Szamár. Milyen fasza már!

Rolandante

El Camino februárban {3.rész} / El Camino in February {Pt.3.}

Szembesülés a februári Galíciával / Confronting the Galician February

2016. június 13. - Rolandante

HUN:

Ezt a levelet (vagy „retrospektív naplót”) 2014 márciusában írtam 20 oldalban, és akkor 20 barátomnak küldtem el. A helyenként keresetlen stílus a baráti címzettgárda miatt alakult. Akik végigrágták magukat rajta, azokra viszont rendszerint hatással volt: többen a hétköznapi szürkeségből kiemelő meditatív élményről nyilatkoztak, úgyhogy most jól ideömlesztem 12 folytatásban. Amit azóta érdekesnek tartok hozzátenni, az mindig lábjegyzetben fog szerepelni... Ez lenne a harmadik rész! (KATT IDE az elsőért, EMIDE meg a másodikért.) 

 

/…/ Éjszakai buszoztam a repülőtérre, ahol úgy tűnik, az a policy, hogy hajnal 4-ig hagyják az embereket csövezni, aztán meg körbejár egy bizti boy és felrugdossa a székeken terülőket. Nem gondoltam még, hogy a buszállomás meg a reptér a jobb szállásaim közé fog tartozni. 7-kor indult is a gépem, amin remekül aludtam egész Santiagoig. Ott stílszerűen eső fogadott, nekem meg azidőtájt se esernyőm, se esőkabátom.

Szállok ki a gépből, ami 1 órán belül indult is visszafelé Barcelonába, úgyhogy már ott várakoztak rá az emberek a kapunál, én meg megyek el egy plexivel elválasztva a soron kívül elsőként felszálló VIP utasok mellett, csekkolom sorban, hogy kiféle az a 8-10 persona-muy-importante: elöl egy tolószékes béna, aztán valami maffiózó, majd egy üzletemberforma, aztán Paulo Coelho egy nővel, még egy maffi… MIAFASZ! szóval ezért van ott plexi, hogy ne tudjak átköpni. Igen, természetesen a nyomorékra csuláztam volna, egyértelmű. És nyomorék alatt Coelhot értem! aki Santiago város díszpolgára, annak ellenére, hogy a zarándoklatáról szóló könyve tanúsága szerint el se ment odáig, hanem átment pár városkával előtte valami alternatív „Portal of Glory”-n[1], kapott ott egy kardot, meg küldetéstudatot hogy író legyen, mi meg ezt szívjuk meg jól a felfújt semmitmondásaival teleszemetelt közösségi média meg az agresszívan érzelgős emberek agyatlan fejein keresztül.

coelho.jpgA hamis "próféták" amúgy könnyen felismerhetőek, pl. arról hogy hajlandóak beállni egy ilyen pózer fotóhoz... 

Jó, persze lehet, hogy nem ő volt, de szerintem igen, mert elő szokott fordulni Santiagoban, már csak a díszpolgárságból fakadóan is. Más távolsági utazáslehetőség meg onnan nincs, csak a kis Lavacolla repülőtér fapadosai. Amúgy valamelyest árnyalódott a Coelho-képem, amikor – harmadikként a bestsellerei közül – elolvastam a szóban forgó könyvét, az ugyanis szinte nem is szar. Ez volt a legelső regénye (Egy mágus naplója valamint A zarándoklat címen is megjelent magyarul), ugyanolyan gyermeteg stílus, de már-már mentes a későbbi világmegváltó maníroktól, van még benne valami alázatféle a feltételezett olvasó meg maga az írás felé. De utána… fujj.[2] Nagy bánatom, hogy ő jelölte ki a Caminoról szóló kommunikáció narratíváját, mert lehetne és illene írni, beszélni, dokumentálni a témában grízesen csöpögő álspirituális hagymáz nélkül…

A repülőtéren megszállt a kilátástalanság, hogy most mi is lesz tulajdonképpen, milyen úton induljak egyáltalán, meg hova vigyem majd a szamarat, merthogy ilyesmikre nem volt egzakt terv. Vagy másfél óráig bámultam magam elé, kértem meleg vizet porleveshez, semmi kedvem nem volt elindulni a kényelmetlen pántú 16 kilós táskámmal, ami már a barcelonai mászkálásban kisebesítette a vállam. Viszont amikor kiléptem az ajtón, a szitáló esőn keresztül kisütött a nap, erre cseppet kivirultam én is, kb. 50 méter séta után pedig ott hevert az árokban egy alig-törött esernyő. Éppen hogy, de használható állapotban. Aha, most már emlékszem, ez a Camino, oké, nem lesz itt baj. Elkapott a mehetnék, zúztam estig keletnek az autóúton, hogy 100km-t lesétálva magam mellé vegyem a zarándokcsacsit. Eredetileg csak egy funkcionális szamártranszportra indultam, de valójában már Barcelonában éreztem, hogy nincs mese, megint zarándokolok. Mert az egy lelkiállapot, amibe csak úgy belekerül az ember.

