Szamár. Milyen fasza már!

Rolandante

El Camino februárban {8.rész} / El Camino in February {Pt.8.}

Spirituális tisztulás és öröm a hegyen / Spiritual purification and joy on the mountain

2016. július 25. - Rolandante

 /A korábbi részekért KATT IDE/ 

HUN:

/…/ Elmesélem egy nagyon spirituális élményemet még őszről, ami dramaturgiáját tekintve igen jellegzetes camino sztori, konkrét tartalmában pedig meglehetősen róóólandos:

A Santiago előtti utolsó víz a Lavacolla patak. A messziről jött vándoroknak hagyományosan itt, 8 km-re a céltól volt lehetőségük megmosdani, mielőtt Szent Jakab színe elé járultak. Merthogy a zarándok az koszos és büdös – manapság éppenséggel már csak kisebb részük, például én. Ez a mosdás aztán híres hagyomány lett, utólag már egyfajta felkészülést, lelki megtisztulást szimbolizált az apostollal való találkozáshoz. Hallottam is erről dokumentumfilmben meg minden, de már rég elfelejtettem. (Az ilyen hagyományok egy részét követtem, másik részét nem, attól függően, hogy mit tartottam nekem valónak. Ezzel például nem foglalkoztam, nem is emlékeztem rá.)

Santiago előtt 5km-rel, Monte do Gozoban akartam sátrazni, hogy másnap beérjek a katedrálisba a déli zarándokmisére. Már este volt, október vége, és egy pihenőhelynél rámtört a vizeletürítési ingerencia. Rocinante közben szokása szerint nekiállt legelni, úgyhogy én meg leültem kicsit a padra. Nem tudtam pontosan, hol vagyok, csak hogy már nincs messze Monte do Gozo. Viszont a semmiből annyira megszállt a fáradtság, hogy pár percre még el is aludtam ülve, úgyhogy gyorsan leraktam inkább a sátramat itt, a patak partján. Reggel 6-kor aztán sürgető és kérlelhetetlenül zuborgó foshatnékra keltem. Nem volt más opció, azonnal ki kellett másznom a hidegbe, úgyhogy a félhomályban beleugrottam a papucsomba – és ugyanazzal a lendülettel Rocinante ürülékébe, de úgy, hogy a lábujjaim között tocsogott a szamárfos. (Említettem ugye, hogy szerintem direkt szarik az alvóhelyemhez legközelebb eső pontra.)

Nézek szét, hogy hová guggolhatnék, de már jött fel a nap, és minden pontra rá lehetett látni valamelyik házból, úgyhogy halaszthatatlan kényszertől vezérelve belegázoltam a patakba, a vízben találtam egy ráboruló lomb alatt rejtekhelyet, úgyhogy – mea maxima culpa – a vízbe ürítettem egy irgalmatlan mennyiségűt és minőségűt. A patak az remek bidé, meg egyúttal a szamárszart is lemosta a lábamról és a papucsról. Elindulva, utólag olvastam el az útikönyvben (aminek a stílusa ekkorra kiakasztott párszor, úgyhogy már nemigen használtam), hogy ez biz’ a Lavacolla patak volt, ahol máig él a fenti szokás.

13839816_10154438266289189_463844654_o_1.jpg

Itt vertem ősszel sátrat...

13844222_10154438266304189_112199626_o_1.jpg

...pedig itt kellett volna, a hely másik, szebbik oldalán. De akkor reggel találtam volna búvóhelyet a patakon kívül is :)

Értitek, nekem meg kellett itt mosdanom! Ahol lelkiterhesek milliói csinálták már ugyanezt. (Oké, talán nem pont ugyanezt, hehe.) Arról nem beszélve, hogy a hasmenés már eleve maga a tisztulás.

