.
Menjünk a vaksötét főúton! Az ekkora ködben és ilyen gyéren kivilágítva mindig jó ötlet, különösen csípős, téli éjszakákon. Akkor menjünk, hátha le is van fagyva itt-ott...
Még éjfél előtt angyalok látogattak meg minket az úton. Szózatot hallattak felénk: „Veszélyes úton jártok, háljatok itt, és induljatok holnap”. Viccesen pászos nadrágot és militáns kinézetű csizmát viseltek, a kocsijukra meg az volt írva, hogy „CARABINIERI”.
Fedett autóparkolóban állt a környéken egy csónak, mintha az özönvíz elapadása óta volna fennakadva így a szárazföldön. Gyakorlatilag egy ágy. Két és fél óra kényszerpihenő után jócskán elmúlt éjfél, az meg jogi értelemben már „holnap”, úgyhogy mehetünk. (A szabályokat és szóbeli megegyezéseket betűjük, és nem szellemük szerint értelmezni természetesen ronda dolog, akár angyali seregek, akár a rendőrség a másik szerződő fél, de a mehetnék nagy úr.)
Hajnalra az ég kitisztult. Ronciglione városka pékje nem esett éppen útba, de mi eltévedtünk a városban, úgyhogy útba ejtettük. Véletlenek továbbra sem léteznek: a pirkadat ipari mennyiségű ajándék pékáruval és optimizmusfakasztó verőfénnyel köszöntött minket. Ára: imádkozni Rómában a pékért, hálát adni az Úrnak a Napért. Listára felírva. Kaptunk már eddig is megelőlegezett római imák fejében minden földi jót; az olaszok jó üzletemberek: földi jóért égi jót szereznek.
A várost elhagyva az autóút is simókázós anyagúra vált, szamárpatkók számára ismét csak közlekedhetetlen. Ekkorra az egyik már le is járt a patájáról, az meg úgy megint csak nem praktikus; de hiába a nehézségek, az optimizmus ekkorra már fakasztva volt.
El tudjuk mi távolítani a patkót? Szerszám híján aligha, úgyhogy afféle kelet-európai módszertannal csak úgy a lábára kötöttük.
Néhány kilométer után keresztezte az utat a Francigena jelzése, ami egy ismeretlen „variante” útvonalra térített minket. Korcsolyapályán 60 kilométer még a cél, ezen a zarándokút-alternatíván meg kitudja. De legalább biztosan Rómába vezet, mint minden út, úgyhogy hajrá.
December 23-a délelőtt volt ekkor, és ha a Carabinieri hekusangyalok nem állítottak volna meg előző éjjel, még sötétben zúztunk volna át a ködös tájon, észre sem véve istenadta oázisunkat, a Montecaballi lovasfarmot. Ez az, itt fogják levenni Rocinante patkóit a kedves lovasemberek, gondoltuk, és bebicegtünk szamarastul a lovak földjére, ami a bentlakó állatok felől heves érdeklődést, a velük dolgozó emberek szájából pedig sok-sok olaszul beszélést eredményezett.
Az új terv szerint szentestére szerettünk volna az Örök Városba érni, mintha csak a Római Birodalom népszámlálására igyekeznénk. Nyelvi szempontból én parasztolasszal támadok, ami annyit jelent, hogy nem használok nyelvtant, cserébe annál több spanyol s angol szót, valamint nemzetközi gesztusokat: „Jaj, édes jó Madonnácskám, könyörülj szegény bambínóidon, hát mi lesz velünk, ha nem számolnak bele a népbe?!”
Érkezésünk hírére lópásztorok járultak színünk elé. Egyikük mozzarellát hozott egy zacskó sajtlében, másikuk édességekkel halmozott el, a harmadik abrakot tárazott be a szamárnak. Végül a kedvenc kispásztorunk hozta legféltettebb kincsét: sört.
Megjelent aztán a lószálló tulajdonosa, Tomasso úr, aki – méltóan apostoli nevéhez – a Szentlélektől megszállva nyelveken szólott, méghozzá nagyon kedveseket. Maradhatunk ott, ameddig csak szeretnénk, nyitva hagy nekünk meg a szamárnak is egy-egy karámot.
„Karácsony egy istállóban? Nagyon eredeti, mondhatom…”
Mikor Csenge így realizálta, hogy ebben a felállásban ő képviseli a Szűzanyát, közölte, hogy innentől kezdve nem bízzuk a sorsunkat Szent Péterre, akinek az iránymutatásaira utunk során folyamatosan hivatkoztam, mert Mária menőbb szent, csak gondoljak bele, hogy ha Jézus az Isten, akkor Mária az Istennek az anyja. Mondtam neki, hogy ebbe történetesen rendszeresen belegondolok (például minden egyes alkalommal, amikor elkezdem, hogy „Üdvözlégy, Mária…”), de adott esetben hiába ismerném meg örömmel Elvis anyukáját is, azért egy tribute koncerten szívesebben hallgatnám az egyes számú tanítványát zenélni.
