Szamár. Milyen fasza már!

Rolandante

Az erőszaktevő meleg szamár esete Bohumil Hraballal // Bohumil Hrabal's case with the rapist gay donkey

2017. május 25. - Rolandante

HU:

Négy éve ez volt az egyetlen bejelentkezésem a Caminoról (pár napja volt még csak meg a szamár):

2013 szeptember 26 •
"Camino nights: Este 11-re koromsötétben beslattyogunk Rocinantémmal a festői San Juan de Ortegaba, egy 18 (azaz tizennyolc!) lakosú faluba Logroño és Burgos között. A templom előtti parkban kikötöm, én meg leheveredek a templom tövében egy szélvédett helyen, ahonnan ráláthatok. Fél 3 körül egyszer csak hatalmas kolompolásra meg ugrabugrálásra kelek, kinyitom a szemem, de azt hiszem, álmodok, úgyhogy először vissza is csukom: megjelent a semmiből egy fiatal csődörszamár, és épp próbálja asszonyává tenni Rocinantét, az én csődörszamaramat. Mindezt pár méterről nézi egy fehér kanca, aki követi a csődört, mint cigányt a felesége – szintén kolomppal a nyakában (el is neveztem őket Kolompár házaspárnak). Rocinante közben rugdossa fejbe a csődört egyszerre a két hátsó lábával, mint egy pankrátor. Odarohanok kipattant szemmel, háborogva eltöröm a kis ratyin a túrabotomat, le se szarja, ugrál tovább Rocinantéra, én próbálom térddel lerúgni csórikámról (nekem reggelre bedagadt a térdem, a szamárnak semmi baja, szóval állatgenderista ill. meleg-jogharcos megjegyzések nem hiányoznak!:)), egyszer csak elszakad a menekülni próbáló Rocinante kötele, és elkezd vágtázni végig a kihalt utcán. A begerjedt buzerant utána, én meg őutánuk. Képzeljétek már el ezt a karavánt: papucsban üldözök egy erektált kanszamarat, aki üldöz egy másik kanszamarat, aki meg időnként hátrarúg az újdonsült patkóival, amik kanyarban faroláskor szikráznak. A sort pediglen zárja egy utánunk rohanó nőstényszamár. Mindez hajnal 3-kor a kihalt utcán, hatalmas kolompolás közepette... Hrabal Sörgyári capricciojában van egy ilyen hirdetés: "Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!" Nos, ez szamárral is maximálisan működik."

20170521_143154.jpg
Csanalas Szent János. Róma felé tartva újra itt járunk hát... világosan látszik Rocinante szemében a félelem, hogy ismét (khm) behatoljon ebbe a faluba.

Aztán hamarosan lesz majd beígért 2. rész is a portugál caminon történt kirablásunkról (esküszömmegváltozom), csak hát haladnunk kell...;)

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------


EN:


4 years ago that was my only login on facebook from the camino (I just bought the donkey a few days before):


September 26, 2013 •

"Camino nights: 11pm together with my loving Rocinante we crawled into the picturesque San Juan de Ortega, a village of 18 (eighteen!) inhabitants between Logroño and Burgos. I tie him in the park in front of the church and I lay down in a sheltered place at the foot of the church from where I can see him. Around 3am I suddenly wake up to a huge sound of cowbell and bouncing. I open my eyes but I think I’m dreaming so I close it back immediately: a young stallion donkey appeared from the nothing and he is deeply in the process of trying to make my stallion donkey Rocinante to be his wife. All of this is closely watched by a white mare following the stallion, like the gypsy’s wife does. Meanwhile Rocinante is kicking the stallion in the head with both of his hind legs at the same time like a WWF wrestler. I rush up there with my eyes popped out, immediately break my hiking stick on the back of the little fag. Of course he doesn’t give a shit, just continues to jump on Rocinante. I try to kick him from Rocinante with my knee (so I had swollen knee till morning, the donkey had no problem, so no need of animal protector or gay right activist comments:)), when Rocinante’s rope was torn. He starts to run with it down the deserted street. The horny little bastard after him, and me after them. Come on… just imagine this caravan: in my slippers chasing a stallion donkey with an erected penis, who is chasing another stallion donkey sometimes kicking backwards with his newly pedicured horseshoes which are sparkling in the bend. And the line is closed by a mare running after us. This all happens at 3am, on the abandoned street, in the middle of loud cowbelling… In one of Bohumil Hrabal’s novels (“Postriziny”) there’s an advert: “Are you bored? Buy a raccoon!” Well, I have to tell you this works maximally with a donkey too!"