Mivel nagyon kevés pénzem volt (kb. 70 euróm bizonytalan időre beosztandó), kiötlöttem egy stratégiát, ami kellőképpen sunyi, de valójában nem károsít senkit. Emlékeztem, hogy Galíciában a municipal (azaz helyi, önkormányzati fenntartású) alberguekben (azaz szálláshelyeken) nem alszanak ott az hospitalerák/hospitalerok (azaz házinénik/házibácsik), hanem estefelé hazamennek, de az ajtót nyitva hagyják, hogy ki tudjanak menni a cigizők meg a korán kelők. Ősszel volt is egy alkalom Ligonde faluban, hogy este 9 után értem oda, és nem volt már ott hospitalera, én meg lebetegedőben voltam – rebellio carnis –, szervezetem ágyra vágyott, úgyhogy beleájultam a legelső befoglalatlanba . Reggel viszont félbetegen nem bírtam felkelni a vénasszony érkezése előtt, úgyhogy utólag fizettem rendesen. Most az volt az elképzelés, hogy mindig késő estig sétálok egy-egy ilyen helyig, besunnyogok, és most majd fel bírok kelni korán reggel. Nos, ez egyszer sem lett így. (Camino jelenség Nr.1.: akármit vársz vagy tervezel, úgysem az lesz, de valami úgyis lesz.) Első este fél 10-re értem Arzúa nevezetű helyre, ami a zarándokúton az utolsó infrastruktúrával rendelkező település Santiago előtt. A hospitalera épp 10-ig volt ott, kicsengettem a 6 eurót, éjszaka meg kézzel kimostam minden ruhámat, plusz saját magamat. Napok óta nem láttam ágyat vagy meleg vizet, úgyhogy reggel alig bírtak kiverni az ágyból, már mindenki elment, amikor én még szirmogva szedegettem száradó ruháimat a radiátorokról. Jobb általában a sátramban, mert amúgy tipikusan az a problémás zarándok vagyok, aki mindent máshogy meg máskor csinál (pl. visszafelé megy az úton, éjszaka ér oda a szállásra, vagy épp nincs pénze, de vesz egy szamarat stb.), de hát például egyetemistának is ilyen voltam, a tanulmányi osztályon már fogták a fejüket, amikor megláttak. A zarándoklat legnagyobb tanulsága, amikor az ember ráismer benne a saját életére, a saját útjára. Olyankor sok minden leesik. Önismeret, tudjátok.

Galíciában – a tehenszar mellett – az uralkodó elem a víz. Amikor október végén először értem ide, az volt az első esős évszak, ez meg a másik, csak most időnként jégesővel is kombinálódott. Jégesőben nem jó sétálni. Viharban sem. Második napra kisebesedett a szám a ráfolydogáló, esővel keveredő takonytól. Az időjárás egyben hihetetlenül változékony is. Akár fél órán belül van vihar, amikor az ég szürke és nem látsz a ködtől, aztán jön a jég, aztán a szitáló esőben kisüt a nap, kikékül az ég és megjelenik pár percre egy szivárvány, aztán olyan meleg lesz, hogy a dzsekit meg két pulóvert lehajítva pólóban is megfulladsz, aztán elkezd fújni a szél, amitől szétfagysz, és kezdődik elölről – mindez, mondom, 30 perc alatt. Egy másik közhely telik meg tartalommal, amikor így ki vagy téve neki, és ennyire közvetlenül érzed a bőrödön: semmi nem állandó, minden változik. Csak a változás örök. Amen.