Ezen még vitatkoztunk kicsit, de abban egyetértettünk, hogy irány Róma, ahol úgy kell viselkedni, ahogy a rómaiak: rabszolgákat tartani, orgiákba járni, hánytatni magunkat ebéd közben, etcetera. Ezek túlnyomórészt menni fognak, csak érjünk oda.
Vagy megyünk nonstop hatvanvalamennyi kilométert, vagy várjuk a Megváltót itt a pásztorokkal.
És a Megváltó eljövend.
Emanuele a neve annak a sofőrnek, aki hajlandó volt Tomasso állatszállító verdáját december 23-a aranyvasárnapján is elvezetni Róma külvárosáig – ingyen. Tomasso úr karácsonyi ajándéka Emmánuel, melynek jelentése: „velünk az Isten”. Ez a Messiás mellékneve. (Tényleg így hívták a sofőrcsávót.) A verdát az oldalán arany üstökös díszítette. Természetesen.
Hála érzésével való elárasztás minősített esete történék.
...
Kis pihenő után 24-én hajnalban indultam el Csengével és Rocinantéval az Örök Belváros felé, hogy megkeressem a hónapokkal ezelőtt kiszemelt szállást, ahová egy zarándoklás-specialista paptól kaptam ajánlólevelet még valahol Liguria tartományban.
Említettem-e már, hogy a harmadik nevem József?
A mögöttem folyton lemaradozó, teletömött előünnepi kukákban hobbiból turkáló Pszeudo-Mária ugyan nem készült szülni, de azért rajtunk végig nézve így is sokan éreztették velünk, hogy valamiféle ősi archetípus posztmodern manifesztációi vagyunk, bármit is jelentsenek ezek a szavak. Ha ez most egy számítógépes játék lenne, akkor remélhetnénk, hogy a Szent Család képességei közül a szálláskeresés minimum 8-as szintű, a szamárral gyaloglás meg szerintem 9-es. Varázslataik a hit meg a remény, legerősebb speckójuk a szeretet.
A célegyenesben a telihold előtt cikázó hullócsillagok mutatták az irányt.
Világosra megérkeztünk a metropolisz sűrűjébe. Az első hely, ahonnan kidobtak: a Vatikán.
Jobb lesz mihamarabb leparkolni a szamarat, gondoltuk, meg a zsaruk is ugyanezt mondták. A közvélemény velünk volt, sokan igyekeztek segíteni a zarándokszállás megtalálásában, ahol az ajánlólevelem alapján „mindent meg fognak adni nekünk és bájos szamarunknak”.
Napkeleti bölcsek jöttek látogatásunkra:
Nyomunkba szegődve mutatták GPS-alkalmazás segítségével az utat a keresett szálláshoz. Útba esett a papi szeminárium is, ahová tartoznak.
Ekkorra már rég megbántuk, hogy csak a hátsó két patkót vetettük le, mert így az első kettő csúszkált folyamatosan a belvárosi kövezet felszínén. Becsült haladási sebesség: 0km/h. A következő hely, ahonnan kidobtak: a nehezen megtalált szállás.
A zsémbes apácák eleinte ki sem akarták nyitni a kaput, még a napkeleti kispap-bölcsek anyanyelvi szintű kapucsengős ajánlása ellenére sem. Hiába lobogtattam az írásos ajánlásomat is, hogy itt minket tejben-vajban kell füröszteniük szamarastul, nem jöttek ki megnézni.
Mivel még ott dekkoltunk perceken át, egyszer csak mégis kikandikált pár csúnya, szőrös, női kéz a kapun, hogy fityulás tulajdonosaik meglessék azt a szamarat. A kapu mögül már könnyebb volt kicsalni őket, de szemtől szembe is azt mondták: 24-én és 25-én szigorúan zárva.
Próbáltam éreztetni velük, hogy az adott leosztásban most ők a betlehemi fogadósok, akik elutasítják a Szent Családot, csak ezúttal nem azért, mert minden szoba tele van a rohadt népszámlálás miatt, hanem, csak mert karácsonykor zárva és punktum. Pont ilyenkor kell leltározni, vagy mi? Nevettek a felvetésen, pedig szerintem egyikük sem ezzel a szereppel azonosult kislány korában, a Jézuska születésének története kapcsán.
Újabb önkéntes idegenvezetők egy három Margit-szigetnyi parkba kalauzoltak, ahol állítólag vannak állatok, de nem voltak, pedig meg lehetett volna kérni a gondozóikat, hogy leparkolhassuk ott Rocinantét, és gondtalanul szelhessük a várost. Nem baj, legalább pihentetjük és etetjük kicsit a szamarat és magunkat a dús fűben, úgyhogy végül ez lett a következő hely, ahonnan szálláskeresésünk során kidobtak minket...