20170521_143154.jpg
St.John of Sandgrouse. So heading to Rome here we are again.. just look at the fear in Roci's eyes to (khm) penetrate this village again.

And soon will come the second part of our thievery story on the Portuguese camino what I promised (iswearichange), but these days we have to move forward hard...;)

Mi a teendő, ha mindenedet ellopják a Caminon – 1. rész // What to do if all your stuff’s been stolen on the Camino – Part 1

HU:

Nem tudom. De el tudom mondani, hogy én mit tettem… Ünnepeljük a blog első szülinapját nagy bulival váratlan bonyodalmakkal és megoldásukkal a Camino Portuguese-en!

Az 1. részben megfantazmagorizálom (akkor is, ha nem létezik ilyen szó!), hogyan képeződhettek le lelki tényezők egy abszurd és valószínűtlen szituációvá, amiben odalett az összes pénzünk és a cuccaim. A 2. rész földhözragadtabb lesz: az eset megoldási procedúrája a helyi rendvédelmi intézkedések és a szociális ellátórendszer – helyenként nem kevésbé abszurd – élményén keresztül.

Szokták kérdezni, hogy hányszor mentem végig a Caminon, és én ezt régebben tök hülye kérdésnek tartottam, holott – mint pedagógusi példaképemtől, Mr. Garrisontól tudjuk – nincs hülye kérdés, csak hülye gyerek. Azt válaszoltam mindig, hogy nem számolom, csak sétálok… Hülye válasz.

Pecséteket sem feltétlenül gyűjtök a zarándokigazolványba, összesen csak egy Compostelám van, amit a legelső megérkezésemkor kaptam 2013 novemberében. (Utána egyszer kértem még ilyen oklevelet 2015 végén a 90 éves nagymamám nevére – fel lehet ugyanis ajánlani olyan személy javára, aki már meghalt vagy nem mozgásképes, tehát nem tudna már zarándoklatot teljesíteni.)

13528328_580750372106166_9216104202889920086_o.jpg

Évekkel az első megérkezés után készült itt rólunk legelőször kép... az állványrendszer alatt állítólag van ám egy templom is!

Átgondolva a dolgot, már nem tartom hülye kérdésnek, és van rá konkrét válaszom is: életemben eddig háromszor teljesítettem a Szent Jakab zarándoklatot. (Hogy mikor-honnan-meddig-hová, lásd ITT: I.1-7., II.2-3. és III.1. pontok.) Persze egy csomószor érkeztem meg 100km-nél távolabbról Santiago de Compostelába gyalog, de háromszor éreztem azt, hogy ténylegesen zarándok vagyok.

Ez az érzés függetlennek tűnik az akaratomtól, csak úgy belezuhanok valahogy, de annyi bizonyosnak látszik, hogy fontos összetevője a komfortzóna elhagyása. Mivel nekem komplett életmódváltáshoz kapcsolódik ez az útvonal, nem lehetek itt folyton zarándok, hisz tulajdonképpen az utat tettem a komfortzónámmá.

13497643_575171762664027_8000784779922596289_o.jpg

Ahogy most télen Rocinante lenyugdíjazó hazasétáltatására készültem (mondjuk Muxia-Santiago-Lourdes-Róma-Assisi-Medjugorje-Budapest-Szentendre vonalon két részletben, kb. kétszer 5 hónap alatt), combosodott bennem otthon az igény egy negyedik caminora – töltekezésre a sokszorozható és továbbadható lelki adományokkal. Feldobva és ráhangolódva szerettem volna nekiindulni a végeláthatatlannak látszó nomád missziónak.