13461236_10154324741469189_970488893_o.jpg

"Semmi nem állandó, minden változik. Csak a változás örök." /Vállalom a táblát a nyakamban: "Én is Coelho vagyok!" :D/

Azért mentem nagyrészt az autóúton, mert ilyenkor, februárban szembe csak nagyon kevesen jönnek, és szembeforgalom nélkül visszafelé igen nehéz követni a Camino-jelzéseket. Amikor anno megpróbáltam, mindig eltévedtem, most meg ráadásul a szórványos láb- és túrabot-nyomokat is egy perc alatt elmosta az időjárás. Így csak ritkán láttam egy-egy zarándokot, akik csak lestek, hogy ki a csöcs ez, hogy visszafelé megy. A sztrádán továbbá megmaradt az esély, hogy stoppoljak, de nem volt ingerenciám a 3 nap alatt, amíg a szamárhoz értem. Spanyolba’ egyébként eléggé nehéz is. Viszont sietnem kellett, mert Camilla hatodikán hajnalban indult haza Olaszba a bátyja lagzijára. (Mi van még? Görögbe. Olyat mondanak, hogy Horvátba? Azt mérnem mondják, hogy Franciába? Ja, még olyan van, hogy Németbe, de oda melózni megy a paraszt, a többibe meg párjával nyaralni. Nyelvünk érdekes rétege, szerintem még nem sokan kutatták.)

Második nap estére Casanova nevű falu municipaljába értem, de még ott tanyázott a hospitalera, úgyhogy csak bekéredzkedtem átfagyva főzni egy teát és megszentségteleníteni a budijukat. Úgy döntöttem, megyek tovább az éjszakába Ligondéig, ahol anno majdnem ingyen háltam. Emlékeztem, hogy itt egyetlen egyenes mélyút vezet az erdőn keresztül, ami sokkal rövidebb, mivel az autóút megkerüli a hegyet. Viszont az esőzéstől a mélyútból egy átlag 15cm mélységű patak lett, szórványos sárszigetekkel, ami sötétben nem tűnt vonzó opciónak, úgyhogy egy bekötőn kerülhettem vissza az autóúthoz. A következő útba eső nagy municipalba (Palas de Rei) 9 körül értem, de az meg tele volt egy csapat 14-15 éves kissráccal meg a tanáraikkal. Madridból jöttek, és úgy tűnik, arrafelé az emberek már beszélnek angolul. Bekínáltak paradicsomos rizzsel (nagyon böjti), meg adtak az útra egy kenyeret, és a zarándoklatomról beszéltettek. Kiderült, hogy mindegyik gyerek nagyon vallásos, és érdekli őket minden indíttatás és élmény. Az egyik tanár minden évben ilyenkor Sarriától sétáltat kölyköket összesen egy hétig, kb.110km Santiagoig, csak hogy érezzék kicsit a csít. Azt mondták búcsúzóul, hogy imádkoznak értem. Én is értük. Amúgy kábé ez volt az úton az egyetlen nagyközösségi élményem, amikkel a nem-téli zarándoklat pedig tele van.

Éjfél után értem Ligondéba, de nem számoltam azzal, hogy aznap egyetlen zarándok se lesz ott, ezért az ajtó kivételesen zárva volt. Viszont az ajtó előtti rész fedett, megfelelő pozícióban alig vert be az eső, úgyhogy leterítettem a bezacskózott kvázi-száraz ruháimat, és házőrzőként az ajtó előtt háltam. Ami alatt azt értem, hogy világosodásig félálomban vacogtam a nettó 2 fokban, és azután sikerült vagy 3 órát aludni – így viszont megint jó későn elindulni. Ja, mert a hálózsákom cipzárja már eleve romon volt, és itt egyből feladta véglegesen, ami nem tesz jót a hőkomfort-érzetnek. /…/

13434187_10154317557324189_1948295020_n_1.jpg

Albergue Municipal, Ligonde/Aerixe 

[1] A villafrancai Szent Jakab templom „Porta del Perdón”-járól van szó, ami a hagyomány szerint ugyanazt a teljes búcsút eredményezi, mint a compostelai katedrálison a „Porta de Gloria”.

[2] Évekkel korábban kifejtettem amúgy a véleményemet a Coelho-jelenség káros mivoltáról, és akkor – boldog idők – még azt sem tudtam, ki az az Oravecz Nóra: http://www.napikozlony.hu/2013/03/erzelgesrol-emberismeretrol/

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

ENG:

This letter (or rather “retrospective diary”) was written in March 2014 in 20 pages, which was then sent to 20 of my friends. The unsophisticated style occurring sometimes is due to the primary audience of friends. On those reading through themselves, it usually had a nice impact: many of them reported meditative experience pulling out of everyday greyness, that’s why I make the whole of it available here, in 12 parts. Eventual supplements will be always in footnotes... This would be the Part III. (Click HERE for Pt.I., and HERE for Pt.II.)

