Szamár. Milyen fasza már!

Rolandante

"Úgy döntöttem, megőrülök, mert ez az egyetlen megfelelő reakció" (3/3.rész)

Interjú a zarándokkal, aki megvonatoztatta a szamarát

2019. szeptember 04. - Rolandante

A hvg.hu-n  velem megjelent interjú vágatlan verziójának befejezése.

KATT ide az első részért. KATT ide a másodikért.

Csatlós Hanna kérdései, Reviczky Zsolt fotóival

 

III.rész

/.../

-Hat évvel ezelőtt, az induláskor azt is elhatároztad, hogy eleve szamárral vágsz neki az útnak, akit Spanyolországban vettél magad mellé. De gondolom, előtte nem igen értettél a szamarakhoz. Mikre tanított meg az állat? Hogyan kell bánni egy szamárral? Voltak-e nehézségeid az út során azért, mert Rocinantéval együtt gyalogoltál? Feltételezem például, hogy nem mindenhol lehet szállást találni 1 fő+1 szamár számára, illetve lehetnek ennek plusz költségei is. Lassabb-e a haladás egy szamárral?

 

Lassabb, igen. Nagyjából 3 és fél kilométert teszünk így meg óránként, de említettem már, hogy ennek előnyei is vannak ám. Magamtól kb. 5 km-t mennék egy óra alatt. Persze utánajártam, aminek lehetett, de semmi gyakorlati tapasztalatom nem volt szamarakkal. Alapvetően erős, és a szó legjobb értelmében igénytelen állat. Lovakkal, kutyákkal több gond van. Legeli a füvet, ha pedig adok neki plusz gabonát, vagy jutifali-répát is, azt csak megköszöni. Nagyon okos állat, eleinte nem könnyű vele, de gyorsan tanul. Ahol már egyszer voltunk, ott csak követnem kell, mert emlékszik az útra oda-vissza. Sokszor ő talál sátorhelyet: amikor beesteledik, tudja, hogy jön a szálláskeresés ideje, és magától megáll a sík, füves területek mellett. Mindig kifejezi a közérzetét, de sosem panaszkodik. Ez máris valami, amit meg kellene tanulnunk. Hasznos tanulságokat lehet levonni az emberek szociális viselkedésére nézve is, abból, ahogy egymással viselkednek a szamarak.

Én is azt hittem, hogy majd drágább lesz miatta az út, de valójában pont, hogy olcsóbb. Sokszor kijönnek pékségekből, zöldségesektől, hogy másnapos kenyeret, vagy már nem eladható zöldséget-gyümölcsöt adjanak a csacsi számára, ezek pedig sokszor nekem is tökéletesek. A szállásokon, ahol van kert, vagy bármilyen közeli füves terület, kifejezetten örülni szoktak, mert felhívja a figyelmet a szállásra, így szinte reklámértékkel bír. A fő nehézség vele, hogy bizonyos terepeken nem lehet vele átjutni, és olyankor körbe kell mennünk. Ezt a franciaországi szakaszokon nagyon megsínylettük, az ottani „Chemin” semennyire nem akadálymentesített szamarak számára. Nem egyszerű egyébként kezelni, irányítani a szamarat; a titok az, hogy tisztelni kell, közben természetesen megtartani a dominanciát, és akkor ő is tisztelni fog. Mindezeken felül nagyon jól működik vele a tükröző funkció, ami a kutyákkal kapcsolatban is közismert: az állatod viselkedéséből a saját nem-tudatosult lelkiállapotodra következtethetsz, ami hatalmas önismereti jutalommal jár. Egyébként a simogatásokra, kedvességre nem igazán vevő, kivéve, ha az gyerekek részéről érkezik. Velük mindig kedves, egy hullámhosszon rezegnek. Ezért kiváló terápiás állat.

 

 

-Az út vége felé, Szlovéniában egy kecskével bővült a csapat. Bolhát miért vittétek magatokkal?

 

Ez állandó-visszatérő útitársam, Csenge mániája volt, de utólag örülök neki, mert Rocinante is kiegyensúlyozottabb lett báty szerepben. Bolhát egy húskecskenyájból mentettük ki a mészárszék elől, és szinte kiskutyaként bánunk vele, így sok mindenben hasonlít is kutyára. Csordaállat, szóval fontos neki, hogy együtt maradjon a csapat, különben nagyon siralmasan tud ordítani, ilyen értelemben ő tart minket egyben.

 

image_aspx3.jpg

 

-Mi lesz az állatokkal?

 

Most úgy néz ki, a Szentendrei-szigeten, Pócsmegyeren lesznek leparkolva, a Sziget Malom rendezvényházban, amelyet kedves ismerőseim üzemeltetnek. Bolhát pár hónap múlva majd szeretnénk bemutatni egy kedves, gáláns bakkecskének, hogy adjon tejet, Rocinantéval pedig ugyebár valószínűleg megyünk jövőre egy jó nagy kört az országban, a későbbiekre pedig még egy Mária-út van vele a bakancslistámon: séta a csíksomlyói búcsúra, valamikor, pár éven belül. Oda szeretném elcsábítani az anyukámat is, Csenge pedig a nagymamáját, hiszen mindkettejüket Máriának hívják. Aztán pihi, legalábbis valamivel kevésbé aktív nyugdíjas kor számára.

 

 

-Na és akkor a mocskos anyagiak. Azt is említetted egy blogposztodban, hogy sokan meg szokták kérdezni, hogy de mégis miből lehet megélni az évekig tartó zarándoklás során, ugyanakkor konkrét választ nem adtál - ha jól láttam. Viszont tényleg érdekel a gyakorlati oldala: mivel lehet pénzt keresni, ha az ember folyton gyalogol, élete, otthona, minden holmija pedig egy szamár hátán van? Körülbelül mennyi pénzt költöttél havonta?

 

Abban a posztban a képek adnak konkrét választ a kérdésre, a szövegben szándékosan kerültem meg a konkrétumokat, mivel némileg bosszant, hogy mindenkit ez érdekel a legjobban. Ugyanis ez a kíváncsiság azokból a hazugságokból fakad, amelyek befészkelték magukat az emberek fejébe, és így tartják egyben ezt a beteg rendszert. Mindenki nyilván az adott nyugati gazdasági-társadalmi berendezkedés felől kérdezi, hogy miből lehet ilyen életmód mellett megélni, ezért tartottam fontosnak tisztázni, hogy én nagyon mást gondolok az anyagiakról. Szerintem egy normális világban sokadlagos témának kellene ennek lennie...

Csenge egyébként keramikus, és az utóbbi időkben kerámiaékszereket- és dísztárgyakat árultunk a zarándokoknak, amelyeket ott, a Caminon égettünk ki gödörégetéssel, akárcsak régi őseink. Az utcazene-állatsimogató kombó is igen jól működik Rocinantéval, de hozzá kell tennem, hogy mindent lerombol, ha ez kapitalista nyerészkedésbe fordul. Ha többet keresek, mint amire aktuálisan tényleg szükségem van, azt valahogy Szent Jakab nem is szokta hagyni: kirabolnak, vagy esős idő jön, amiben nem lehet dolgozni, vagy valami váratlan történik. Így mennek a dolgok a Caminon. Nem kell sok, mivel reciklálunk mindent: azt viselem, azt használom, és azt is eszem, amit találok, például a szupermarketek kukáiban, akik nyugaton rendre kidobják az aznap lejárt szavatosságú kaját, ami egyébiránt nagyon szomorú. Amúgy csak egy ötlet kell, abból meg mindig van, mert út közben sok gondolat szokott megszállni. A legőrültebb ötlete mégis az olasz csajomnak volt anno: fessünk hímestojásokat, és dugjunk beléjük üzeneteket egy lapon, majd osztogassuk a tojásokat Fisterrában, az óceánparton, ahová az emberek Santiago után megérkeznek, és végleg lezárják a zarándoklatukat. A világítótorony tövében a pompás tojás mandalává válik: szét kell törni, el kell engedni a szépségét, és az üzeneten, amit benne találsz, elmerenghetsz kicsit – ez a te zarándoklatod üzenete. Cserébe annyit kértünk, hogy egy lapra írjanak ők is egy üzenetet, egy tanulságot vagy esszenciát abból, amit a zarándokúttól kaptak. Ezeket az üzeneteket dugtuk a következő napi hímestojásokba, tehát az általad választott tojásban mindig egy előző nap megérkezett zarándok üzenete volt. Ez erősítette az egységélményt a zarándokok körében. Nekünk, a postásoknak pedig bedobhattak érte adományt a ládikánkba, ha úgy érezték. És nagyrészt úgy érezték, mert sokaknak adott valamit az az üzenet. Mi meg minden nap palacsintát ettünk a sok kifújt tojásból, és megéltünk az adományokból. Lehet, hogy ez az ötlet nem dönti a tőkét, nem termel anyagi produktumot, de mosolyokat fakasztott, mindenki boldog volt tőle. A boldogság meg még kapitalista szemszögből is jó; a komolyabb nyugati vállalatok ezt már be is látták, ezért egyre nagyobb figyelmet szentelnek a dolgozóik jólétének. Ez egy jó tendencia, csak épp a cél nem jó, mert az a profit, és a profit a rendszer logikája szerint soha nem lehet elég.

 

 

-Tavalyi szomorú hír, hogy a nomád életmódot folytató, egy ökrös szekérrel a világot járó Gecse Balázs Gergő meghalt egy balesetben. Te kerültél bármikor életveszélyes helyzetbe?

 

Bo hatalmas példakép, és sajnálom, hogy nem ismerhettem személyesen, de így is nagyon-nagyon meghökkentett a rossz hír. Annál is inkább, mert szintén Franciaországban voltam akkor, éppen szembe közlekedtünk. Amikor elkezdtek adományokat gyűjteni az állatai hazahozatalára, Csenge küldte el nekem a hírt otthonról, és bedobta, hogy kijön hozzám Franciaországba, hagyjuk Rómát a francba, kössük Rocinantét is a szekérhez, és vigyük haza a kompániát mi, gyalog és ingyen. Én ezt akkor nem tudtam vállalni, de a helyzet hál'istennek megoldódott, úgyhogy csak folytattuk az utat Rómába, fokozottan odafigyelve a biztonságra. Történtek necces szituációk velünk, eshettünk volna le szakadék széléről, meg ilyesmik, de hálát adok a sorsnak, hogy valójában semmi halálközeli.

 

 

-Bölcsész szakon végeztél, ha jól tudom, de az út során sikerült megszerezned a diplomát pszichológiából is. Mégis hogyan lehet egyetemet végezni "gyaloglás közben"?

 

Csak az államvizsgám hiányzott, azt kellett letennem. Már említettem is, hogy arra pont egy testi-lelki krízisszituációban került sor, ezért nem is sikerült túl jól. Egyébként nincs diplomám, mert nincs rá szükségem, nem azért jártam egyetemre, hanem mert érdekelt. Egy középfokú nyelvvizsga hiányzik a kettőből, és az angol mellé valószínűleg bármikor le bírnám tenni a spanyolt is, de nem foglalkozom ezzel. Elsősorban tanári identitásom van, sosem lettem valódi pszichológus, nem is akarok akként dolgozni.

 

 

-Sokat kellett stoppolnod is. Adnál valami jó tanácsot leendő stopposoknak?

 

Mindig legyen nálad törölköző! Douglas Adams-nél nem tudok bölcsebb lenni.

 

 

-Végezetül egy bónuszkérdés: mennyire tudtad követni a világ eseményeit (érdekeltek-e ezek egyáltalán)? 

 

Érdekeltek, és valamennyire igyekeztem követni. Főleg a hazaikat, és erről van is mondandóm. A politika kiakaszt. A legjobban pedig annak a következményei, azon belül főleg ez a mesterséges polgárháború. Elképesztő, hogy el tudták hitetni egy teljes társadalommal, hogy nekünk valamelyik politikai oldalhoz kell tartoznunk, és attól lennünk boldognak, ha az az oldal legyőzte a másikat. Szerintem meg az ellenfelünk nem a másik oldal, főleg, hogy nem is csak kettő van, még ha jól belátott érdekből ezt is próbálják nekünk hazudni. Az ellenfelünk sajnos maga a politika. A mi „pártunk” Magyarország, és ezt a pártot a politika 30 éve rendre legyőzi. Becs szó, ha lenne egy hiteles baloldali párt, akkor arra szavaznék, ha lenne egy hiteles liberális párt, akkor arra, ha lenne egy hiteles jobboldali párt, akkor meg arra. De nincs, úgyhogy részemről marad a Magyar Kétfarkú Kutyapárt, mint egyetlen komolyan vehető opció. A politikának arról kellene szólnia, hogy ingyen dolgozunk, a közösségért, és ez örömet okoz. A humor ennek az örömnek a kifejeződése, nem mellesleg egy konstruktív feszültséglevezető csatorna. A beszűkült agyú, komolykodó vagy cinikus pártszóvivőktől csak ökölbe szorul az arcom, és üvöltök, hogy mégis hogyan hihet nekik bárki is. Hiszen már azon látni kéne, hogy hazudik és manipulál, hogy öltöny van rajta. Amúgy mi a francért venne fel öltönyt valaki, ha nem akarna valami fals dolgot sugallni?! Mazochista talán?! Hát egy beteg elmére végképp ne szavazzunk! Hiszen az öltöny tök kényelmetlen!!!

"Úgy döntöttem, megőrülök, mert ez az egyetlen megfelelő reakció" (3/2.rész)

Interjú a zarándokkal, aki megvonatoztatta a szamarát

A hvg.hu-n  velem megjelent interjú vágatlan verziójának folytatása.

KLIKK ide az első részért.

Csatlós Hanna kérdései, Reviczky Zsolt fotóival

 

II.rész

/.../

-Sok olyan kényelmi tényezőről le kell mondani a gyalogló életmódhoz, amihez a négy fal között töltött életünk során hozzászokunk. Neked mit volt a legnehezebb elengedni?

 

Gondolkodom, de valójában nincs ilyen. Persze, jobb, ha épp van melegvizes zuhanyzód, mint ha nincs, de az a helyzet, hogy annyi mindent kapok cserébe ettől az életmódtól, hogy az ezeknek az ún. komforttényezőknek a hiányát teljesen felülírja. Amikor meg mégis van melegvizes zuhanyom a nap végén, akkor az így ünnepnek minősül. Amúgy meg csak igénykielégítés, a homeosztázisunk része. Szóval valójában több szinten is nagyon megéri lemondani a modern társadalom nyújtotta kényelmi tényezők egy részéről. Azok rend szerint csak arról szólnak, hogy minél többet fogyasszunk, az meg sokkal inkább vezet frusztrációhoz, mint boldogsághoz. Akármennyire is próbálják hazug módon mindenfelől a boldogságot árulni nekünk, azt nem lehet megvenni.

 

 

-Egy gyalogút is teli van hullámhegyekkel és mélypontokkal. Mikor voltál a legmélyebben?

 

Volt egy olasz barátnőm odakint, akivel elég balul sült el a közös ügyünk, pedig regénybe illő módon kezdődött. Az a helyzet, hogy magasról lehet nagyot zuhanni. Akkor azt az egészségem is megsínylette, a pszichés állapotom meg teljesen offon volt. E kettő nyilván össze is függ. Az volt a gáz, hogy pont akkor kellett államvizsgáznom. Ironikus módon pszichológiából. Jó szarul is sikerült, de azért meglett. Valójában csak akkoriban blogoltam aktívan, mert az írás volt az önterápiám, ahogy előzőleg maga a Camino. Idő kellett hozzá, és amikor eljött az ideje, akkor a lánnyal is összefutottam teljesen véletlenül, és megbeszéltük a dolgokat, begyógyítottuk a megmaradt hegeket. Egyébként neki is volt szamara, méghozzá egy bazi nagy: Solomon.

 

 

-Eredetileg is úgy tervezted, hogy évekig tartó gyalogútra mész, vagy közben alakult így? Nagyon érdekel, hogy abba lehet-e ezt egyáltalán hagyni, ha az ember egyszer belejött?