Afféle Charlie Angyalai formáció suhant el előttünk: egy atya, oldalán három apácával. Egyikük beszélt spanyolul, úgyhogy a háromból ő lehetett a Cameron Diaz. Szóba is elegyedett velem: megígérte, hogy elmélkedik a problémánkon. Egy óra elteltével, visszatérve az elmélkedésből Cameron nővér éppen ott talált minket, ahol hagyott, és valóban kielmélkedte a megoldást: a legközelebbi templom egy karmelita bázis, a Basilica di San Panrazio. Annak van kertje; boltoljunk velük szamárfelvigyázás ügyben.
San Pancrazio vajon ki lehetett? Beírtam a fordítóba: Hála néked, Szent Hasnyálmirigy, hogy rendelkezésünkre bocsátád templomod hűs kertjét a jószág részére!
Hála néked, Don Ernesto (továbbiakban: Pankrátor atya), amiért befogadtad Rocinantét két éjszakára, és hogy szamárcsekkolás meg mise ürügyén folyton idetérve járhattunk zuhanyozni és komfortigényeket kielégíteni! Hála sekrestyésednek, a Szerencsekirálynak, amiért paterolgatta a szamarat. Ti vagytok a csúcs!
....
Róma az Róma: Szent Péter vár.
Szóval itt dobog Rómának a szíve. Éjfélkor itt nincs mise, de ugyanezért már tömeg sincs, csak Szent Péter van, és mi. Előbbi sírba téve, utóbbiak újjászületve.
Jó kis tribute koncert volt ez.
Szervusz, Fény, üdv a világban – hidd el, jó hely, csak most el van kicsit csesződve.
Első nap itt aludtunk, a Szent Péter-Bazilikát körülvevő oszlopok között:
Második nap itt, a Colosseummal szembeni, lezárt parkban:
Tévedtem. Szállástalálási skill: 10-es.
Csövesturista üzemmód bekapcs!
Ahogy mondtam, a római módra viselkedés túlnyomórészt megy, de csak túlnyomórészt. A rabszolgák meg az orgia oké, viszont magyar vagyok, ki nem hányom azt, ami egyszer lement, legalábbis nem szándékosan, szóval mégis inkább úgy viselkedtünk a bulimia szülőhazájában, ahogy a kelet-magyarok. Tiltott helyen sátraztunk, lógtunk a tömegközlekedésen, felére alkudtuk a füvet az utcán, bejgli után sírtunk, és természetesen lekéstük a pápai áldást. Szent Péter és a Szűzanya áldása viszont már rajtunk volt, meg Szent Pankrációé is, hiába nem tudjuk, ki az. Ha csak kicsit is olyan, mint Pankrátor atya, aki a templomát viszi, akkor máris nagyon komázzuk.
Ők helyenként Róma posztkarácsonyi szemetesei által gondoskodnak. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de ezek szerint azok is Rómába vezetnek, a mieink meg innen immáron el, de Őt szívbe, a talált luxuskaját meg a táskánkba zárva vittük magunkkal.
Rocinante visszasétáltatandó a város szélére, hogy Emanuele ugyanott vegye fel 27-én este, ahol kitette 23-án délután.
Pár nap múlva kedvezményes áron utánunk fogják szállítani a Padova melletti farmra, ahol barátok vigyáznak majd rá annak a pár hónapnak az erejéig, amíg vissza nem térek Itáliába, hogy nyáron hazáig sétáljak vele.
Gyerek leadva, anyagiak zéróra merülve. Gyerünk Padovába stoppal! Szilveszterre otthon leszünk.
Nem lettünk...
Firenzei kényszermegálló volt soron.
Valójában persze sosincs semmi kényszer, csak a sors ajándékai. Jó, hogy nem már mi találjuk ki, hogy mikor meg hogyan érünk haza. Majd Szent Péter meg Szent Hasnyálmirigy jobban tudják, mi a jó nekünk.
Padovában barátok látogatása, Rocinante ideszállíttatásának lezsírozása következett...
Karácsony Rómában, szilveszter Velencében – jól megy, mit szégyelljük magunkat.
Fagyban benzinkút mellett alvós, vonatokon sunnyogós, Velencében eltévedős, gyötrelmesen lerongyolódott, mindent és mindenkit lekésett érkezés Pannónia földjére.
Heródes és eltévelyedett állatvédőseregei elmehetnek a búsba: a szamár révbe, mi meg haza értünk. Állat és ember is megdolgozott a jutalomért, és ez így van rendjén.
...
Magyarország a mi Egyiptomunk, nekem csak „jó estét” a مساء الخير, nem töröm más szavakon a kobakom. Van egyéb merengeni való bőven. Szent Péter üzent, a világ megfejtődött. De csak az enyém. Nem is mondhatom el így a megfejtést; ide kell jönnöd érte. Vagy valahova máshová. Isten kegyelmére bízni magad... hogy is mondjam: érdemes.
(ui.: Kösz a kamionos mentést, Honfi!)