 

/…/ I took a night bus to the airport where the policy seems to be letting people bum until 4 am then a security guy walked around and kicked up those being spread over the chairs. I wouldn’t have thought that time that the bus station and airport will be among my best accommodations. My plane departed at 7 am which I slept pretty well as long as Santiago. There, appropriately enough, I was welcomed by a hearty rainfall, and back then had I neither an umbrella, nor a ratty raincoat.

I am just leaving the plane that was due to start backward within an hour, so people were already waiting for it at the gate, and me just passing by the first-boarding VIP passengers out of turn separated by a plexiglas, and checking now, who these 8-10 persona-muy-importante could be: in front, a disabled man in a wheelchair, then some mafia mobster, followed by a kind of businessman, then Paulo Coelho with a woman, then another mafi… WTF! so that is why there is a plexiglas for me not being able to spit over. Yes, I would definitely have salivated on the crippled. And by the crippled I mean Paulo Coelho! who is a honorary citizen of Santiago city despite the fact that he never walked there according to the conclusions of his book about his pilgrimage but a few little cities before arriving there he changed to some alternative „Portal of Glory”1 in Villafranca del Bierzo, where he received a sword as well as a sense of mission to become a writer and ever since we suck because of the Facebook timelines full of litter of his well-inflated bullshits and brainless heads of aggressively emotional people.

13444041_10154317557314189_1935174233_n_1.jpg

False "prophets" are usually easy to recognize, for example of posing to photos like this...

Okay, of course, maybe it was not him, but I think yes, because sometimes he occurs in Santiago, if only due to his honorary citizenship. And there’s no other travel option from there, only the airport’s low cost flights. By the way, my Coelho-image became more nuanced when – as third of his books – I read his first-written novel (The Pilgrimage), the same infantile style but almost devoid of world saviour mannerism, there’s a bit of humility towards the reader and also towards the writing itself. But then... blows.2 Great sorrow of mine is that he was the one designating the narrative of Camino’s communication, because there ought to be some writings written, spoken and documented on the subject, without pseudo-spiritual cheesy ravings.

At the airport hopelessness overcame me. Now what happens actually, which way to start at all and where to bring my donkey... ‘cause there was no specific plan for things like that. Around one and a half hour I was just staring out of my head, asked for hot water to make instant soup, I had no wish to start off carrying my 16-kilo backpack with uncomfortable straps which already wounded my shoulders during the walking in Barcelona. But as soon as I stepped through the door, the sun started to shine through the drizzling rain, so I slightly brightened up, too, and after walking approx. 50 meters a hardly broken umbrella was lying in the ditch. Hardly so, but still in a usable condition. Yeah, okay, now I remember, this is the Camino, there won’t be a problem here. I just caught the wanderlust, marched along the motorway till the evening so that walking 100 kilometres I can take the pilgrim donkey with me. Originally I started off for functional donkey transportation but I already felt in Barcelona that it’s in the bag, I do a pilgrimage again. ‘Cause it’s a state of mind, in which you just enter, with or without any intention.

Since I had only a very little money (approx. 70 Euros to budgeted for uncertain period), I invented a strategy which sneaking enough but actually harms nobody. I remembered that in municipal (i.e. maintained by local government) albergues (i.e. pilgrim accommodations) in Galicia, the hospitaleras/hospitaleros (i.e. “hosts”: landladies and landlords) don’t sleep there but go home in the evenings, leaving doors open for smokers and early birds to be able to go out. In the autumn, indeed, there was a time in the village of Ligonde that I arrived after 9 pm and the hospitalera left already, and I was near sickness – rebellio carnis –, my body wished for a bed so I fainted in the first unoccupied one. However, in the morning I was not able to wake up before the arrival of the hospitalera, so subsequently I paid correctly. Now the idea was that I walk until late in the evening to a place like this, sneak in and now I’ll be able to get up early in the morning. Well then, that never happened. (Camino phenomenon Nr.1: whatever you expect or plan, never happens, but something will happen, anyway.)