 

Úgy voltam vele, mikor elindultam, hogy a zarándoklat végeztével azt fogom csinálni, ami jön, ami adja magát. A folytatás adta magát, ami pedig újabb és újabb lehetőségekhez vezetett el. A gyaloglást abba lehet hagyni, sőt, bele is lehet fáradni, de az általa szerzett tapasztalat és lelki hozadék már velem lesz, akármibe is kezdjek ezek után.

 

image_aspx2.jpg

 

-Egyszer a következőt írtad: "Úgy érezzük, hogy ezeken az utakon találkoztunk azzal a bizonyos normalitással, ami a világ hétköznapi folyásából kiveszni látszik, ellentmondásos módon mégis mind megkaptuk már az "őrült" jelzőt." 

Mit jelent az a normalitás, amit megtapasztaltál?

 

Ezt akkor írtam, amikor volt egy közös nyilvános beszélgetésünk nettó 30 ember előtt három hosszútávos gyalogkakukk kollégámmal, Jakusovszky Dorinával, Vizy Petivel és Écsi Ádival. Ez volt az esemény ajánlója. „Van, hogy normális reakció a valóságra az, ha megőrülsz” ez egy sc-fi írótól származó idézet, és azt hiszem, Don Quijote méltó utódairól szól. Ő is egy dilinyós társadalomra reagált a megőrülésével. Azt hiszem, a mai társadalom még dilinyósabb. Konkrétan kinyírjuk magunkat. Közben wannabe-diktátorokat istenítünk, feláldozunk mindent a technológia és a kényelem oltárán, és jó rabszolgák módjára tesszük, amit a kapitalizmus nyertesei diktálnak: vígan fogyasztunk… habár szerintem nem is annyira vígan, mint inkább kényszeresen. Gondolkodjunk már el egy kicsit. Én elgondolkodtam, és úgy döntöttem, megőrülök, mert ez az egyetlen megfelelő reakció. A valós térben Don Quijote szükségszerűen elbukott, de a morális térben megkérdőjelezhetetlen maradt, és az sokkal fontosabb, mivel örök. Nem én fogom megmondani, mi a normális, mivel azt a természet folyamatosan megmondja nekünk, csak ki kell rá nyitni a lelki füleinket, ehhez pedig lebontani az egónkat. Én marha sokat tanulok abból, ahogy az időjárást, a ciklikusságokat, a növények életét figyelem; a legtöbbet pedig Rocinantétól, aki egyúttal lelki tükröm is. A pénz például nem normális dolog, egy kitalált, mesterséges elem, evolúciós beágyazottság nélkül. Ha az emberek etikai bázisa egészséges lenne, akkor nem is lenne rá szükség, és élhetnénk úgy, ahogy az ősközösségek tették, csak éppen a modern kor vívmányait is felhasználva a közboldogsághoz, mint ahogy az például a Star Trek utópiájának világában megjelenik. A Caminon nagyon jól működnek az adományalapú, méltányosságon és becsületen alapuló szolgáltatások (rend szerint én is ilyenekből élek), ez máris a normalitás irányába mutató tendencia. Nem én állítom ezt, hanem a zarándokok kiugró boldogságszintje, szembeállítva a társadalom depressziójának általánosságával.

 

 

-Ha jól értem, akkor most értél a nagy utazásodnak a végére azzal, hogy visszajöttél Rocinantéval Magyarországra. Milyen érzések vannak most benned? Feltöltődés vagy éppen valamifajta üresség, esetleg pánik, hogy most új utat/célt kell keresni? Elképzelhetőnek tartod, hogy rövid időn belül ismét útnak indulsz vagy maradsz most egy kicsit itthon? Mik a terveid a következő egy évre? 

 

Vannak terveim, és boldog vagyok, hogy a legutóbbit sikerült megvalósítanom: Rocinante itt van velem a hazámban, és szabadon látogatható azok számára is, akik esetleg még csak hallottak róla. Sok-sok tapasztalat és bölcsesség árad a szemeiből, érdemes belőle töltekezni. Télen be fogom fejezni az utazásaimról szóló, humorosan filozofálgatós könyvemet, és olyan kiadót keresek, amelyik belemegy, hogy személyesen én is terjeszthessem a kiadványt korlátlanul. Ugyanis az a tervem, hogy jövőre felpakolok néhány könyvet a szamárra, és elkezdjük járni az országot. Pár naponta lehetne könyvbemutatókat, beszélgetéseket tartani a kisebb-nagyobb településeken, ahol az utunk visz, és így, direkt módon árulnám a könyvet, közben pedig le lehetne pacsizni annak főhősével, Rocinantéval is. Pár hónapig ebből éldegélnék, aztán meg meglátjuk, mi lesz az eredmény... De a terv mindig csak „b terv”; az „a terv” úgy szól, hogy majd valami teljesen más fog történni.

 

 

-Könyvet is írsz, amelyben – mint írtad korábban – "különféle társadalmi, politikai, vallási hátterű zarándokok lesznek, akiket nagyrészt az Útról ismersz". Mit értesz ez alatt?

 

Ezt nem a könyvről írtam, hanem egy beszélgetéssorozatról, amit tavaly télen szerveztem Budapest különböző pontjain. Általában szűk körben, a magyar caminós közösség érdeklődői előtt beszélgettem a zarándokúton megismert magyar meghívottaimmal egy-egy olyan témáról, ami a Caminoval kapcsolatban engem érdekel, és valamennyi tapasztalatom van is róla, a meghívottamnak viszont sokkal több. Ezek a beszélgetőpartnerek a legkülönfélébb társadalmi, politikai, vallási háttérrel rendelkeztek, mégis sok mindenben egyet tudtunk érteni, ettől is volt érdekes az egész. Azért tartottam ezt fontosnak kiemelni a leírásban, mert a beszélgetéssorozatot az a szellemiség járta át, hogy a közös pontokat keressük, azokra koncentráljunk a különbözőségek helyett. Ezt a szemléletet sok mindenben tartanám üdvösnek.

 

 

-Az El Camino kifejezetten népszerű a nem vallásos zarándokok körében is. Van esetleg "zarándoketikett", amit érdemes nekik is betartaniuk?

 

Szerintem van, és nem mindenki tartja be. Ez az elcsendesülés útja, és ezt illik tiszteletben tartani, még akkor is, ha már nem mindenki azért megy oda. Egyébként alapvető emberi normákról van szó. De amúgy azt se szeretem, amikor valaki „zarándoknáciskodik”, és feszt azon puffog, hogy ki milyen minősíthetetlenül viselkedik. Tegyük magunkat túl az ilyeneken, az elengedés képessége is egy nagy tanítása tud lenni az útnak. Engem az ilyen „etikettszegők” sosem zavartak, csak azok, akik lábbal tiporják az út eredeti szellemiségét, és odamennek például nyerészkedni. Az nem szép dolog. Csinálhatnák máshol.

 

 

-Mennyire turistásodott el az el Camino?

 

Nagyon. Legalábbis a legnépszerűbb útvonal, a Camino Francés eléggé. De vannak alternatív útvonalak az egész félszigeten, sőt, egész Európában. Kevesen tudják, hogy akár Budapestről is indíthatsz Szent Jakab-zarándoklatot, és szerintem nem is feltétlenül fontos, hogy az ember elmenjen egészen Santiagoig. A magyar szakaszok a „0” kilométerkőnél kezdődnek a Clark Ádám téren. Oda érkeztünk meg minap az állatokkal, hatalmas élmény volt. Természetesen nem volt nálunk képrögzítő eszköz, szóval innen kérem, hogy küldjék már a képeket, akik akkor megígérték. Köszi! :)

Engem egyébként a turisták sem zavarnak, járom a magam útjait: megyek délután vagy éjszaka, amikor már senki nincs az úton, és alszom sátorban, ahol senki nincs.

 

image_aspx4.jpg

  

-Melyek azok a tapasztalatok, amelyeket minden zarándok átél (lelki, de gyakorlati értelemben is)? És mi az, amit abszolút a sajátodénak tudhatsz? 

 

A Camino most sokfelé népszerű téma. Ezekkel a dolgokkal, amiket a zarándokok általánosan átélnek (a vízhólyagoktól kezdve az apró csodákon át a lelki egységélményig) tele van az internet, úgyhogy inkább az utóbbira válaszolnék. Amit csinálok, azt ebben a felállásban biztos, hogy csak én csinálom, és ebből elég sok minden fakad, amelyeket nehéz is átadnom és megosztanom, ezért csak arra tudok biztatni mindenkit, hogy keressen valamit az életben, amit csak ő csinál. Talán nincs új a nap alatt, de mindig lehet újabb konstellációba állítani az elemeket. Vannak a zarándokúton élők, vannak szamarasok, vannak szabadságkergetők, de ebben a konstellációban ez csak az én életem, és ezt szeretem is benne. A legszembetűnőbb tanulság belőle talán az, hogy a több pénz vagy anyagi erőforrás nem feltétlenül jelent több élményt. A legnagyobb élményeim általában nekem is a találkozások, és ez a csóróskodás, amiben vagyok, igazán minőségi találkozásokat generál…

Egy konkrét emléket azért kiemelnék, amit teljesen hihetetlennek éltem meg: a megérkezésünket Rómába. Nekem a második nevem József (ő a védőszentem is a keresztségben); akkor pedig egy lánnyal és egy szamárral voltam ugyebár, és véletlenül egészen pontosan szentestére értünk a szent városba, és minden, de minden megtörtént velünk, ami a bibliai történetben a Szentcsaláddal történt, kivéve talán a szülést. Volt istállóban alvás a város határában, érkeztek napkeleti bölcsek ázsiai paptanoncok formájában, szerecsenkirály egy szenegáli sekrestyésként, és még sorolhatnám. Ezt a sztorit meg is énekeltem anno, engem nagyon elgondolkodtattak a történtek. Ebben az élményben éppenséggel nem az volt a nagy dobás, hogy kizárólag velünk esett meg, hanem pont az, hogy már megesett másokkal is, csak ők a népszámlálásra igyekeztek, és nem a karácsonyi csöves wellnessre, mint mi, haha.

 

/...folyt.köv./

 

 

KATT ide a harmadik részért.

"Úgy döntöttem, megőrülök, mert ez az egyetlen megfelelő reakció" (3/1.rész)

Interjú a zarándokkal, aki megvonatoztatta a szamarát

 

Augusztus 28-án a hvg.hu-n jelent meg velem interjú "Miért száll fel egy ember szamárral a vonatra? Honnan jött, hová megy?" címmel, amely egy hosszabb beszélgetés vágott verziója. Az eredetileg 33 ezer karakteres szöveget kellett 15 ezer karakter alá karcsúsítani, így tök fontos és tartalmas kérdések is kimaradtak a cikkből. A szerző által adott cím a fenti lett volna ("Úgy döntöttem, megőrülök, mert ez az egyetlen megfelelő reakció." Interjú a zarándokkal, aki megvonatoztatta a szamarát), és a címen kívül a magázódásra való átírás is utólagos szerkesztői döntés eredménye. Azt találtam ki, hogy ne vesszen oda, ezen az elhanyagolt blogon jelentetem meg a vágatlan szöveget, zsinórban három napon íme az első rész.

Csatlós Hanna kérdései, Reviczky Zsolt fotóival

 

I.rész 

-Ha jól vettem ki a blogbejegyzéseidből, akkor hat évvel ezelőtt indultál útnak Budaörsről, méghozzá a zarándokláshoz egy barátod adta az ötletet.

 

A Camino az én ötletem volt. Eleinte „csak” külföldre akartam költözni, és ennek kerestem a lehetőségeit, de nem voltak utazási tapasztalataim, sem komolyabb nyelvtudásom, sem pedig pénzem, ezért egy barátomat igyekeztem rávenni, hogy jöjjön velem. Eszembe jutott, hogy anno az egyetemen meséltek a Szent Jakab-zarándoklatról, mint megváltozott tudatállapot-indikátorról és pszichoterápiáról. Bedobtam, hogy mi lenne, ha kimennénk tök ruppótlanul stoppal, és utcazenélésből fedeznénk a betevőt. A szamárötlet volt az, ami a cimbitől származott, és először viccből merült fel, mert azon gondolkodott, mennyi minden szirszart kell majd cipelnünk egy ilyen úthoz. Mikor én ezt mégis komolyan vettem, ő visszakozott is, hogy ezzel a baromsággal csak még egy bajt szabadítunk önkéntesen a saját nyakunkba, de a lelki szemeim előtt akkorra már lepergett az idilli jövő imádott csacsinkkal az úton. Végül nem is jött, és jobbat nem tehetett volna velem – ezen a kihíváson egyedül kellett végigverekednem magam. A tapasztalatom az állatokkal kapcsolatban is konvergált a nullához; korábban csak két afrikai óriáscsigánk és egy kis éticsigánk volt az ex-lakótársammal Debrecenben: Zelk Zoli, Nemes Nagy Ági és a kis Hannah Montana, de mindhárman csakhamar feldobták a pacskert a terráriumukban, szóval állatpesztrálás ügyben nem sok sikerélményem volt.

 

- Mi mindennek kell összejönnie ahhoz, hogy az ember útnak merjen indulni? (Hiszen itt kell hagyni hozzá egy már kialakult, komfortos életet) Gondolok itt az erős lelki/érzelmi/magánéleti, vallásos indíttatásra, de olyan prózai okokra is, mint például "az éppen nincs munkám", vagy "digitális nomád leszek", "szerencsét próbálok külföldön" stb. 

 

A Szent Jakab-út egy középkori hagyomány, ami manapság új köntösben éli reneszánszát: ma már nem mindenkiben van vallásos vagy önismereti motiváció, sokan csak nyaralni, túrázni, világot látni mennek oda, de tény, hogy valamiféle lelki hozadékról szinte minden zarándok beszámol. Nekem nagyon naiv és fennkölt elképzeléseim voltak az útról, mivel minden ismerősöm, aki megjárta, egy életfordító tapasztalatként számolt be róla. Szóval amikor volt egy kis megrekedés az életemben, és a dolgaim nem arra és nem úgy tartottak, amerre és ahogyan azt elképzeltem, eljött az idő, hogy nyomjak egy resetet. Máskülönben valószínűleg sosem éreztem volna valaha is úgy, hogy elég pénzem és időm van egy ekkora utazásra, de azidőtájt már nemigen volt mit veszítenem, és olvastam a középkor kolduszarándokairól, akik szőrcsuhában, éjszakánként farkasokkal viaskodva, a természet erőivel küzdve hágják Spanyolország hegyeit-völgyeit. Ebben találtam valami romantikusat. Ezt a víziót egészítette ki tökéletesen a szamárötlet, amit szintén hagyományőrző gesztusnak szántam, de azt hittem, azért gyakoribb jelenség lesz manapság is a Caminon. Ehhez képest gyakorlatilag turistalátványossággá váltunk, de ez semennyire nem zavarta az utam lelkiségét, sőt, rengeteg pozitív emberi kontaktushoz segített hozzá. Közben pedig volt egy tökéletes segítőm és társam: Rocinante, akit Don Quijote lováról neveztem el, mert szimpatizálok a kóbor lovag szent őrületével, könnyen tudok vele azonosulni.

 

image_aspx5.jpg 

 

-Hogy néz ki most a mentális térképed? Milyen utakon haladtál az elmúlt bő fél évtizedben? Milyen utak, tájak, emberek, kultúrák, közösségek vagy élmények ragadtak magával a legjobban?