Amikor erre rájöttem, elöntött a szinkronicitás érzése, vigyorogva zúztam tovább az apostol sírja felé. Mintha a szervezetem tudta volna, amit én nem. Ez a fajta camino élmény bír igazán szemlélet- és személyiségformáló erővel, mikor azt éli meg az ember, hogy van valami kapcsolat az idegrendszere meg a föld mágneses vonalai meg a többi ember (közte a már meghaltak és a még meg sem születettek) idegrendszere meg az univerzum meg minden egyéb között, vagy rövidebben inkább így mondanám: közted meg az Isten között. Ez is jelzi, hogy a zarándok a turistakalauzt akár nyugodtan ki is baszhatja a picsába (amit egyébként René az útja közben meg is tett és könyv nélkül folytatta), mert kurvára nem egy – valakik által megszabott – receptet kell követnie, hanem amit az út speciálisan neki dob. Ha azt dobja, hogy eltévedsz (ahogy velem is többféle formában előfordult), akkor azzal kell kezdeni valamit. Habár, más részről, ha meg azt dobja, hogy egy turistakönyvet kell követned, annak is van szimbolikus jelentősége. Szóval az egész út egy nagy-nagy életmetafora. Azért jó bejárni, hogy ránézhess felülről az életedre, rádöbbenj az igazságodra. Út, igazság, élet: ez mind ugyanaz!

Hozzá kell tennem, hogy akkor ezen a napon nem jutottam el a katedrálisig, mert lestoppolt az eső a külvárosban lévő Acuario albergue-nél, az egyetlen kvázi-szamárkompatibilis helyen Santiagoban, amiről meg az derült ki utólag, hogy Balázs ott dolgozott évekig, mielőtt megcsinálta a hasonló hangulatú saját helyét kicsiben: vízöntőkor, new age, imazászlók, lávendpísz stb. Ebben meg most én dolgozok éppen.

Szóval februárban, másodszor ideérve, 8 km-rel Santiago előtt már direktben mosdottam egyet a – szürreálisan hideg – patakban. Aznap volt először, és még egy darabig utoljára jó idő. Délutánra kisütött a nap, és végre flow-ban meneteltem, danolászva meg minden. Monte do Gozoba érve egy fickó kijött hozzám az utcára a hatalmas haciendájáról, hogy közölje: tetszik neki a szamaram, megvenné. Én meg épp ezen törtem a fejem, hogy kéne eladni – viszont érdemben nem tudtunk kommunikálni, úgyhogy felírtam a telefonszámát, hogy majd felhívatom egy „espanglish” experttel.

Letettem az agyongyötört sátramat egy fás részre a zarándokemlékmű mellett, ami annak az örömnek hivatott monumentumot állítani, amit a katedrális tornyainak első megpillantása jelent, itt ni:

13833230_10154438266249189_303037939_o_1.jpg

A képet még ősszel lőttem, ez az „Örömhegy”. A katedrális a fotó mértani közepétől mintegy fél centivel balra magasodik, a képen hangyapöcsnyi méretben. Ezúttal több éjszakát is itt töltöttem. /…/

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 /CLICK HERE for the former parts/

ENG:

/…/ I tell you one of my highly spiritual experiences back from autumn, which is a typical camino story considering its dramaturgy, and as for its unique content, very “Rooolandistic”.

The last water before Santiago is the brook of Lavacolla. Pilgrims from afar had usually the last opportunity to wash themselves, 8 km from the finish, before seeing St. James. ‘Cause the pilgrim is dirty and stinky – nowadays actually only a minority of them, for examples me. This washing became a popular tradition; lately it’s been symbolizing a kind of preparation, spiritual purification for the encounter with the apostle. I’d heard of it in a documentary but I have already forgotten. (One part of these kind of traditions I followed, the other part I didn’t, depending on what I felt it was for me. This one I didn’t really care about, I didn’t even remember of it.)