In the first evening I arrived right before 10pm to the place called Arzúa, which is the last settlement with infrastructure before Santiago on the pilgrimage road. The hospitalera was just there until 10, so I paid the 6 Euros and at night hand washed all my clothes, plus myself. I haven’t seen any beds or warm water for days, so in the morning they had a hard time waking me up; everyone has already left when I was still collecting my clothes from the radiator, dizzily. Usually it’s better in my tent, ‘cause I’m the typical problematic pilgrim who does everything otherwise and other times (e.g. walks backwards on the road, arrives at the accommodation at night, or just doesn’t have the money but buys a donkey etc.), but then, I was the same as a student, they already got a headache when they caught sight of me at the office of the university. The biggest conclusion of the pilgrimage is when you recognize your own life, your own route in it. Then, a lot of things make sense. Self-knowledge, you know…

In Galicia, the dominating element is water (in addition to the cow shit). When I first arrived here in the end of October, it was the first rainy season of the year, and this is the second one, now it’s just occasionally combined with hail. Walking in hail is not comfortable. 13461236_10154324741469189_970488893_o.jpg Nor during a storm. The second day my mouth was full of wounds from the dripping snot mixed with rain. The weather is also unbelievably shifting. Even within half an hour there’s storm when the sky is dark and you see nothing, followed by hail, then the sun shines through the drizzly rain, the sky turns blue and for some moments a rainbow appears and then it will be so hot that you even drown in a T-shirt, getting rid of your jacket and two pullovers, then wind comes from which you freeze and it starts from the beginning – and this all, I say, within 30 minutes. Another banality is being filled with content when you are exposed to it and feel so directly on your skin: nothing is permanent, everything changes. Only the change is eternal. Amen.

"Mais amor por favor!"- More love please!  /my celebrity look-alikes/

I mostly walked on the highway because this time, in February only a few come facing me and without oncoming people it’s quite hard to follow the camino-signals. Back then, when I tried, I always lost my way, and now even foot- and hiking stick prints are washed away by the rain in a minute. So I rarely saw a pilgrim or two peeking and wondering about who the fuck it can be that he is going backwards. On the highway, at least remained some chance to hitchhike but I hardly felt like it during the 3 days I got to the donkey. Anyway, hitchhiking in Spain is quite difficult. But I had to hurry, since Camilla went home on the 6th early in the morning to Italy, for her brother’s wedding.

In the second evening I arrived at the municipal of Casanova village, but the hospitalera was still there so I just asked for permission to make a tea and desecrate their toilet. I decided to go into the night until Ligonde where back then I almost slept for free. I remembered that here a single straight deep road leads through the forest, which is much shorter, as the motorway bypasses the mountain. However, the deep road changed into a river with an average depth of 15 cm from the rainfall, with sporadic mud islands, which didn’t seem an attractive option in the dark, so I just got back to the motorway via a service road. At the next municipal en-route (Palas de Rei) I arrived at around 9pm which in turn was full with a group of 14-15-year-old kids and their teachers. They came from Madrid and people coming from there seem to speak English. They offered me tomato rice (very fasting), and gave me bread for the journey, also made me tell about my pilgrimage. Each of the children turned out to be pretty religious and they are totally interested in my motivations and the experiences. One of the teachers regularly camps kids in this season for a week, from Sarria to Santiago, a distance of approx. 110 km just to feel the Chí a bit. They told me at the farewell that they will pray for me. I will for them, too. Anyway, that was mostly my only big community experience on the road, of which, in turn, the non-winter pilgrimage is always full.

I arrived at Ligonde past midnight but didn’t count with the fact that no pilgrims will be there, thus, the door was locked exceptionally. However, the part in front of the door was covered, when in good position the rain didn’t reach me so I unfolded my almost-dry packed clothes and slept in front of the door like a watchdog. By which I mean that until sunrise I was shivering half asleep in the 2 degrees, and then I succeeded to sleep some 3 hours – thus, starting off pretty late again. Yep, because the zipper of my sleeping bag has already gone awry and here it finally gave up, which of course doesn’t help me to enjoy the thermal comfort. /…/

 13434187_10154317557324189_1948295020_n_1.jpg

Albergue Municipal, Ligonde/Aerixe

1 It is about the „Porta del Perdón” of Villafranca’s St. Jacob’s church, which, according to the tradition, results in the same complete farewell as the “Porta de Gloria” on Compostela’s Cathedral. 

2 By the way, years ago I already gave my opinion in Hungarian about the harmful nature of Coelho-phenomenon: http://www.napikozlony.hu/2013/03/erzelgesrol-emberismeretrol/

A bejegyzés trackback címe:

https://rolandante.blog.hu/api/trackback/id/tr208798482

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.