 

Négy éven keresztül az Ibériai-félszigeten maradtunk, hiszen a zarándokok nagy része ott sétafikál, és nekem tetszett az a lelkület, amibe ott az emberek kerülnek. Önkénteskedtem szálláshelyeken, aztán éltem egy kis önfenntartó közösségben, amely szintén fogad zarándokokat is, és volt, hogy csak úgy letettem egy pontra a sátramat, és ott maradtam hetekig, alternatív módokon dolgozgatva. Nagyobb részt viszont úton voltam Rocinantéval. Tavaly jutottam arra a pontra, hogy továbbálljak, hiszen a Caminot is a helyén kell kezelni: nagyon sokat adott nekem, de nem lehet cél, hanem „csak” eszköz valaminek a megvalósítására, és azt hiszem, ezt én eléggé kimaxoltam. Ez a valami az önismeret, amelynek nyomán az emberek átélik, hogy „az út a cél” - csak hogy látszólag azonnal meg is cáfoljam magamat. Ez csak azért látszólagos ellentmondás, mert ezt szimbolikusan kell érteni, az életutunkra vonatkoztatva. Santiagoba megérkezvén sokan ennek a buddhista tanításnak az igazságát élik át, és ez ad választ nekik arra, hogy mi is az élet értelme. Nagyjából az, hogy éld. Járd az utad. Műveljük kertjeinket, küzdjünk és bízva bízzunk, negyvenkettő stb. Szóval szerintem elsősorban annak eszköze az út, hogy megtaláljuk a célt. Én elég konkrét irányokat kaptam…

A Pireneusokon átkelve Dél-Franciaországon keresztül Olaszország nyugati partjaira, onnan pedig Rómába sétáltunk tavaly, és épp szentestére értünk oda. Az nagyon felemelő volt. Idén Padovától sétáltam, ott vigyáztak szamaras barátaim Rocinantéra a római túra után. Szlovénián keresztül érkeztünk Magyarországra, de egy előre leegyeztetett előadásom miatt sietnünk kellett, szóval Szlovénia keleti felét levágtuk egy állatszállító segítségével, és a Balaton partjáig transzportálttattuk magunkat.

Minden országnak, de még a tájegységeknek is megvoltak a maguk kulturális jellegzetességei, és mindegyik nagyon elragadott, de azért Olaszország egy kiemelt pont, a zsigereimben éreztem a dolce vitát. Gondom is ott volt a legtöbb, de mindenképp építő jellegű élmény átélni a sztereotípiák valódi tartalmát, avagy azok eredőit, igazságaikat vagy féligazságaikat, tévedéseiket. Szóval összességében nem voltam sok helyen, de az a helyzet, hogy a Caminon a világ jön hozzám, és nagyon sok nemzet képviselőjével, kultúrájával találkozhattam, engem pedig a világból az emberek érdekelnek a legjobban.

 

 

-Számoltál-e kilométereket?

 

Nem.

 

 

-Mennyit mentél összesen és mennyit nagyjából egy nap?

 

Összesen fogalmam sincs, ez nekem nem teljesítménytúra. Komoly fizikai kihívás van benne, persze, de ez a része a dolognak engem nem foglalkoztat. Van két lábunk, direkt arra, hogy haladjunk vele. Az, hogy helyettük mostanában inkább autókat meg repülőket használunk, attól még működnek, és azt hiszem, ez a legtermészetesebb módja az utazásnak. Sétálva alkalmad van befogadni a tájat, átérezni a helységek energiáit, magadba fordulni és fejlődni. A kilométerek számomra inkább erről szólnak. Az, hogy egy nap mennyit megyünk, a csacsitól függ, aki még málha nélkül is elég komótosan cammog, ezzel türelemre tanít. Kényelmesen 20 kilométer az átlag – nélküle valószínűleg kb. dupla annyit mennék.

 

 

-Hogy érzékelted az időt? Számít-e ilyenkor, hogy milyen nap van éppen aznap?  

 

Általában csak abból érzékelem, hogy szombat van, hogy az emberek este részegebbek az átlagnál, a vasárnapot meg abból, hogy hamarabb zárnak a boltok, amikbe egyébként sem járok túl gyakran. Amúgy nem sokat kellett vele foglalkoznom. „Az Úr napját szenteld meg” - valamilyen szinten nekem minden nap az volt.

 

image_aspx.jpg

 

-Időközben azért kisebb-rövidebb időkre hazajöttél, vagy hat évig nem is voltál itthon? Itthoniakkal milyen gyakran tudtad/akartad tartani a kapcsolatot?

 

Három-négy hónap kintlét után általában egy-két hónapot otthon töltök. Fizetem az egészségpénztárat, szóval itthon szoktam például fogorvoshoz járni, meg minden egyéb gyakorlati jellegű ügyemet intézni. A régi kapcsolataimat is ápolom ilyenkor, és van, hogy dolgozom is valamit rövid távon. Szóval nem szakítottam meg a kapcsolatot a világgal, inkább hidakat próbálok képezni vele.

 

 

-Azt gondolná az ember, hogy ha valaki zarándokútra megy, akkor le akar kapcsolódni a külvilágról, tehát az internetről is. Te mégis szinte folyamatosan jelen vagy online. Csak én érzek ebben egy ellentmondást? Hogy lehet így "elvonulni, magunkban lenni"? 

 

Jól látod. Amikor zarándokolni indultam, csak egy régi butafon volt nálam, mivel akkor életem első okostelefonjára még a legelső éjszaka, a budaörsi benzinkút melletti árokban alva ráfeküdtem, és elromlott. Ez 2013 augusztusában történt. Amúgy sem akartam használni, csak adott valami fals biztonságérzést, de hát Szent Jakab már akkor vezette a kezeimet, illetve adott esetben a seggemet, amivel ráfetrengtem. Az azért most sem igaz, hogy folyamatosan jelen vagyok online, a Facebook-posztjaim csak szórványosak. Akkor teszek fel valamit, ha találok szabad wifit. A luddita technológiarombolás pedig továbbra is az egyik kedvenc tevékenységem: pár hónapnál tovább semmilyen készülék nem bírta ki eddig nálam. Például most sincs működő készülékem, csak a szintén romos laptopom, amin a könyvemet írom, amikor időm engedi, és amire le tudom tölteni a képeket, amit küldenek nekem az emberek.

Az is igaz, hogy 6 éven keresztül nem lehet folyamatosan zarándokolni. A zarándoklat egy lelkiállapot, amibe rendszerint tudtomon és akaratomon kívül zuhanok bele. Még attól is független, hogy éppen gyalogúton vagyok-e. Legtöbbször a hétköznapjaimról számolok be, amikor úgy érzem, érdekelhet is valakit, hiszen ez a vándormóka tulajdonképpen már a komfortzónámmá vált. Ezért is éreztem szükségét a váltásnak, ezért tértem haza Rocinantéval, hogy aktív nyugdíjas évei alatt én valami másba fogjak, mielőtt kiégek, merthogy ebben is ki lehet, és azt nem szabad megvárni semmivel kapcsolatban.

Az az igazság, hogy egyáltalán nem élvezem ennek a Facebook oldalnak a működtetését, egy csomó bosszúságot okozott már, és rendszeresen elcsábulok, hogy megszüntetem az egészet. A blogoldalamra már nem is nagyon írok, mert irreálisan sok energiámba került ahhoz képest, hogy milyen kevés helyen ért célba. Kicsit abszurdnak élem meg, hogy most volt ez a vonatozós majré, és annak kapcsán lett egy csomó új követő, miközben ezzel az erővel egy rakás minden mástól is hírünk mehetett volna. Behányok a szenzációhajhász média működésétől, de például egy ilyen jellegű interjúban szívesen részt veszek, mivel tartalmat szeretnék közvetíteni, amikor épp van mondandóm, nem pedig lájkokat generálni. Tudod, eredetileg tanár vagyok. A pozitív üzenetek terjesztésének vágya akadályozott meg eddig abban, hogy töröljem a Facebookomat, de az biztos, hogy jól jönne hozzá némi segítség. Manapság a közösségi média a kijelölt útja a gondolatok terjesztésének, még ha az ott megjelenő kontent nagy része szemét is. Szerintem akinek meg kell találnia, az mindig meg fog, mert így működik a karma, a vonzás, vagy hívjuk, ahogy akarjuk.

 

/...folyt.köv./

 

 

KLIKK ide a második részért.

KLIKK ide a harmadikért.

Szállást keres a Szent Család /special Rome edition/

Egy posztmodern „evangélium reboot” történetét fogom most elmesélni.

1_1.jpg

December végére már négy hónapos menetelés állt mögöttem, hogy végül Szent Péter sírja előtt köszönthessem a Fény születését (és most kivételesen nem a szódásszifonból szörpre eresztett italra gondolok).

Barcelonából stoppoltam Toulouse városába még szeptember elején. Összeszedtem a környékről Rocinantét és macskák rágta málháját, varázs lószállító hintón száz kilométerrel napkeletnek teleportálttattam magunkat, és hanyag, de kezelhető rendszert rittyentve szamár-ember párosunk köré, felvettem a Santiagoból indított, hónapokkal azelőtt félbe szakadt római zarándoklat fonalát.

Sátram alatt tekergő kígyó, annak falán körbe-körbe szaladgáló patkány, gigantikusra nőtt varangy, éjszaka baljósan rám morduló vadkanok jelezték, hogy mágikus tájon haladunk, ahol az állatok uralkodnak. Itt kettőnk közül a szamár az ász.

Így szeltük át Dél-Franciaországot.

Talián földön is állatok az urak: harmadik típusú találkozásokkal tarkított az út, ellentmondásos a közeg, de a dolce vita elvitathatatlan. Működik és tetszik. Még jobb lenne, ha nem próbálnák agresszív, városi állatvédők esőkabátos csivaváikkal az ölükben elszakítani tőlem a jószágot, azt fröcsögvén derűs arcomba, hogyan kell szerintük szamarat tartani; de azért így sem rossz. Ismeretterjesztő jelleggel kicserélném bérházi lakásaikban a macskáikat mondjuk egy-egy lóra pár nap erejéig, hátha akkor feltűnnének nekik az alapvető különbségek az állatfajok között. Persze, sajnálnám rájuk bízni csóri lovakat (ahogy egyébként sajnálom náluk a csóri macskákat is), mert úgy érzem, ezek az emberek ugyanúgy nem tisztelik az állatok méltóságát, mint az emberekét, de végül is nem kell a világon mindenkinek mindenben egyetértenie. A kép csak illusztráció:

wolf_mops_b_1.jpg

Massa-Pisa-SanGimignano-Siena útvonalra társsal egészülök ki: az utolsó négyszáz valamennyi kilométerre befut Csenge. Téged is angyal küldött? Engem is! Vagyis dehogy, engem Mars isten harkálya vezetett ide, de az most tök mindegy, a lényeg, hogy irány Róma. Karácsonyra már otthon leszünk!

Nem lettünk.

Rocinante december 20-án még csak Viterbo belvárosának díszkövezetén simókázott végig vaspatkóival, amik az adott talajon korcsolyaként funkcionálnak. Becslésem szerint mintegy 0km/h sebességgel hasította a város karácsonyi vásárának légterét. Le kell vetetni a patkóit, mielőtt Rómába érünk, mert – korabeli etruszk megfigyelés szerint – minél nagyobb a város, annál több a díszkőborítás. Addig ráadásul még hátravan vagy 85 kilométer, amit nem lenne rossz karácsonyig abszolválni. Van dolog.

Éjjel is menés, eltévedés.

A megtalált útalternatívára rá van vágva az erdő. Éjszaka az nem praktikus, viszont nappal sem lesz az, úgy gondolom. Sebaj, itt alszunk a kopár hegyen, hátha nem jönnek farkasok. Tapasztalataim szerint nekik a szamár az egyik fő táplálékuk, városalapító ikerpár táplálása meg a fő tevékenységük; de nem jöttek, ezért nem is teszek több farkasos képet ebbe a posztba... na jó, talán még ezt az egyet:

farkas.jpg

Reggel egy arra kóválygó vadász segített visszatalálni a követni kívánt Via Francigenára, ami egyébiránt egy csoda, egy szentség, mely vezet és gondoskodik, de estére a sár- és ködfaktor miatt ismét le kellett róla térnünk.

Menjünk a vaksötét főúton! Az ekkora ködben és ilyen gyéren kivilágítva mindig jó ötlet, különösen csípős, téli éjszakákon. Akkor menjünk, hátha le is van fagyva itt-ott...

Még éjfél előtt angyalok látogattak meg minket az úton. Szózatot hallattak felénk: „Veszélyes úton jártok, háljatok itt, és induljatok holnap”. Viccesen pászos nadrágot és militáns kinézetű csizmát viseltek, a kocsijukra meg az volt írva, hogy „CARABINIERI”.

Fedett autóparkolóban állt a környéken egy csónak, mintha az özönvíz elapadása óta volna fennakadva így a szárazföldön. Gyakorlatilag egy ágy. Két és fél óra kényszerpihenő után jócskán elmúlt éjfél, az meg jogi értelemben már „holnap”, úgyhogy mehetünk. (A szabályokat és szóbeli megegyezéseket betűjük, és nem szellemük szerint értelmezni természetesen ronda dolog, akár angyali seregek, akár a rendőrség a másik szerződő fél, de a mehetnék nagy úr.)

Hajnalra az ég kitisztult. Ronciglione városka pékje nem esett éppen útba, de mi eltévedtünk a városban, úgyhogy útba ejtettük. Véletlenek továbbra sem léteznek: a pirkadat ipari mennyiségű ajándék pékáruval és optimizmusfakasztó verőfénnyel köszöntött minket. Ára: imádkozni Rómában a pékért, hálát adni az Úrnak a Napért. Listára felírva. Kaptunk már eddig is megelőlegezett római imák fejében minden földi jót; az olaszok jó üzletemberek: földi jóért égi jót szereznek.

A várost elhagyva az autóút is simókázós anyagúra vált, szamárpatkók számára ismét csak közlekedhetetlen. Ekkorra az egyik már le is járt a patájáról, az meg úgy megint csak nem praktikus; de hiába a nehézségek, az optimizmus ekkorra már fakasztva volt.

El tudjuk mi távolítani a patkót? Szerszám híján aligha, úgyhogy afféle kelet-európai módszertannal csak úgy a lábára kötöttük.

Néhány kilométer után keresztezte az utat a Francigena jelzése, ami egy ismeretlen „variante” útvonalra térített minket. Korcsolyapályán 60 kilométer még a cél, ezen a zarándokút-alternatíván meg kitudja. De legalább biztosan Rómába vezet, mint minden út, úgyhogy hajrá.

December 23-a délelőtt volt ekkor, és ha a Carabinieri hekusangyalok nem állítottak volna meg előző éjjel, még sötétben zúztunk volna át a ködös tájon, észre sem véve istenadta oázisunkat, a Montecaballi lovasfarmot. Ez az, itt fogják levenni Rocinante patkóit a kedves lovasemberek, gondoltuk, és bebicegtünk szamarastul a lovak földjére, ami a bentlakó állatok felől heves érdeklődést, a velük dolgozó emberek szájából pedig sok-sok olaszul beszélést eredményezett.

img_20181223_113526_1.jpg

Az új terv szerint szentestére szerettünk volna az Örök Városba érni, mintha csak a Római Birodalom népszámlálására igyekeznénk. Nyelvi szempontból én parasztolasszal támadok, ami annyit jelent, hogy nem használok nyelvtant, cserébe annál több spanyol s angol szót, valamint nemzetközi gesztusokat: „Jaj, édes jó Madonnácskám, könyörülj szegény bambínóidon, hát mi lesz velünk, ha nem számolnak bele a népbe?!”

Érkezésünk hírére lópásztorok járultak színünk elé. Egyikük mozzarellát hozott egy zacskó sajtlében, másikuk édességekkel halmozott el, a harmadik abrakot tárazott be a szamárnak. Végül a kedvenc kispásztorunk hozta legféltettebb kincsét: sört.

Megjelent aztán a lószálló tulajdonosa, Tomasso úr, aki – méltóan apostoli nevéhez – a Szentlélektől megszállva nyelveken szólott, méghozzá nagyon kedveseket. Maradhatunk ott, ameddig csak szeretnénk, nyitva hagy nekünk meg a szamárnak is egy-egy karámot.

img_20181218_084018-collage_1.jpg

Karácsony egy istállóban? Nagyon eredeti, mondhatom…

Mikor Csenge így realizálta, hogy ebben a felállásban ő képviseli a Szűzanyát, közölte, hogy innentől kezdve nem bízzuk a sorsunkat Szent Péterre, akinek az iránymutatásaira utunk során folyamatosan hivatkoztam, mert Mária menőbb szent, csak gondoljak bele, hogy ha Jézus az Isten, akkor Mária az Istennek az anyja. Mondtam neki, hogy ebbe történetesen rendszeresen belegondolok (például minden egyes alkalommal, amikor elkezdem, hogy „Üdvözlégy, Mária…”), de adott esetben hiába ismerném meg örömmel Elvis anyukáját is, azért egy tribute koncerten szívesebben hallgatnám az egyes számú tanítványát zenélni.