I wanted to camp in Monte do Gozo (5 km before Santiago) in order to catch up with the midday pilgrim mass in the Cathedral the next day. It was already evening, end of October, and a sudden need to urinate crushed on me at a resting place. Rocinante, as usual, started to graze, so I sat down on a bench for a little bit. I didn’t really know where I am exactly, only that it’s already very close to Monte do Gozo. However, tiredness came to me out of nothing, thus for some minutes I even fell asleep sitting, so I rather camped here, at the bank of the brook. Then, at 6 am I woke up to an urgent and relentlessly rushing diarrhea. There was no other option; I had to crawl into the cold, so I dived into my slipper in the gloom – and with the same vigour, into Rocinante’s excrement, insomuch that the donkey shit was splashing between my toes. (I think I mentioned before that he always shits at the closest point to my sleeping place on purpose.) I was just looking around where I could crouch but the sun was already coming up, and all the point were visible from some of the houses nearby, so driven by the urgent compulsion I went into the brook, found a good hiding place under covering trees and – mea maxima culpa – emptied all my intestinal content of unholy quantity and quality into the water. The brook is a great bidet, at the same time cleansing both my feet and slippers from the donkey shit... After departing I read in the guide book (the style of which freaked me out so much that I rarely used it) that it certainly was the brook of Lavacolla, where the above-mentioned tradition is still alive. 

13839816_10154438266289189_463844654_o_1.jpg

I camped here in autumn...

13844222_10154438266304189_112199626_o_1.jpg

...although I would have to camp here, on the other, more beautiful side of the site. But in this case I would have found place to hide outside the broom :)

Understand? I had to wash myself here! Where millions of pilgrims with spiritual burden have already done the same. (OK, maybe not exactly the same, hehehe.) Not to mention that diarrhea is purification itself!

When I realized this, the flow of synchronicity crushed on me, I marched towards the apostle’s tomb grinning. As if my body has knew what I didn’t. This kind of Camino experience has real attitude- and personality shaping power: when you experience that there’s some relation between your nervous system and the Earth’s magnetic lines and other people’s (including the dead and the unborn) nervous system and the universe and all other things, or in short I’d say: between you and the God. This also indicates that the pilgrim could as well get the guide book the fuck out (which actually René definitely did during his way and continued without it), ‘cause it’s not about fucking recipes dictated by some people that you have to follow, but what the way specifically gives to you.

If it gives you to lose your way (as it happened to me in various forms), then you have to contemplate on and handle it somehow. In the other hand, if it throws that you have to follow a guide book, it also has its symbolic meaning. So the whole way is a big-big metaphor of life. Good go accomplish it to look at your life from above, realize your truth.  The Way, the Truth and the Life: all the same!

I have to add, I didn’t get to the cathedral on this day ’cause I was stopped by the rain at the Albergue Acuario in the suburb, the only almost-donkey-compatible place of Santiago of which it turned out lately that Balázs had been working there for years before founding his own little place with similar feeling: age of Aquarius, prayer flags, love&peace etc. In which actually I’ve been working recently.

So in February, arriving here 8 km from Santiago for the second time I washed myself on purpose in the surrealistically cold brook. This day was the first and for some time the last with good weather. In the afternoon the sun finally came out and I was marching in a big flow singing. Arriving in Monte do Gozo, a fellow came out of his huge hacienda to tell me he likes my donkey and would like to buy it. I was just wondering about the same, how I could sell it. However we couldn’t meaningfully communicate, so I wrote down his number to call him later with an “espanglish” expert.

I put my tent on a wooded part near to the pilgrim monument which is supposed to commemorate the happiness of the first sight of the cathedral’s towers – here:

13833230_10154438266249189_303037939_o_1.jpg

The picture was shot back in autumn; this is the “Mountain of Joy”. The cathedral emerges about a half inch left from the photo’s geometrical centre, in the size of an ant’s cock in the picture. This time I spent here more nights. /.../

A bejegyzés trackback címe:

https://rolandante.blog.hu/api/trackback/id/tr558913228

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.