Ezen még vitatkoztunk kicsit, de abban egyetértettünk, hogy irány Róma, ahol úgy kell viselkedni, ahogy a rómaiak: rabszolgákat tartani, orgiákba járni, hánytatni magunkat ebéd közben, etcetera. Ezek túlnyomórészt menni fognak, csak érjünk oda.

Vagy megyünk nonstop hatvanvalamennyi kilométert, vagy várjuk a Megváltót itt a pásztorokkal.

És a Megváltó eljövend.

img_20181223_143010.jpg

Emanuele a neve annak a sofőrnek, aki hajlandó volt Tomasso állatszállító verdáját december 23-a aranyvasárnapján is elvezetni Róma külvárosáig – ingyen. Tomasso úr karácsonyi ajándéka Emmánuel, melynek jelentése: „velünk az Isten”. Ez a Messiás mellékneve. (Tényleg így hívták a sofőrcsávót.) A verdát az oldalán arany üstökös díszítette. Természetesen.

Hála érzésével való elárasztás minősített esete történék.

...

Kis pihenő után 24-én hajnalban indultam el Csengével és Rocinantéval az Örök Belváros felé, hogy megkeressem a hónapokkal ezelőtt kiszemelt szállást, ahová egy zarándoklás-specialista paptól kaptam ajánlólevelet még valahol Liguria tartományban. 

Említettem-e már, hogy a harmadik nevem József? 

A mögöttem folyton lemaradozó, teletömött előünnepi kukákban hobbiból turkáló Pszeudo-Mária ugyan nem készült szülni, de azért rajtunk végig nézve így is sokan éreztették velünk, hogy valamiféle ősi archetípus posztmodern manifesztációi vagyunk, bármit is jelentsenek ezek a szavak. Ha ez most egy számítógépes játék lenne, akkor remélhetnénk, hogy a Szent Család képességei közül a szálláskeresés minimum 8-as szintű, a szamárral gyaloglás meg szerintem 9-es. Varázslataik a hit meg a remény, legerősebb speckójuk a szeretet.

A célegyenesben a telihold előtt cikázó hullócsillagok mutatták az irányt.

Világosra megérkeztünk a metropolisz sűrűjébe. Az első hely, ahonnan kidobtak: a Vatikán.

img_20181224_063512.jpg

img_20181227_143625.jpg

img_20181224_103859.jpg

Jobb lesz mihamarabb leparkolni a szamarat, gondoltuk, meg a zsaruk is ugyanezt mondták. A közvélemény velünk volt, sokan igyekeztek segíteni a zarándokszállás megtalálásában, ahol az ajánlólevelem alapján „mindent meg fognak adni nekünk és bájos szamarunknak”.

Napkeleti bölcsek jöttek látogatásunkra:

img_20181224_114733.jpg

Nyomunkba szegődve mutatták GPS-alkalmazás segítségével az utat a keresett szálláshoz. Útba esett a papi szeminárium is, ahová tartoznak.

Ekkorra már rég megbántuk, hogy csak a hátsó két patkót vetettük le, mert így az első kettő csúszkált folyamatosan a belvárosi kövezet felszínén. Becsült haladási sebesség: 0km/h. A következő hely, ahonnan kidobtak: a nehezen megtalált szállás.

img_20181224_115947.jpg

A zsémbes apácák eleinte ki sem akarták nyitni a kaput, még a napkeleti kispap-bölcsek anyanyelvi szintű kapucsengős ajánlása ellenére sem. Hiába lobogtattam az írásos ajánlásomat is, hogy itt minket tejben-vajban kell füröszteniük szamarastul, nem jöttek ki megnézni.

Mivel még ott dekkoltunk perceken át, egyszer csak mégis kikandikált pár csúnya, szőrös, női kéz a kapun, hogy fityulás tulajdonosaik meglessék azt a szamarat. A kapu mögül már könnyebb volt kicsalni őket, de szemtől szembe is azt mondták: 24-én és 25-én szigorúan zárva.

Próbáltam éreztetni velük, hogy az adott leosztásban most ők a betlehemi fogadósok, akik elutasítják a Szent Családot, csak ezúttal nem azért, mert minden szoba tele van a rohadt népszámlálás miatt, hanem, csak mert karácsonykor zárva és punktum. Pont ilyenkor kell leltározni, vagy mi? Nevettek a felvetésen, pedig szerintem egyikük sem ezzel a szereppel azonosult kislány korában, a Jézuska születésének története kapcsán.

Újabb önkéntes idegenvezetők egy három Margit-szigetnyi parkba kalauzoltak, ahol állítólag vannak állatok, de nem voltak, pedig meg lehetett volna kérni a gondozóikat, hogy leparkolhassuk ott Rocinantét, és gondtalanul szelhessük a várost. Nem baj, legalább pihentetjük és etetjük kicsit a szamarat és magunkat a dús fűben, úgyhogy végül ez lett a következő hely, ahonnan szálláskeresésünk során kidobtak minket...

Afféle Charlie Angyalai formáció suhant el előttünk: egy atya, oldalán három apácával. Egyikük beszélt spanyolul, úgyhogy a háromból ő lehetett a Cameron Diaz. Szóba is elegyedett velem: megígérte, hogy elmélkedik a problémánkon. Egy óra elteltével, visszatérve az elmélkedésből Cameron nővér éppen ott talált minket, ahol hagyott, és valóban kielmélkedte a megoldást: a legközelebbi templom egy karmelita bázis, a Basilica di San Panrazio. Annak van kertje; boltoljunk velük szamárfelvigyázás ügyben.

San Pancrazio vajon ki lehetett? Beírtam a fordítóba: Hála néked, Szent Hasnyálmirigy, hogy rendelkezésünkre bocsátád templomod hűs kertjét a jószág részére!

Hála néked, Don Ernesto (továbbiakban: Pankrátor atya), amiért befogadtad Rocinantét két éjszakára, és hogy szamárcsekkolás meg mise ürügyén folyton idetérve járhattunk zuhanyozni és komfortigényeket kielégíteni! Hála sekrestyésednek, a Szerencsekirálynak, amiért paterolgatta a szamarat. Ti vagytok a csúcs!

img_20190102_194026.jpg

....

Róma az Róma: Szent Péter vár.

img_20181225_184555.jpg

Szóval itt dobog Rómának a szíve. Éjfélkor itt nincs mise, de ugyanezért már tömeg sincs, csak Szent Péter van, és mi. Előbbi sírba téve, utóbbiak újjászületve.

Jó kis tribute koncert volt ez.

img_20181225_060537.jpg

Szervusz, Fény, üdv a világban – hidd el, jó hely, csak most el van kicsit csesződve.

img_20190102_150155.jpgimg_20181226_140812.jpg

Első nap itt aludtunk, a Szent Péter-Bazilikát körülvevő oszlopok között:

img_20181225_074106_1.jpg

Második nap itt, a Colosseummal szembeni, lezárt parkban:

img_20181226_002502-collage.jpg

Tévedtem. Szállástalálási skill: 10-es.

Csövesturista üzemmód bekapcs!

Ahogy mondtam, a római módra viselkedés túlnyomórészt megy, de csak túlnyomórészt. A rabszolgák meg az orgia oké, viszont magyar vagyok, ki nem hányom azt, ami egyszer lement, legalábbis nem szándékosan, szóval mégis inkább úgy viselkedtünk a bulimia szülőhazájában, ahogy a kelet-magyarok. Tiltott helyen sátraztunk, lógtunk a tömegközlekedésen, felére alkudtuk a füvet az utcán, bejgli után sírtunk, és természetesen lekéstük a pápai áldást. Szent Péter és a Szűzanya áldása viszont már rajtunk volt, meg Szent Pankrációé is, hiába nem tudjuk, ki az. Ha csak kicsit is olyan, mint Pankrátor atya, aki a templomát viszi, akkor máris nagyon komázzuk.

img_20181227_235154.jpg

Ők helyenként Róma posztkarácsonyi szemetesei által gondoskodnak. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de ezek szerint azok is Rómába vezetnek, a mieink meg innen immáron el, de Őt szívbe, a talált luxuskaját meg a táskánkba zárva vittük magunkkal.

Rocinante visszasétáltatandó a város szélére, hogy Emanuele ugyanott vegye fel 27-én este, ahol kitette 23-án délután.

Pár nap múlva kedvezményes áron utánunk fogják szállítani a Padova melletti farmra, ahol barátok vigyáznak majd rá annak a pár hónapnak az erejéig, amíg vissza nem térek Itáliába, hogy nyáron hazáig sétáljak vele.

Gyerek leadva, anyagiak zéróra merülve. Gyerünk Padovába stoppal! Szilveszterre otthon leszünk.

Nem lettünk...

Firenzei kényszermegálló volt soron.

img_20181228_203529-collage.jpg

Valójában persze sosincs semmi kényszer, csak a sors ajándékai. Jó, hogy nem már mi találjuk ki, hogy mikor meg hogyan érünk haza. Majd Szent Péter meg Szent Hasnyálmirigy jobban tudják, mi a jó nekünk.

Padovában barátok látogatása, Rocinante ideszállíttatásának lezsírozása következett...

img_20181229_142439-collage.jpg

Karácsony Rómában, szilveszter Velencében – jól megy, mit szégyelljük magunkat.

img_20190101_153900.jpg

img_20190101_154132-collage.jpg

Fagyban benzinkút mellett alvós, vonatokon sunnyogós, Velencében eltévedős, gyötrelmesen lerongyolódott, mindent és mindenkit lekésett érkezés Pannónia földjére.

Heródes és eltévelyedett állatvédőseregei elmehetnek a búsba: a szamár révbe, mi meg haza értünk. Állat és ember is megdolgozott a jutalomért, és ez így van rendjén.

...

Magyarország a mi Egyiptomunk, nekem csak „jó estét” a مساء الخير, nem töröm más szavakon a kobakom. Van egyéb merengeni  való bőven. Szent Péter üzent, a világ megfejtődött. De csak az enyém. Nem is mondhatom el így a megfejtést; ide kell jönnöd érte. Vagy valahova máshová. Isten kegyelmére bízni magad... hogy is mondjam: érdemes.

img_20181225_184027-collage.jpg

(ui.: Kösz a kamionos mentést, Honfi!)

Előszó Varga Balázs EL CAMINO SAJÁT MAGAMMAL című könyvéhez // Foreword to Balázs Varga's book entitled EL CAMINO WITH MYSELF

 (English version below!)

 HU:

Előszó

Negyven sorsfordító nap történetének leírását tartja kezében az Olvasó.

Bibliai jelentőségű időegység. Az evangéliumok szerint Krisztus negyven napig böjtölt a pusztában – ennyi időre volt szüksége, hogy győztesként kerüljön ki a Sátán kísértéseivel szemben. Ennek ószövetségi előképeként az özönvíz is negyven napon keresztül zúdult a földre – eltörlendő annak bűneit, megalapozva egy új kezdetet, melynek biztosítéka az Úrral kötött békeszövetség.

Negyven nap: a kellő idő szimbóluma. A feltámadást megelőző nagyböjt ideje, avagy – a szerző szavaival élve – egy „lelki mosakodás” szükséges ideje.

A feltámadáshoz először is szükségképpen meg kell halni, a halál pedig szenvedésteli: mindenkinek megvan a keresztje, amely talán csak utólag, visszatekintve, a feltámadás fényében nyeri el értelmét. E könyvecske története elsősorban belül, egy sok mindent megélt ember lelkében játszódik, de úgy érzem, leginkább a fizikai gyötrelmek – a hőség, a fáradtság, a gennyes sebek – leírásán keresztül válik benne nyilvánvalóvá a szenvedés megtisztító ereje.

A Camino de Santiago, azaz a Szent Jakab zarándoklat az egyén saját életútjának metaforája. Az életút során minden ember egész végig össze van zárva egy személlyel, akiért teljes felelősséggel tartozik: saját magával. Felelősek vagyunk azért, hogy megismerjük önmagunkat, felfedezzük és tágítsuk határainkat – testi-lelki síkon egyaránt. Önmagunk megismerése során találkozunk más emberekkel, akik tanítómestereinkké válnak, ahogy mi is az ő tanítómesterükké. Minden ember tanár és tanítvány egyszerre.

Balázs, e könyv szerzője és főszereplője – találkozásunk rövidsége ellenére is – fontos tanítómesteremmé vált. Volt benne elég erő, hogy elhatározásra jusson élete új mederbe tereléséről; elég éberség, hogy munkája elvesztését pozitívba fordítva észrevegye rá a lehetőséget; és elég kitartás, hogy a sok-sok nehézség ellenére ezt véghez is vigye. Legszembetűnőbb tulajdonsága talán a belőle folyamatosan sugárzó hálaérzés. Hála bármely apró dologért, amit a Camino illetve az élet adhat; a hála általános állapota, amelyet felém is kifejezve és továbbáramoltatva már akkor és ott hálával töltött meg engem is.

Útja után is kapcsolatban maradtunk az internet segítségével, s mikor majd’ egy évvel később Galiciában mindenemet ellopták, ő elsőként ajánlott fel egy használt laptopot, hogy folytathassam a Caminoról szóló blogom vezetését. (Hiába, élményeink megosztásának vágya közös tulajdonságunk.) Így most ugyanazon a masinán pötyögöm ezt az előszót, mint amelyen korábban a könyv nagy része is született. A könyvé, melynek fő tanulsága számomra éppen a hála elsődlegességének és továbblendítő erejének szerepe életünkben.

Nem szeretem azt a frázist, amely szerint az ember önmagát keresni megy a Caminora. Szerintem sokkal inkább önmaga felépítése, konstrukciója történik az Úton. De vajon át lehet-e adni másoknak egy ennyire erősen személyes élményt? Az élményt magát valószínűleg nem, de a belőle nyert inspirációt mindenképp, és e könyvnek ez maximálisan sikerül!

Ez Balázs útjának, az ő pusztában töltött negyven napjának, az ő Úrral kötött szövetségének története. Szeretettel ajánlom a lélek táplálására és építésére, inspirációként az Olvasó személyes életútjának folytatásához – kinek-kinek saját magával.

Banka Roland /rolandante.blog.hu/

 

(A kötet a szerzőtől szerezhető be a következő Facebook oldalon keresztül: https://www.facebook.com/sajatmagammal

 

borito_vegleges.jpg

 

EN:

Foreword

You are holding the description of forty fateful days’ story in hand.

This is a time unit of Biblical significance. According to the gospels Christ fasted in the desert for 40 days – this amount of time was necessary to be able to defeat and win against Satan’s temptations. As its preview in the Old Testament, the flood was also pouring to the earth for 40 days – abolishing its sins, laying the foundation to a new beginning, the guarantee of which is the peace alliance with God.

Forty days: the symbol of the necessary time. The time of Lent prior to Resurrection, or – in the author's terms – the time needed for a "spiritual wash".

First of all, for the resurrection it is necessary to die, and death is full of grief: everyone has their cross to carry, which may only gain its sense afterwards, retrospectively, in the light of the resurrection. The story of this book is taking place primarily inside, in the soul of a man who experienced many things, but I feel it is mostly the description of physical torments through which the purifying power of suffering becomes obvious.

The Camino de Santiago, i.e. the St. James Pilgrimage is the metaphor of the individual’s own life path. During the life path every person is locked up with a person for whom he has full responsibility: with himself. We are responsible for getting to know ourselves, to explore and widen our borders both in physical and spiritual sense. As we learn about ourselves, we meet other people who become our masters, just like we become theirs. Every person is a master and a pupil at the same time.

Balázs, the author and protagonist of this book – even despite the shortness of our encounter – has become an important master to me. He had enough strength to come to a decision about channelling his life into new fields as well as he had enough vigilance to turn his loss of work into positive and to see the opportunity for the change, and enough endurance to accomplish it all despite the many difficulties. The most prominent feature of his may be his constantly radiating feeling of gratitude. Gratitude for any tiny thing that Camino or life could give; the general state of gratitude, which – expressed and flowed further to me – already filled me with gratitude too.

We’ve been keeping in touch even following his journey, with the help of the Internet, and when a year later all my stuffs’ been stolen in Galicia, he was the first to offer me a used laptop in order to be able to continue my blog on the Camino. (Anyway, our common feature is the desire to share the experiences.) So right now I’m typing the foreword on the very same machine on which the main part of the book has been created too. The book, whose main lesson – for me – is exactly the role of gratitude’s priority and facilitating power  in our lives.

I don’t like the phrase according to which we go to the Camino to find ourselves. I think what really happens on the Way is rather the construction of ourselves. But is it possible to pass on an as much strongly personal experience to others? The experience itself probably not, but the inspiration derived from it can be for sure, and this book maximally succeeds in it!

This is the story of the way of Balázs, his forty days spent in desolation and his alliance with God. I recommend it with love for the feeding and constructing of the soul, as an inspiration for the Reader to continue his personal life path – every man with himself.

Roland Banka /rolandante.blog.hu/

 

Az erőszaktevő meleg szamár esete Bohumil Hraballal // Bohumil Hrabal's case with the rapist gay donkey

HU:

Négy évvel ezelőtt ez volt az egyetlen bejelentkezésem Facebookon a Caminoról (pár napja volt még csak meg a szamár):

2013 szeptember 26 •
"Camino nights: Este 11-re koromsötétben beslattyogunk Rocinantémmal a festői San Juan de Ortegaba, egy 18 (azaz tizennyolc!) lakosú faluba Logroño és Burgos között. A templom előtti parkban kikötöm, én meg leheveredek a templom tövében egy szélvédett helyen, ahonnan ráláthatok. Fél 3 körül egyszer csak hatalmas kolompolásra meg ugrabugrálásra kelek, kinyitom a szemem, de azt hiszem, álmodok, úgyhogy először vissza is csukom: megjelent a semmiből egy fiatal csődörszamár, és épp próbálja asszonyává tenni Rocinantét, az én csődörszamaramat. Mindezt pár méterről nézi egy fehér kanca, aki követi a csődört, mint cigányt a felesége – szintén kolomppal a nyakában (el is neveztem őket Kolompár házaspárnak). Rocinante közben rugdossa fejbe a csődört egyszerre a két hátsó lábával, mint egy pankrátor. Odarohanok kipattant szemmel, háborogva eltöröm a kis ratyin a túrabotomat, le se szarja, ugrál tovább Rocinantéra, én próbálom térddel lerúgni csórikámról (nekem reggelre bedagadt a térdem, a szamárnak semmi baja, szóval állatgenderista ill. meleg-jogharcos megjegyzések nem hiányoznak!:)), egyszer csak elszakad a menekülni próbáló Rocinante kötele, és elkezd vágtázni végig a kihalt utcán. A begerjedt buzerant utána, én meg őutánuk. Képzeljétek már el ezt a karavánt: papucsban üldözök egy erektált kanszamarat, aki üldöz egy másik kanszamarat, aki meg időnként hátrarúg az újdonsült patkóival, amik kanyarban faroláskor szikráznak. A sort pediglen zárja egy utánunk rohanó nőstényszamár. Mindez hajnal 3-kor a kihalt utcán, hatalmas kolompolás közepette... Hrabal Sörgyári capricciojában van egy ilyen hirdetés: "Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!" Nos, ez szamárral is maximálisan működik."

20170521_143154.jpg
Csanalas Szent János. Róma felé tartva újra itt járunk hát... világosan látszik Rocinante szemében a félelem, hogy ismét (khm) behatoljon ebbe a faluba.

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------


EN:


4 years ago that was my only login on facebook from the camino (I just bought the donkey a few days before):


September 26, 2013 •

"Camino nights: 11pm together with my loving Rocinante we crawled into the picturesque San Juan de Ortega, a village of 18 (eighteen!) inhabitants between Logroño and Burgos. I tie him in the park in front of the church and I lay down in a sheltered place at the foot of the church from where I can see him. Around 3am I suddenly wake up to a huge sound of cowbell and bouncing. I open my eyes but I think I’m dreaming so I close it back immediately: a young stallion donkey appeared from the nothing and he is deeply in the process of trying to make my stallion donkey Rocinante to be his wife. All of this is closely watched by a white mare following the stallion, like the gypsy’s wife does. Meanwhile Rocinante is kicking the stallion in the head with both of his hind legs at the same time like a WWF wrestler. I rush up there with my eyes popped out, immediately break my hiking stick on the back of the little fag. Of course he doesn’t give a shit, just continues to jump on Rocinante. I try to kick him from Rocinante with my knee (so I had swollen knee till morning, the donkey had no problem, so no need of animal protector or gay right activist comments:)), when Rocinante’s rope was torn. He starts to run with it down the deserted street. The horny little bastard after him, and me after them. Come on… just imagine this caravan: in my slippers chasing a stallion donkey with an erected penis, who is chasing another stallion donkey sometimes kicking backwards with his newly pedicured horseshoes which are sparkling in the bend. And the line is closed by a mare running after us. This all happens at 3am, on the abandoned street, in the middle of loud cowbelling… In one of Bohumil Hrabal’s novels (“Postriziny”) there’s an advert: “Are you bored? Buy a raccoon!” Well, I have to tell you this works maximally with a donkey too!"

20170521_143154.jpg
St.John of Sandgrouse. So heading to Rome here we are again.. just look at the fear in Roci's eyes to (khm) penetrate this village again.

 

Mi a teendő, ha mindenedet ellopják a Caminon – 1. rész // What to do if all your stuff’s been stolen on the Camino – Part 1

HU:

Nem tudom. De el tudom mondani, hogy én mit tettem… Ünnepeljük a blog első szülinapját nagy bulival váratlan bonyodalmakkal és megoldásukkal a Camino Portuguese-en!

Az 1. részben megfantazmagorizálom (akkor is, ha nem létezik ilyen szó!), hogyan képeződhettek le lelki tényezők egy abszurd és valószínűtlen szituációvá, amiben odalett az összes pénzünk és a cuccaim. A 2. rész földhözragadtabb lesz: az eset megoldási procedúrája a helyi rendvédelmi intézkedések és a szociális ellátórendszer – helyenként nem kevésbé abszurd – élményén keresztül.

Szokták kérdezni, hogy hányszor mentem végig a Caminon, és én ezt régebben tök hülye kérdésnek tartottam, holott – mint pedagógusi példaképemtől, Mr. Garrisontól tudjuk – nincs hülye kérdés, csak hülye gyerek. Azt válaszoltam mindig, hogy nem számolom, csak sétálok… Hülye válasz.

Pecséteket sem feltétlenül gyűjtök a zarándokigazolványba, összesen csak egy Compostelám van, amit a legelső megérkezésemkor kaptam 2013 novemberében. (Utána egyszer kértem még ilyen oklevelet 2015 végén a 90 éves nagymamám nevére – fel lehet ugyanis ajánlani olyan személy javára, aki már meghalt vagy nem mozgásképes, tehát nem tudna már zarándoklatot teljesíteni.)

13528328_580750372106166_9216104202889920086_o.jpg

Évekkel az első megérkezés után készült itt rólunk legelőször kép... az állványrendszer alatt állítólag van ám egy templom is!

Átgondolva a dolgot, már nem tartom hülye kérdésnek, és van rá konkrét válaszom is: életemben eddig háromszor teljesítettem a Szent Jakab zarándoklatot. (Hogy mikor-honnan-meddig-hová, lásd ITT: I.1-7., II.2-3. és III.1. pontok.) Persze egy csomószor érkeztem meg 100km-nél távolabbról Santiago de Compostelába gyalog, de háromszor éreztem azt, hogy ténylegesen zarándok vagyok.

Ez az érzés függetlennek tűnik az akaratomtól, csak úgy belezuhanok valahogy, de annyi bizonyosnak látszik, hogy fontos összetevője a komfortzóna elhagyása. Mivel nekem komplett életmódváltáshoz kapcsolódik ez az útvonal, nem lehetek itt folyton zarándok, hisz tulajdonképpen az utat tettem a komfortzónámmá.

13497643_575171762664027_8000784779922596289_o.jpg

Ahogy most télen Rocinante lenyugdíjazó hazasétáltatására készültem (mondjuk Muxia-Santiago-Lourdes-Róma-Assisi-Medjugorje-Budapest-Szentendre vonalon két részletben, kb. kétszer 5 hónap alatt), combosodott bennem otthon az igény egy negyedik caminora – töltekezésre a sokszorozható és továbbadható lelki adományokkal. Feldobva és ráhangolódva szerettem volna nekiindulni a végeláthatatlannak látszó nomád missziónak.

Az újdonságot ill. a „komfortzónán kívüliséget” ezúttal az új ország, azaz a derűs Portugália, és a szamár hiánya, azaz a teljes februári egyedüllét adták volna – ahogy én azt elképzeltem. Beköszönt viszont szamár-hazasétáltató partnernek Csenge, aminek igen örültem, mert kétszer 5 hónap magány egyben azért riasztott. A helyzet úgy adta, hogy az a legpraktikusabb, ha már Portóba is együtt megyünk. Így aztán elsőre ő is a mezei zarándok szemével néz majd az Útra: normál irányba tartva, csacsibónusz nélkül. Február 19-én érkeztünk a városba...

Nem szállt meg a zarándokérzés Portugáliában. Hiába mondom én saját magamnak is, hogy független az akaratomtól. Megszállt egy csomó más, és király is volt! Csak nem volt Szent Jakab zarándoklat.

Mesélek róla.

nevtelen5.jpg

Camino Portuguese és külön a spanyolországi szakasza (a pontevedrai Albergue Municipal faláról)

Marha sok cuccal mentünk – megint csak praktikus okokból, gondolva a későbbiekre. Marha kemények is vagyunk, úgyhogy kezeltük a problémát… Igyekeztem út közben kitenni ezt-azt e blog fézbuk oldalára, után lehet követni portugál napjainkat – például túráinkat az újrahasznosított babakocsival, amikor pár napra én váltam szamárrá:

17016096_701415663372969_2104435446587038058_o_1.jpg

Valójában még ki is fejeződött az igény már Portóban, hogy bárcsak ellopnák a cuccainkat, és akkor szabadon flangálhatnánk tovább: egy helyi csöves mutogatott egy csomagmegőrző szekrényt az állomáson, hogy oda rakjuk a táskáinkat, mi meg oda is raktuk. Gondolkodtunk utána, hogy miért ilyen kedves ez a szakadt, piaszagú bácsi – csak nem tudja annak a széfnek a kinyitási módját?! Nem, önzetlenül segített, sajna" vehettük vissza hiánytalanul a terheinket.

De az út gondoskodik, ahogy mondani szokták; csak hát mikor mit, kiről hogyan – mondom tovább.

16681838_697109920470210_1813189212006942786_n_1.jpg

Vinho do Porto, gondtalanság

Viszonylag zökkenőmentesen értünk el Spanyolországig a mi low budget üzemmódunkban, volt viszont egy konfliktus köztünk, ami fontosnak tűnik a továbbiak alakulása szempontjából.

Nekem elsődleges dolog, hogy mindig a Camino vallásos-spirituális oldalát hangsúlyozzam a turisztikai és a teljesítménytúra oldallal szemben. A Szent Jakab út reneszánszát éli, és ennek egyre kevésbé látszik, hogy bármi köze lenne magához Szent Jakabhoz. Csenge szerint meg ez az egész El Camino egy placebo, egy kamu.

Merthogy ő Pesten is így éli mindennapjait. Nem néz tévét. Kevés holmija van, amihez nem ragaszkodik. Ha úgy alakul, akkor gyalogol naphosszat. Ha úgy alakul, akkor idegenekkel lóg, mintha évek óta barátok lennének. Ha úgy alakul, akkor parkban alszik, satöbbi. Randomkodik, szabadon áramlik, és ebből fakadóan folyamatosan olyan dolgok történnek vele egész életében, amilyeneket a zarándokok élnek itt át, és amikről „csodákként” ill. szemléletformáló, jelentős életeseményekként nyilatkoznak.

Hogy mutatod meg valakinek a Camino spiritualitását, akinek tulajdonképpen már otthon is az a komfortzónája? „Camino de la Vida”, vagy ahogy a francia mondja… valahogy mondja.

Ez egy igen érdekes kérdés, amiről többször is beszélgettem már zarándokokkal. Vajon bárhol el lehetne érni hasonló tevékenységekkel ezt a lelki fejlődést, amiről az emberek beszámolnak, vagy tényleg van valami transzcendens, megfoghatatlan „varázslat” a Santiagoba vezető útvonalak taposásában?

Sok-sok ittlét, beszélgetés és agyalás után a magam részéről arra jutottam, hogy is-is.

Fontos a környezetváltozás és fontosak a civilizációban megszokott rutinjaink elhagyásából fakadó pszichológiai hatótényezők – nagyjából ezeket foglalja össze volt tanárom, Szabó Csaba cikke (akitől egyébként én legelőször hallottam a Caminoról; azt hiszem, 2007-ben járta meg): KATT IDE hozzá. De van olyan része is a hagyománynak, amit tudományos szemszögből, a kutatásmetodika szokásos módszerkészletével nem lehetséges vizsgálni, mert azon messze túlmutat, vagy legalábbis máshová mutat – a hit és a vallás fennhatósága alá tartozik.

Végtelen, és végleges megoldással soha nem kecsegtető vitatéma-lehetőség ez a tudomány és vallás tengelyén, de szerintem az jó hír, hogy létezik átjáró a két oldal között: fel lehet lapozni a spirituális tudószsenik archetípusa, C.G. Jung vagy a kortárs integrálguru Ken Wilber vonatkozó munkásságát. (Ne helyettesítsük őket viszont a divatos pop-spiritualitás csillámhagymázas ömlengéseivel; annak ellenére sem – sőt, éppen azért nem! – hogy azokkal az egónk kényelmesebben tud azonosulni; erről a témáról szóltam ITTEN NI évekkel ezelőtt.)

Ezt a meggyőződésemet csak szavakkal nem igazán megfogalmazható tapasztalatok, és az ilyenekből eredő hitem támasztja alá.

Ott volt például az eset, amikor első nagy gyalogutamon, 2013 őszén – a hagyománynak megfelelően – a Camino Francés legmagasabb pontján lévő vaskeresztnél, a Cruz de Ferronál hagytam az otthonról hozott kavicsot, majd mentem tovább, mintha mi sem történt volna. Másnap egy helyi arc mondta, hogy az a kereszt csak a 70-es évek óta van ott, amikor is a mellette lévő főútvonal építése miatt oda vezették át a Caminot. Elmagyarázta a Cruz de Ferro eredeti, régi helyét, ahol a zarándokok évszázadokon keresztül hordták a lelki gondjaikat szimbolizáló köveket, amiktől ennél a pontnál megszabadulhattak. Elmentünk oda két újdonsült útitárssal. Kereszt már nincs ott, csak egy halom kő. Felültünk a kövek tetejére, és kábé másfél órán keresztül egyikünk sem szólalt meg. Egymástól függetlenül spontán meditációba zuhantunk, bármiféle látható külső ok nélkül. Mind azt éltük meg, hogy itt a dolgok valahogy másképp működnek, valami itt történt; ennek a helynek lelke van, ami most átjár minket… Hülyén hangzik, ugye? Persze, hiszen hülye dolog a nyelv: emberek találták ki, nem az Isten.

Vagy ott a másik eset, amikor véletlenül széjjelfostam a Lavacolla patakot. Hát ööö. Igen. Szóval... amilyen profán és nevetséges a történet kívülről, legalább annyira mélyen érintett belülről – ezt a sztorit meg is írtam korábban: KATT.

Bárhogy nézem, a Cruz de Ferro és a Lavacolla patak is konkrétan a Szent Jakab út rituális helyszínei, az itt átélt élmények máshol nem történhettek volna meg. Az útvonal kapcsán beszélnek a Föld mágneses vonalairól, a kelták által követett csillagösvényről, a Tejútról (akkoriban még nyugatról kelet felé vándoroltak ugyanazon az útvonalon), és még számos dologról, de a lehetséges magyarázatok legalább részben mindig kiesnek az objektív módszerekkel vizsgálható tartományból.

A tudomány természeténél fogva véges, a vallás viszont végtelenbe hatol a szubjektív megélés révén. (Ezért tartom igen szűkagyú dolognak, mikor korunk embere a tudományt teszi meg tulajdonképpeni vallásává.) A Camino – a hivatkozott cikkben foglalt pszichológiai hatótényezőkön keresztül – provokálhat istenélményt, és e folyamat objektív vizsgálat tárgyává tehető, de maga ez a személyes élmény nem. Már akár azt is megnézhetjük, mi történik közben az agyban, és ez miképp változtatja meg a viselkedést, de az élmény szubsztrátumát, az egésznek a lényegét semmiképp. A platóni barlanghasonlat kifejezéseivel: az árnyékokat megismerhetjük így, de az ideákat nem.

plato-allegory-of-the-cave_1.jpg

Engem márpedig az ideák jobban érdekelnek

„Ismerd meg önmagad” – nincs új a nap alatt Szókratész mester óta sem. A tény, hogy e mondatát az isteneknek tulajdonított jóslatok szent helyének bejáratára írták fel, megint csak valamiféle eredendő alagútra mutat rá vallás és tudomány között. Ma is az önismeret elsődlegességét hangsúlyozza a lélektan, ahogy a spirituális kibontakozás is az önmagunk benső lényege felé való fordulás útján valósulhat meg. A Camino egy komplex önismereti terápia: sokkal fontosabbnak tartom annál, mintsem hogy szimpla turisztikai látványossággá váljon…

Erre itt van velem valaki, aki csak utazgatni akar. Ahogy szokott – szóval tulajdonképpen a komfortzónáján belül.

20170304_091917.jpg

La Peregrina (azaz "a zarándoknő":)) kápolna, Pontevedra

A komfortzóna elhagyásának legtöbbek számára elengedhetetlen része az egyedüllét. Sokan alapból nem tudnak egyedül lenni – elunják magukat, rosszabb esetben magányossá, hosszabb távon akár deprimálttá válnak. Be kell látnunk, kisebb-nagyobb részben másoktól várjuk az örömeinket. A fejlett személyiség jól érzi magát egyedül is, avagy úgy érzi csak igazán jól. Az emberi kapcsolatok is az önismerettel kéne, hogy kezdődjenek.

Bennem maradt Szabó Csaba előadásából egy gondolat, ami nem szerepel a cikkben: a Caminon mindenki egyedül van. Akik együtt indulnak, azok is el-elhagyják egymást, más tempóban mennek, más helyeken szeretnek elidőzni, és így tovább. Azóta sok minden változott (ő még e 2008-as tanulmányban évi 70 ezer zarándokról ír, ez a szám 2016-ban már 280 ezer volt, még ha ezek jó része csak 100km-t is gyalogol!), de azóta is úgy gondolom, hogy egy spirituális zarándoklat eredendő céljai között szerepelnie kell ennek a fajta esszenciális, önismereti egyedüllétnek.

Hát, ezúttal semmi ilyen nem adódott.

Csengének sem, de benne szemmel láthatóan igény sem volt rá. Külföldre mindig haverral megy, aki beszéli helyette a nyelvet – ez lennék most én. Rend szerint stoppolással változtatnak helyet – ez is több szakaszon befigyelt most a portugál gyalogúton. Mindig jó okkal, és nem is gondolnám „csalásnak” – mondom, nem teljesítménytúra ez. (Főleg, hogy a szamárral ilyesmire évekig még lehetőség sem lett volna, ahogy ezután a portugál kiruccanás után sem lesz már többé.) A bajom inkább az volt, hogy egy pillanatra sem éreztem magam egyedül – holott eredetileg ez (is) lett volna a cél.

Már ennél is jobban szerettem volna, hogy Csenge – avagy a külföldiek által ejtve Dzsenga – legyen egyedül egy kicsit az úton. Sok nő megy fizikálisan is magában, még nála fiatalabbak is – a Camino tök biztonságos... Hát… végülis Dzsengával nem is történt semmi baj. Csak énvelem.

20170303_093708.jpg

Márc.2-i időjárásjelentésünk egy albergue-vendégkönyvben

Véletlenek, mint tudjuk, nem léteznek. E nem létező dolgok sorozata ezúttal ott kezdődött, hogy egy kedves, régi zarándoktársam, Szilvi rám írt pár javaslatot, amikor megtudta, hogy a portugál úton vagyok, mivel ő azt már korábban megjárta. Útikönyvem nem volt, olyasmiket a kezdetek óta nem használok, mert ezek leginkább turistakalauzok – ezt az aspektust továbbra sem erősíteném. Szeretem viszont megfogadni a régi és új ismerősök tanácsait, úgyhogy megmaradt bennem, hogy Pontevedra után a Camino Espiritual alternatívát válasszam a kétfelé ágazó úton, mert az majd nagyon jó lesz nekem.

Pontevedrába érkezve egy elhagyott ház fedett udvarán háltunk masszázságyon (értsd: hullámpalákon), ahol a dekoratőr alvóhelyrendezés során ismét feladta a többszörösen talpaltatott cipőm. Cseréről szó sem lehetett; úgy hozzám nőtt ez a futócsuka, hogy velem fog a sírba szállni. Városban vagyunk – reggel végre ellőhetem minden spanyolkurzusok első példamondatát: ¿Dónde está la zapatería? (Hun van a suszter?)

Közös pontevedrai veszteglés nem jöhet szóba, mert közben letisztázódott egy találkám időpontja régi, egyetemi évfolyamtársammal. Katival a filozófia szak elvégzése óta nem is találkoztam, de mostanában váltottunk pár levelet a Camino meg a blogolás kapcsán, amiben a kezdetekkor egy csomót segített is a tanácsaival. Szóval mindenképp szerettem volna összefutni vele, főleg, hogy már régóta megígértem, és ő is régóta szervezgette a hosszúhétvégéjét Santiago-Fisterra vonalon. Dzsenga jól előremegy, én meg keresek egy cipészt, és megvárom a procedúrát; este találkozunk Caldas de Reisben, ha már alapból úgyis gyorsabb vagyok... ahogy én azt elképzeltem.

17103273_1561328033880731_5527285653756982695_n.jpg

Kati a santiagoi reptéren… Ő nálam szorgalmasabban fényképez – meg fogok majd osztani egy válogatást a galiciai képeiből!!

Erre az első szembejövő ember a példamondat-kérdésre csak egy laza kézmozdulattal átbök az út másik oldalára: ott volt egy cipész egyből. Bementünk, és azonnal megreparálta a surranót valami 3 euróért (mennyi erre az esély?! abban sem voltam biztos, hogy léteznek-e még egyáltalán suszterek...), és még könyvet és prédikációs CD-ket is adott lelki útravalóul a zarándoklatra – csak hogy még nehezebb legyen a tatyó. Nem oszt nem szoroz, így is teknősbéka üzemmódban voltam: hátamon nagytáska a ruhákkal, hasamon egy kisebb a számítógéppel meg a pénzünkkel, ami ismét csak egy csomó véletlenen keresztül (most hosszú lenne elmesélni) épp teljes egészében kápéban volt nálunk. Nyilván.

Így még délelőtt el tudtunk indulni, és nem váltunk szét. Pár kilométer után sorsszerűnek éreztem a táblát: „Ruta alternativa: Variante Espiritual”. Áh, el is felejtettem. Ezt emlegette Szilvi! Csakhogy ez az út napokra elhagyja a hagyományos portugál caminot, és Padrónig kétszer olyan hosszú. Nézegetjük a táblán a térképet, számolgatjuk az időt– a népzenei megoldás kézen fekszik: indulj el egy úton, én is egy másikon. 36 km Padrónig két laza nap, nekem viszont komoly kihívás lesz ugyanannyi idő alatt 74km-t zúznom a spirituál úton. Hú, de kafa lesz! Majd Padrónban könnyed hangulatú, derűs hittanóra keretei között jól megbeszéljük a kalandjainkat… izzott bennem a szunnyadó pedagógus, hehe. Meg a szintén szunnyadó zarándok is.

A nettó 20 perc alatt, amíg átszerveztük hátizsákjainkat, egyetlen autó sem ment el a kereszteződésnél, ahol az út kettéválik. Pompás izgalommal indultam balra, míg Dzsenga jobbra. Vagy 150 méterre lehetett tőlem, amikor eszembe jutott, hogy a telefontöltője nálam maradt. Nem mintha a zarándoklat szerves részét kéne képeznie a telefonhasználatnak: legvidámabb időszakaim, amikor nincs nálam ilyesmi, és azt sem tudom, hogy mennyi az idő. De nyilván mocorgott bennem egy kis félsz, hogy ha bármi nem úgy alakul, akkor tudjunk kommunikálni. Lehajítottam a nagytáskát, és – szerintem életemben először – mellé a kicsit is, hogy kiabálva utánarohanjak a töltővel. Ekkor a kanyarban befarolt egy fehér kocsi (ennyi idő elteltével a legelső az úton), és állati ellenszenves módon kiordítottak belőle valamit, hogy hova rohanok az út közepén. Átdobtam a töltőt, és futottam is vissza a táskákhoz – azaz hát a hűlt helyükhöz.

Csak a botom árválkodott. A démonkocsi elvitt mindent. Nagyjából fél percre maradtak őrizetlenül a táskák. Fehér Ford Focust keres a rendőrség. (Áh, hagyjuk már, dehogy keresi.) Ketten vagy hárman ültek benne. Fiatalok.

dont-panic-text.jpg

...Továbbra is háromszor voltam zarándok a Caminon, viszont remek rendőrséges és hajléktalanszállós sztorikkal gazdagodtam. Ezek (is) fognak következni a második részben, zászlónkra tűzve a Galaxis útikalauz stoposoknak elsődleges tanácsát: Ne ess pánikba.

 

------------------------------------------------------------------------------------------------

 

EN:

I don't know the answer. But I can tell you what I did... Today is the blog's first birthday. Let's celebrate with a big party unexpected complications and solutions on the Camino Portuguese.

In Part 1 I tell you about how psychological factors turned into an absurd and unlikely situation, by which all my money and stuff’s been gone.  Part 2 is going to be more practical and mundane: The solving process of the case through the introduction of the – often equally absurd – mazes of the local law enforcement measures and social supply system.

Many people have asked me how many times I’d walked the Camino. At first I considered it a silly question, although – as we already know from my pedagogy role model Mr. Garrison – there’s no silly question, only silly child. I answered that I don’t count, just walk. Neither do I collect stamps in my pilgrim passport – all in all, I’ve got just one single Compostela, which I recieved when first arriving in November 2013. (Then I asked only once more in the end of 2015 in the name of my 90-year-old grandma; as the certificate can be offered to a person who’s dead or is not motile, i.e. wouldn’t be able to accomplish a pilgrimage.)

13528328_580750372106166_9216104202889920086_o.jpg

Years after the first arrival was taken the first photo of us here... It's said to be a church under this racking system!

Reconsidering the thing, I don’t think the question silly and I even have a specific answer to it: I’ve done the St. James Pilgrimage 3 times so far in my life. (And when-from where-until when-where, see HERE: the points I.1-7., II.2-3. and III.1.) ... Yes, I’ve arrived more times on foot to Santiago de Compostela from more than 100 km, but it was 3 times that I really felt like a pilgrim. 

This feeling seems to be independent from my intentions, I just fall into it somehow, but one thing is sure: one important ingredient is leaving the comfort zone. As my whole lifestyle changing process is connected to this route, I can’t always be a pilgrim here, since this way have I made as my comfort zone.

13497643_575171762664027_8000784779922596289_o.jpg

As I was preparing myself for Rocinante’s retiring home-walking (Muxia-Santiago-Lourdes-Rome-Assisi-Medjugorje-Budapest-Szentendre line in two parts, 2 times in approx. 5 months each time), a need for a 4th camino was growing in me, with the need for recharge with spiritual donations to be amplified and passed on. I wanted to start this seemingly endless nomad mission cheered-up and tuned on.

Being outside the comfort zone would have been given by the serene Portugal as a new country for me, and also the lack of the donkey, i.e. the total solitude of February – as I’ve imagined. However Csenge appeared as my partner for the home-walking with Rocinante, which I was very happy about ‘cause the double-5 months-solitude scared me a little. The circumstances told us to go to Porto to start pilgrimage together too. So at first, she will also look at the Way through the eyes of the pilgrim: towards the normal direction, without donkey-support. We arrived to the city at the 19th February.

The feeling of pilgrimage didn’t come in Portugal… As I told you, it’s independent from my intentions. In return, many other things came, and it was totally cool! Just it wasn’t the St. James pilgrimage.

I tell you about it.

nevtelen5.jpg

Camino Portuguese map and the Galician part (from the wall of the Albergue Municipal of Pontevedra)

We walked with a pile of stuffs – for practical reasons, again. But we are pretty hardcore, so we dealt with the problem… I tried to put this and that to the Facebook page of this blog, e.g. our hikings with the recycled stroller, when it was me who became a donkey for a few days:

17016096_701415663372969_2104435446587038058_o.jpg

Actually, the demand has been conceptualized already in Porto that if our stuffs would be stolen and then we could freely run around: At the station, a local homeless showed us a particular luggage locker to put our bags in and so did we do. After that we were thinking why this torn, stinking old man was so nice – he may know the way that locker opens?! No, he seemed to help us selflessly; “unfortunately” we were able to put our loads back on, in complete.

But the Way provides, as they say; however, you don’t know when, what and how it provides to whom... I continue the story.

16681838_697109920470210_1813189212006942786_n.jpg

Vinho do Porto, light-heartedness

We arrived in Spain relatively smoothly in our low budget way, except of a conflict between us, which seems important regarding the upcoming events. Namely, my priority is to always highlight the religious-spiritual side of the Camino opposed to the tourist and performance tour side of it. St. James’ way has its renaissance nowadays, and so it seems to have less and less connection to St. James himself... And what is: according to Csenge, the whole Camino is a fake, a kind of a placebo.

Because, in Budapest her life’s similar to this route. She doesn’t watch TV. She has very few stuff. If it turns so, she’s just walking all day long. If it turns so, she’s hanging out with strangers like they were friends for ages. If so, she’s sleeping in a park, etc. She’s being random and continuously experiencing things like pilgrims here, considering them “miracles” and awareness raising, important events of their lives.

How do you introduce someone the spirituality of Camino who actually has it as her comfort zone even at home? „Camino de la Vida”, or as French says… it says somehow.

This is a very interesting question, about which I had many conversations with pilgrims. Is it possible to reach this spiritual development anywhere, which people are talking about, or is there truly a transcendent, elusive „magic” in the walking of ways leading towards Santiago?

After being here, talking and thinking a lot I concluded from my part that it’s so-so.

Psychological factors stemming from leaving behind civilizational routines are important – mainly this is summarized in the article written by one of my teachers, Csaba Szabó (actually from him I heard about the Camino first, which he walked in 2007). But there’s also one part of the tradition, which is not possible to research from scientific perspectives and the usual methods ‘cause it goes far beyond, or at least far away from them – it belongs under the authority of faith and religion. In fact, this could be an endless topic of discussion promising no final solution in the axis of science and religion, but good news that there’s passageway between the two sides: just read into the relevant works of the archetype of the great spiritual-perspective scientist C.G. Jung, or the contemporary big shot Ken Wilber. (And it’s not to be replaced by the fabulous dribbler writings of the nowadays fashionable pop-spirituality, despite – or because of – the fact that those are more comfortable to our ego to identify with.)

This conviction of mine is confirmed only by my inexpressible experiences, and my belief stemming from it.

There was e.g. that case when my first pilgrimage, in the autumn of 2013 – according to the tradition – I put a little stone I brought from home at the iron cross on the highest point of Camino Francés, at the Cruz de Ferro, then walked on as if nothing happened. Next day a local lad told me that the cross is there only since the 1970s when the camino was led there due to the construction of the main road next to it. He explained the original, old place of the Cruz de Ferro where pilgrims have brought the stones symbolizing their psychological burdens for decades, where they could get rid of them. We went there with my two newfound companions; there is already no cross, only a pile of stones. We got on top of the stones, and for about half an hour none of us spoke. We fell into meditation spontaneously, without any visible external causes. We all experienced that things here work otherwise, something had happened here; this place has a soul, which is now pervading us… It sounds silly, right? Of course, ‘cause language is a silly thing: human found it out, not God.

Or there’s that other story when I incidentally piss-crapped into the brook of Lavacolla. As profane and ridiculous the story seems from the outside, the inside concerned me at least as deeply - I wrote about this story earlier: CLICK.

Both Cruz de Ferro and Lavacolla are ritual places of St. James way, things I experienced here couldn’t have happened anywhere else. In connection with the way people talk about the Earth’s magnetic lines, the trail of stars followed by the Celts, the Milky Way (back then they moved from west to east on the same way), and many other things, but possible explanations at least partially always avoid the domain that can be totally examined by science.

Science is inherently finite, however, religion penetrates to infinity through the subjective way of experience. (That’s why I consider it short-sightedness when people of the age make science their factual religion.) Camino can provokate God experience, and this process can be a subject of objective examination, but not the subjective personal experience itself. We can even see what’is happening in the brain and how this changes behavior, but the substrate of the experience, the essence of the whole we can’t. To live with the cave metaphor of Plato: the shadows we can get to know this way, but not the ideas.

plato-allegory-of-the-cave.jpg

Anyway, I’m more interested in the ideas

„Know thyself” – there’s nothing new under the sun even since Plato’s master, Socrates. The fact that this sentence of his used to be written at the entrance of sacred place of predictions attributed to the gods, again shows only some inherent relationship between religion and science. Psychology also highlights the priority of self-knowledge nowadays too, as spiritual unfolding can also be realized through turning towards the essence of our inner self. The Camino is a complex self-knowledge oriented therapy: I see it more important rather than to become a single tourist attraction…

And so there’s somebody with me who just wants to travel. Like she used to be – that is, inside her comfort zone.

20170304_091917.jpg

Pontevedra, La Peregrina chapel with the peregrina herself

For most of the people, an essential part of leaving the comfort zone is solitude. Many of us basically can’t be alone – they get bored, in worse cases they become lonely, or even depressed in longer term. We have to admit, more or less we expect our pleasures to come from others. The developed personality, however, feels good alone as well, indeed, it feels the best alone. Human relations should begin with self-knowledge too.

From a presentation of Csaba Szabó a thought remained in me, which is not included in his article: on the Camino everyone is alone. Even those starting together, they leave each other, walk at different speed, like to stay at different places etc. Since then, many things have changed (his 2008 study writes about 70 thousand pilgrims annually, which number grew to 280 thousand since then, even if the big part of which only walks 100km!), however, I still think that the aims of a spiritual pilgrimage should include this kind of essential self-knowledge oriented solitude.

Well, this time I haven’t experienced it at all.

Neither has Csenge. But, noticeably, she had no need of it. She always travels abroad with a buddy who speaks the language instead of her – this would be me this time. They regularly move place by hitchhiking – this also happened on the Portuguese way. Always with a good reason, and this I wouldn’t consider “cheating” this time – I tell you, this is not a performance tour. Mainly, that I wouldn’t have had the opportunity for it with the donkey as companion, like there won’t be any more after the Portuguese fun. My problem was rather that I never felt alone, not even for a moment – although this would have been originally the goal.

By this time I wanted it even better that Csenge – or Jenga, pronounced by foreigners – should finally be alone a bit on the way. Many women go alone, sometimes even younger than her – Camino’s totally safe... well, after all, there happened nothing with Jenga. Just with me.

20170303_093708.jpg

Our weather forecast to 2nd March in an albergue's guestbook

Coincidences, as we all know, don’t exist. The series of these non-existent things began with Szilvi, a nice old pilgrim mate of mine, wrote me some suggestions when she got to know I’m on the Portuguese way, ’cause she’d already done it. I had no guide book; I don’t use this thing from the very beginning, as they are more like tourist guides – I wouldn’t strengthen this aspect this time either. However, I love to heed the advice of old and new acquaintances, so the sentence remained in me that after Pontevedra I have to choose the Camino Espiritual alternative at the bifurcated way ‘cause it will be good for me.

Arriving to Pontevedra, we slept in an indoor courtyard of an abandoned house, on a massage bed (that is, on corrugated sheets), where my multiple re-soled shoes gave up during the organization of the sleeping area. No exchange – I had that symbiotic connection to these shoes that it will come to the grave with me. We’re in a town – in the morning finally I will have the chance to exploit the first example sentence of any Spanish language courses:¿Dónde está la zapatería?  (Where’s the shoemaker?)

There was no question of wastin time together in Pontevedra because meanwhile the date of my meeting with an old university mate became clear. I haven’t met Kati since the completion of philosophy major but nowadays we’ve exchanged several letters again in connection with the Camino and the blogging, regarding which she’s helped me a lot with her advices at the beginning. So I wanted to meet her for a long time, mainly, because I promised it long ago, and she’s also been planning a long weekend on the line of Santiago-Muxia-Fisterra. Jenga will proceed a lot and I’ll search for a shoemaker and wait for the procedure, and we meet up in Caldas de Reis – as I imagined, since I’m basically faster than her.

17103273_1561328033880731_5527285653756982695_n.jpg

Kati at Santiago airport… She’s more hard-working in making photos – I’m going to share a selection of her Galician pics!

In turn, the first crossing-by man pointed to the other side of the road: there was a shoemaker right there who immediately repaired my shoes for some 3 Euros (how are the odds for this?!), and so he gave us a book and CD-s of preaching’s as well, as spiritual sacrament for the pilgrimage – just to have a heavier package. It doesn’t make any difference, I was already in turtle-mode: a big backpack with clothes on my back, plus there were thing hanging on my belly too: a smaller computer and our money, all of which was in cash, again due to a lot of coincidences (for now, it would be a pretty long story). Obviously.

So we could start off still quite early in the morning, and again, we didn’t separate. After a few kilometers I felt the signpost as fate: „Ruta alternativa: Variante Espiritual”. Ah, I already forgot it. This is what Szilvi mentioned! There was one thing she didn’t: this way skips the traditional Camino for days and twice as long till Padrón. We are looking at the map on the post, counting the time – the solution from the folk music seems obvious: „Get started on one road, I take the other one”. 36km till Padrón is 2 lazy days, however the 74km will mean a hardcore gallop for me during the same period of time on the spiritual way, I could hardly wait. Then we will talk about our adventures in Padrón, within the framework of an old-fashioned religion course… the sleeping pedagogue was glowing in me, hehe. And of course, so did the sleeping pilgrim!

While the 20 minutes that we reorganized our backpacks, no cars have passed the crossroad where the way splits in two. I set off to the left in cheerful excitement, while Jenga took the right. We could have been some 150meter far from each other when I realized that her mobile charger remained with me. Not that telephone usage should be an integral part of the pilgrimage: most cheerful periods were without these kind of things, not even knowing what the time is. But I was a little afraid that in case anything happens we should be able to communicate at least. I threw the big backpack, and – I think first time in my life – also the little one next to it, so that I run after her with the charger shouting hard. At this point a white car stopped at the corner and shouted something like where I am to run in the middle of the road, saying it in a roughly distasteful manner. I threw the charger over and ran back to the packages... or rather to their empty place.

Only my stick stood there alone, the demon car took everything. The packs were left unguarded for about half minute. The police investigates for a white Ford Focus. (No, I don't think they investigate for anything on the case.) There were 2 or 3 persons in the car. Young people.

dont-panic-text.jpg

It’s still true that I completed only 3 pilgrimages on the Camino, however I enriched with great police and homeless-shelter stories this time… These will follow in the 2nd part, setting the primary advice of Hitchiker's Guide to the Galaxy on our flag: Don’t panic!

 

9 dolog, amit nem tudtál Csengéről // 9 things you didn’t know about Csenge

 HUN:

 

tsenge1.jpg

Ő Csenge. Legalábbis egy kép róla. Már ez is 1 dolog, de ez még játékon kívül. Következzék 9 további dolog, amit garantáltan nem tudtál róla.

 

  1. A Punk karácsony elnevezésű rendezvényen ismertem meg

...Amiből csak a punk volt igaz, a karácsony nem. Sehol egy kisbetlehem vagy akár egy szaloncukor, csak egy rakás szakadt alkesz, meg valami minősíthetetlen zaj a Dürer Kertben. De amúgy – bevallása szerint – a kedvenc zenéi a K betűvel kezdődősök, ami nagy szerencse, mert a K betűs zenéket én is szeretem.

Itt nem sok K betűs zenekar lépett föl, úgyhogy inkább a folyosón ülve dumáztuk végig a rendezvényt, amin egyikünk sem puszta önszántából vett részt – szóval ilyen egy afféle sorsszerű találkozás.

 

  1. Pszichológus- és kopaszfóbiás

Azonnal kialakult a szimpátia, amikor közölte, hogy fél a kopasz emberektől, mert rossz tapasztalatai vannak a szkinhedekkel. Megnyugtattam, hogy én nem vagyok hajgyűlölő, hanem magától hullott ki 20 éves koromban (amennyi idős most ő, de neki mégsem hullott még ki, csak valahogy összedzsuvásodott).

Tovább mélyült a szimpátia, amikor megtudta, hogy nem csak kopasz vagyok, de iskolapszichológus is. Karrierje során – nem tudja pontosan összeszámolni, mert a matematika pont nem annyira az erőssége – öt vagy hat különböző iskolából rúgták ki magatartási problémákra hivatkozva (bár nagyobb részt “közös megegyezéssel”), és három különböző pszichológushoz járatták, de mind kudarcot vallott. Ez az egész azért érdekes (pontosabban nem érdekes, hanem épp, hogy kurvára jellemző), mert nekem meg már néhány mondat után tiszta sor volt, hogy ez egy zseni. Az oktatási rendszerünk nem tud mit kezdeni a renitens zsenikkel (sem), márpedig ez a két tulajdonság igen gyakran együtt szokott járni. Úgy meg nem nehéz kudarcot vallani, ha nincs is mit sikerre vinni.

 

  1. Kerámia- és agyagbűvész, bábkészítő

Végül keramikus szakon végzett a Kisképzőben, ami az egyetlen olyan középsuli, amiről még nem hallottam rosszat az ott végzettektől. (Nem állítom, hogy van összefüggés, de oda például nemigen vesznek fel tanárnak kádéenpéseket – na, nem kirekesztésből, hanem csak valahogy így alakul.) Úgy volt, hogy idén felvételizik a Képzőművészeti Egyetemre, bábkészítő (BÁBKÉSZÍTŐ!!! wtf??? :D) szakra, de – aszongya – miért menne egyetemre, ha már úgyis tud bábokat készíteni, és mehet inkább helyette... na, arról majd a legvégén, hogy hová megy helyette. Egyetem majd jövőre.

Tulajdonképpen bármiből tud bármit készíteni. Nem hazudik, ezt én is láttam. Engem pedig meg fog tanítani agyagozni!

 

  1. Madarászik

Hobbija az ornitológia. Mikor megtudta a vezetéknevem, hogy Banka, egyből vágta, hogy az Upupa epops az mekkora király madár, és az a népies neve, hogy fostos bugybóka. Jee, fasza. Ezt sajnos eddig is tudtam, és reméltem, hogy mások nem. De én is szeretem ám azt a madarat: olyan a sérója, mint egy csomó embernek ezen a Punk karácsony nevű förmedvényen.

Jövőjét a 3. és 4. pontok kombinációjából szándékozik felépíteni, és vannak is hozzá konkrét elképzelései. Remek-remek! Mindig mondom – ténylegmindigeztmondjamisziszlipton – hogy alkossunk, találjunk ki valamit, ami még nem volt. Lehet, hogy nincs új a nap alatt, de mindig lehet új összeállításban tálalni. (Ld. a táncoló borbély Londonban, akiről már meséltem.)

 

  1. FAM a főbérlője

Farkas Attila Márton egy – hozzám hasonlóan elcseszett – kopasz, szőrös bölcsész. A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán tanított, és mostanában onnan lehet sokaknak ismerős, hogy Puzsér szokta hívni beszélgetőpartnernek a Sznobjektív című műsorába. Együtt csinálták egyebek mellett az Apu azért iszik, mert te sírsz című blogot és workshop/előadássorozatot, amit én nagyon szeretek – nemrég közös könyvet is adtak ki ezzel a címmel. Szóval igen felderültem, mikor kiderült, hogy van egy pecója a Népszínház utcában, és Csenge ebben lakozik. Imádom azt a környéket, szerintem Budapest konkrétan ott történik.

 

  1. Tudja fejből Varró Dániel Túl a Maszathegyen c. könyvét

Megvolt neki hangoskönyvben, és kiskorában minden nap meghallgatta.

Ez azért nagy szkill, mert ha ideges vagyok, Varró Dani költészetével bármikor le lehet nyugtatni. Meggyőződésem szerint le kell menni (értsd: fel kell emelkedni) gyerekbe, mert a felnőttek sokszor nagyon furcsák – ld. következő pont.

 

  1. Ő a Kishercegnő

Biztos voltam benne, hogy én még nem találkoztam hasonló emberrel, valami miatt mégis nagyon ismerős volt. Később aztán rájöttem: a Kisherceg! Hát persze, Don Quijote mellett a másik nagy példaképem. Csak lányba.

principito.jpg

El Principito y El Quijote

 

  1. Ő a világ legboldogabb embere

Legalábbis ezt állítja. És ilyesmiről miért hazudna valaki?! 

 

  1. Mindezek eredményeként: jön velem hazasétáltatni Rocinantét.

Ki ne akarna a világ legboldogabb emberével kamínózni?! Vasárnap érkeztünk Portoba, most indulunk. Muxia mellől felkapjuk majd a szamarat, aki meg felkapja a cuccainkat, és út közben majd jól megváltjuk a világot.

Szóval kész a terv.

20170221_155715.jpg

 Fejből rajzolt Porto

 

Csenge egyébként egy lány. 20 éves, és nem a csajom. Még van jó 7 évem a kapuzárási pánikig, de akkor meg már túl öreg lesz. Azért jön velem, mert szívesen jön, én meg örülök neki. Annál is inkább, mert a személyében egy csomó elméletem igazolására ill. megerősítésére ráleltem. Azok a rám rakódott dolgok, amiktől nekem szennyeződésekként meg kellett szabadulnom, hogy ma az legyek, aki vagyok, rá, úgy tűnik, soha nem rakódtak le. Tök tiszta gondolkodású és érzésű ember, amiben – velem ellentétben – nincs semmi túlagyalás. Szóval megyünk, oszt meglátjuk. Hátha leveszi rólam is a túlagyalás terhét. Én meg leszek az első sikeres iskolapszichológusa; a kopasz.

Go with the flow, má’ megin’.

20170220_120305.jpg

Egy portoi könyvesbolt két ablaka...

Update: Kolléganői csak a minap emlékeztették rá, hogy épp néhány nappal a Punk karácsony előtt betettek a munkahelyen (ami egy hatalmas kerámiavirág-készítő bázis) valami zenét, amire neki mozgásba lendült az asszociációs apparátusa, és spontán elkezdett a zenére mesét költeni egy szamárról, ami vándorol mindenfelé. Pedig egyébként nem szokta vándorló szamarakkal szórakoztatni a környezetét, hmm... Ezt úgy mondják: szinkronicitás. Meg úgy is, hogy Camino csoda. ;)

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

ENG:

 

tsenge1.jpg

This is Csenge. Or at least a picture about her. It’s already 1 thing, but only an extra out of game. See the following 9 things below which you definitely didn’t know about her.

 

  1. I got to know her at an event called ‘Punk Christmas’

… of which the ‘punk’ part was real only, not the Christmas. You couldn’t see a manger of Betlehem anywhere, not even a Christmas candy, only a load of tacky alcoholics while some hideous noise sounded at the ruin pub called Dürer Garden in Budapest. As she said her favourite tones usually begin with letter K, which is lucky because I also like music begin with K.

Therefore in that event not too many bands with names begin K played, we were rather chatting over the party sitting in the corridor, for which event none of us had come of our own accounts – so it was a kind of inevitable encounter.

 

  1. Psychologist- and peladophobia (fear of bald people)

The invisible ties and bounds of sympathy have been set when she mentioned her fear of bald people because she had bad experiences with skinheads. I eased her mind I am not a hair-hater, mine has been gone just by itself in my age of 20 (like she has the same age now, she still has hair just it has been clotted).

Our fellowship was also extended when she got to know that I am not only bald but also a school-psychologist. During her career she was kicked out of five or six schools (she couldn’t count them exactly, because maths are not her strength) usually with ‘spirit of compromise’ and she got being attended to three different psychologists but all of them failed with her. All these details are arresting (but much more representative) because for me after the first few sentences it was clearly unambiguous that she is a genius. Our education system cannot handle this renitent genius type of children which these two features often come together. So that is not even a failure if there is nothing to be succeeded.

 

 3. Master of ceramic, puppet maker

At the end she finished an art school (‘Kisképző’) which is the only secondary school about I have never heard any bad reports of people who attended there. She planned to apply for faculty of puppet maker (PUPPET MAKER!! WTF?? :D), University of Fine Arts this year but as she said what the point would be of going for university if she already knows how to make puppets and instead could travel. So the university has been delayed for next year.

Actually she can make anything of anything. It is true, I experienced! And she is going to teach me how to make potteries of earthen.

 

  1. Amateur ornithologist

When she heard what is my surname, “Banka” (the Hungarian name of the "hoopoe" bird) , she replied straight away that the Upupa epops what a cool bird and its folksy name is ‘fostos bugybóka’ (the translator’s comment: kind of cute shitty frothy bubble bird :DDDD), yeeeaah. Sadly I had known this, but I hoped others hadn't. Anyway I like this bird too, it has a hairstyle as a lot of people had in that lovely Punk Christmas party.

She intends to build her future up of the combination of 3. and 4. points and she has already pictured it all. Great! I always say that we just need to create, figure out something which has not been existed so far. Maybe there is nothing new under the sun, but there is always something new to get reconsidered (for example that dancing hairdresser in London who I already mentioned earlier.)

 

  1. "FAM" is her tenant

Farkas Attila Márton is a fucked up bald, hairy man of liberal arts just like me. He used to educate at the ‘Gate of Doctrines’ Buddhist College and his name might sound familiar for some of you because sometimes he is invited to Róbert Puzsér’s (Hungarian publicist, anchorman, social critic) ‘verity show’ called Snobjective (Sznobjektív). The Dad drinks because you are crying’ named blog and lecture course was being run by them which personally I like very much. Recently they also published a book with the same title. So I get very impressed when it turned out that she has a flat in Népszínház street of where she lives. I really love that area, I think Budapest just literally happens there.

 

  1. She knows all the fable novel called Over the Smear Hill (Túl a Maszathegyen) by Dániel Varró by heart

She used to have it in audiobook and listen to it every day when she was a child.

It’s such an excellent skill because if I am nervous I can be becalmed with the poetry of Dániel Varró any time. According to my opinion we need to turn child, because adults could be very strange (see the next point!).

 

  1. She is The Little Princess

I had that feeling that I have not ever met anybody similar to her however she was very familiar in the same time. I just realized later: The Little Prince! He is the other great ideal of mine after Don Quijote. Just Csenge is a girl.

principito.jpg

 El Principito y El Quijote

 

  1. She is the happiest person of the world

As she says. And why would somebody lie about this?

 

  1. Summary of all the above: she is coming with me to take Rocinante home.

Who wouldn’t want to walk the camino with the happiest person of the world? We’ve arrived to Porto on Sunday and going away soon, just we need to pick Rocinante up near Muxia who will carry our stuff and we are going to make a difference.

So the plan is done.

20170221_155715.jpg

 Porto drawn by heart

 

By the way Csenge is a 20 year old girl, and not my girlfriend. I still have like 7 years until the middle age crisis but by that time she is going to be too old. She is coming with me because she wants to come and I am happy with that. I gained so many confirmations and proves of my theories since I know her. She seems she has never been touched by those kind of mental impurities which I had to get rid of from time to time to become who I am now. Her mind and her emotions are also pretty clear without overthinking things. We are going and that’s it meanwhile she might also take off the weight of overthinking from me, whilst I might be her first successful school psychologist: the bald one.

Go with the flow, as usual.

 20170220_120305.jpg

Two windows of a bookstore in Porto...

Update: Csenge’s collegues just reminded her the music that they put in their workplace (which is a giant ceramic flower-maker base anyway) before the Punk Christmas party. As listening to that tone her mind started associating and she created a tale about a donkey which is wandering all around. Usually she doesn’t entertain her environment by telling stories about wandering donkeys. This is called synchronicity... Or "Camino miracle", in another way. :)

9 dolog, amit ajánlok a régi blogomról

Az Emberek ruhában egy ironikus humorú blog volt, szórványosan tartalommal is ellátva, még jóval a szamarazás előtti időkből. Van rajta vagy negyvenvalahány bejegyzés, nagyobbrészt tőlem (özv. Mohácsy Károlynétól), de két kollégám (Dr.Rossz és Dr.Grün) is alkotott oda párat. Mindet a jobbítási vágy szülte, de ügyeltünk arra is, hogy aki szereti saját gyengeségeit másba projektálni, aztán megsértődni, annak ez maradéktalanul sikerülhessen, hehe. Szerintem provokálni ér, sőt, hasznos. Sőt, kell.

Ajánlok kilenc tételt, saját kedvenceimet  szubjektív jósági sorrendben. Katt a címekre! ;)

blogskin2.jpg

EMBEREK RUHÁBAN – Mert a király meztelen

 

  1. A Kilencdolog blog

Már Pitagorasz is a 10-es számot istenítette, mint a tökéletesség matematikai megnyilvánulását. Kézenfekvő az ajánlást annak indoklásával kezdenem, hogy én miért fogok mégis mindig 9-es listákat összeállítani, például 10-es listák helyett.

 

  1. Biblia-ajánló

Kedvenc bestsellerem. Több szempontból is érdemes fellapozni, itt megemlítek ezek közül néhányat. Ezek után garantáltan kedved fog támadni hozzá neked is! (A könyvajánló egy mondata ráadásul valamennyire még a jövőmet is előrevetítette, teljesen szándékolatlanul: "A Biblia szívből ajánlható minden könyvbarátnak nemre, korra vallásra való tekintet nélkül, lélekmelengető olvasmányként esős délutánokra, utazásokhoz gyalog, szamárháton vagy a szeretet szárnyán...")

 

  1. A Hooligans zenekar elhelyezése a világ folyásában

Nagyon utálom az átverést. Ha tenyérbemászó, pénzhajhász transzvesztiták azt hazudják, hogy rockzenét játszanak, akkor a bennem élő ősrocker kötelességének érzi, hogy szóljon: ezek pöcsök.

 

  1. A Moszkva tér példázat

A hatodik legkirályabb poszt egy szeretett példabeszéd rebootja kedvenc filozófusomtól, Schopenhauertől Jézustól.

 

  1. Vers mindenkinek: Altató

Írtam életemben összesen vagy 7 rossz verset erre a blogra, általában alkalmakra. Nehéz is őket összemérni, nagyon különbözőek. Altatókölteményem pont nem alkalmi, viszont mindeddig a legutóbbi, úgyhogy mondjuk ezt ajánlom.

 

  1. Vatikáni állásajánlat

Lemondott Benedek pápa. Helyére jelentkezőket várt a Vatikán, de nem bírtak megfogalmazni egy valamirevaló álláshirdetést, úgyhogy feladtam helyettük én. Valahogy működhetett, mert az új pápa teljesen jó lett.

 

  1. Őszödiéta

Ki ne felejtette volna már el Gyurcsány Ferenc éhségsztrájkját az országház előtt. Szerintem volt mit ennie közben – a két fent említett cimbivel közösen ezt a menüt állítottuk össze számára.

 

  1. A szegénylegény és a péklapát

A 2014-es országgyűlési választásokra egy mese formájában foglaltam össze benyomásaimat a(z akkori) politikai színtérről. Félelmetesen polkorrekt; ellenjavallott BÁRMELY politikai szekta hívei számára. A rövidített változatából született egy tök jó videó, amit már láttak vagy 160 ezren, de hozzám azért a hosszabb, írott verzió áll közelebb.

 

  1. Kőműves Kelemenanna

Rövidke szín-főművem. Nagyon mély személyes tapasztalatok húzódnak mögötte. Szerves részét képezi a hozzá tartozó elemzés is. Ha csak egyetlen dolgot olvasol el ma az interneten, akkor… akkor az legyen valamelyik előző bejegyzés a Rolandante blogról, de azért Kőműves Kelemenanna is elég jó döntés.

:)

blogskin_1.jpg

A szellemi függetlenség és tudatos élet reklámja / Declaration of intellectual independence and conscious life

 HU:

Nincs csőlátásom, nem vagyok terelgethető birka, és rendelkezem saját ízléssel. A világ egyik legszebb és legnehezebb nyelvét beszélem, s törekszem rá, hogy ezt minél kifejezőbben tegyem, miközben kész vagyok más népekét is elsajátítani.

Az információgyűjtés megelőzi a véleményalkotásomat, és nem szeretem, ha az emberek összekeverik a kritikai hozzáállást a rosszindulattal. A normakövető széplelkűségnél többre tartom az ok- és célfeltáró gondolkodást. Ahelyett, hogy megadnám a segítségre szorulónak azt, amiről egóa úgy véli, hogy szüksége van, inkább segítek megtalálni, hogy mire lenne valójában szüksége.

15995443_10155009844084189_844531602_n.jpg

A dolgok értelmét keresem. A bevett rutinoknak és problémakezelési módoknak is feltárom az eredeti célját, és ezt nem keverem össze az elérésére hivatott eszközzel. A pénzt is – eszközként – a helyén kezelem: a zsugori kapzsiság és a mesterkélt sznobság egyaránt távol áll tőlem.

Tudatosan lázadok agyam tápon tartása ellen. Nem dőlök be a divatnak, az élménytársadalom sulykolásának, értelmetlen illetve értelemellenes kampányoknak. A technikai vívmányokat ésszel, célvezérelten használom, nem pedig behódolok nekik. Nem divatos, hanem stílusos kívánok lenni az önkifejezésben.

Az arcomba tolt mainstream kultúrán kívül kirándulásokat teszek az undergroundba, és igyekszem megismerni, megérteni az alternatív mozgalmakat, megfontolni a nem kézenfekvőt is, tisztába kerülni a lehetőségekkel és a világ sokszínűségével.

Az együttélés adott szabályait tiszteletben tartom, de nem veszem természetesnek a fennálló gazdasági rendszert, társadalmi szerkezetet, sem a nyugati világ jogi és etikai rendjét. Mások nézeteit nem nézem le, de szintén nem veszem át kritikátlanul. A csoporton belül is saját egyéniségem nyilvánul meg, LeBon és Freud “tömegben feloldódott ősösztönei” helyett. Képes vagyok önálló véleményt alkotni, nem szorulok rá, hogy politikai, kulturális vagy vallási holdudvarokhoz csatlakozzam. A mindenkori rendszer konstruktív ellenzékeként (és nem romboló ellenségeként) kész vagyok értelmes, célravezető diskurzust folytatni e témákban.

Az emberekről tetteik szerint foglalok állást, nem pedig származásuk, identitásuk vagy külsőségeik alapján.

Minden körülmények között fontosnak tartom a számunkra adott valóság hathatós vizsgálatát, miközben nyitott vagyok a transzcendenciára és a belénk szocializált szűk, hipnotikus tudati állapoton való felülemelkedésre is.

Reflexszerű hárítás és elfojtás helyett fontolóra veszem a bírálatokat, saját magamat is folyamatos önvizsgálatra késztetem, és ezek tanulságai mentén kész vagyok változtatni az álláspontomon, képes vagyok bocsánatot kérni, hálát adni, alkalomadtán saját magamon is nevetni. Kreatív energiáim kibontakoztatására törekszem, és erre a törekvésre másokat is sarkallok.

A világ és emberiség egységének önálló megnyilvánulásaként törődöm saját fizikai és mentális jólétemmel, és tisztában vagyok vele, hogy akárcsak e kettő, úgy a köz és a szubjektum jóléte is egymást feltételezi.

A dipólusos gondolkodás csábító egyszerűségét legyőzve meglátom a rosszban a jót, a jóban is a tovább javíthatót, odafigyelek az emberek, az események és a jelenségek árnyalataira. Kontextusában tekintek mindenre; globálisan és jövőorientáltan gondolkodom, lokálisan és a jelen valóságára fókuszálva cselekszem.


15978637_10155009843494189_1247917056_n_1.jpg

Kifejezem gondolataimat és érzelmeimet, de tartózkodom a kategorikus kijelentésektől: dobozolás és címkézés helyett rugalmasan tartom kognitív kapacitásom. A személyes autonómiám felé megtett lépésekre öntudattal tekintek, de igyekszem távol tartani magamtól az önhittséget és az önvizsgálatot akadályozó önérzetességet – az igazságot keresem, nem az önigazolást. Választok magamnak és tisztelek bizonyos mintákat, de lojalitásom senkit és semmit nem követ vakon és kritikátlanul (még a sörreklám dramaturgiáját sem).

A realitás mezején mozgok, de utópiámra mindig kívánatos viszonyítási pontként tekintek, ennek pedig ezt az útját látom: SZELLEMI FÜGGETLENSÉG, ÉN ÍGY SZERETLEK!

...

 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

15996164_10155009874389189_309761940_n.jpg

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

EN:

I’ve got no tunnel vision, I’m not a sheep to shepherd, I’ve got an own taste.

I aim to speak my language the more expressively, while being ready to learn other nations’ too.

I gather information before shaping my opinion. I don’t like when people confuse my critical attitude with malice. I value the reflection focusing on reasons and purposes. I rather help people in need to find what they really need instead of giving them what their ego think they need.

I’m searching for the meaning of things; I even explore the original purpose of established routines and coping methods, while not mixing them with means to achieve them. I handle money as a tool in its place: stingy greed and artificial snobbism are both far away from me.

I consciously rebel against keeping my mind on diet. I don’t dip into fashion, hammering into adventure-society, campaigns of no sense or against sense. I use technical achievements purposively with sense and don’t surrender to them. I don’t aim to be fashionable, but rather stylish on behalf of self-expression.

Besides the mainstream culture continuously coming to my face I regularly make trips into the underground and aim to get to know and understand the alternative movements, to be aware of the opportunities and the world’s diversity.

15995443_10155009844084189_844531602_n.jpg

I respect the actual norms of the society, but I don’t take the existing economic system and social structure for naturally given, nor the legal and ethical rules of the Western world. I’m able to form an independent opinion, I don’t starve to join various political, cultural or religious associations. Furthermore, I’m ready to continue meaningful, counterproductive discourses regarding these topics, as a controlling opposition (and not as enemy!) of the current system.

I judge people based on their acts, not on their origins, identities or externalities.

I consider the effective and even scientific study of the reality given to us as important under all circumstances, while being open to transcendence and to rise above the tight, hypnotic state of mind socialized into us.

Instead of reflexive and egoistic parry I consider criticism, even force myself to do continuous self-examination, and based on these I’m always ready to change my opinion or even to laugh at myself. I strive for unfold my creative energies and I expect it from others too.

I care about my own physical and mental well-being as a unique manifestation of the unity of world and mankind, and I’m well aware that just like these two, the public and the individual’s well-being are interdependent too.


15978637_10155009843494189_1247917056_n_1.jpg

Overcoming the seducing simplicity of dipole thinking I see the good in the bad, and recognize the bad in the good as well; I pay attention to shades of people, events and phenomena. I contemplate everything in context. I think global and future-oriented, I act local concentrating on present's reality.

I express my thoughts and feelings, but avoid categorical statements. I keep my cognitive capacity flexible instead of boxing and labelling. I choose and honour certain patterns, but my loyalty follows no one blindly without criticism.

I’m moving on the field of reality, but I always view my utopia as a reference point, and this is the way I see it: INTELLECTUAL INDEPENDENCE IS LIBERTY ITSELF!