Az újdonságot ill. a „komfortzónán kívüliséget” ezúttal az új ország, azaz a derűs Portugália, és a szamár hiánya, azaz a teljes februári egyedüllét adták volna – ahogy én azt elképzeltem. Beköszönt viszont szamár-hazasétáltató partnernek Csenge, aminek igen örültem, mert kétszer 5 hónap magány egyben azért riasztott. A helyzet úgy adta, hogy az a legpraktikusabb, ha már Portóba is együtt megyünk. Így aztán elsőre ő is a mezei zarándok szemével néz majd az Útra: normál irányba tartva, csacsibónusz nélkül. Február 19-én érkeztünk a városba...

Nem szállt meg a zarándokérzés Portugáliában. Hiába mondom én saját magamnak is, hogy független az akaratomtól. Megszállt egy csomó más, és király is volt! Csak nem volt Szent Jakab zarándoklat.

Mesélek róla.

nevtelen5.jpg

Camino Portuguese és külön a spanyolországi szakasza (a pontevedrai Albergue Municipal faláról)

Marha sok cuccal mentünk – megint csak praktikus okokból, gondolva a későbbiekre. Marha kemények is vagyunk, úgyhogy kezeltük a problémát… Igyekeztem út közben kitenni ezt-azt e blog fézbuk oldalára, után lehet követni portugál napjainkat – például túráinkat az újrahasznosított babakocsival, amikor pár napra én váltam szamárrá:

17016096_701415663372969_2104435446587038058_o_1.jpg

Valójában még ki is fejeződött az igény már Portóban, hogy bárcsak ellopnák a cuccainkat, és akkor szabadon flangálhatnánk tovább: egy helyi csöves mutogatott egy csomagmegőrző szekrényt az állomáson, hogy oda rakjuk a táskáinkat, mi meg oda is raktuk. Gondolkodtunk utána, hogy miért ilyen kedves ez a szakadt, piaszagú bácsi – csak nem tudja annak a széfnek a kinyitási módját?! Nem, önzetlenül segített, sajna" vehettük vissza hiánytalanul a terheinket.

De az út gondoskodik, ahogy mondani szokták; csak hát mikor mit, kiről hogyan – mondom tovább.

16681838_697109920470210_1813189212006942786_n_1.jpg

Vinho do Porto, gondtalanság

Viszonylag zökkenőmentesen értünk el Spanyolországig a mi low budget üzemmódunkban, volt viszont egy konfliktus köztünk, ami fontosnak tűnik a továbbiak alakulása szempontjából.

Nekem elsődleges dolog, hogy mindig a Camino vallásos-spirituális oldalát hangsúlyozzam a turisztikai és a teljesítménytúra oldallal szemben. A Szent Jakab út reneszánszát éli, és ennek egyre kevésbé látszik, hogy bármi köze lenne magához Szent Jakabhoz. Csenge szerint meg ez az egész El Camino egy placebo, egy kamu.

Merthogy ő Pesten is így éli mindennapjait. Nem néz tévét. Kevés holmija van, amihez nem ragaszkodik. Ha úgy alakul, akkor gyalogol naphosszat. Ha úgy alakul, akkor idegenekkel lóg, mintha évek óta barátok lennének. Ha úgy alakul, akkor parkban alszik, satöbbi. Randomkodik, szabadon áramlik, és ebből fakadóan folyamatosan olyan dolgok történnek vele egész életében, amilyeneket a zarándokok élnek itt át, és amikről „csodákként” ill. szemléletformáló, jelentős életeseményekként nyilatkoznak.

Hogy mutatod meg valakinek a Camino spiritualitását, akinek tulajdonképpen már otthon is az a komfortzónája? „Camino de la Vida”, vagy ahogy a francia mondja… valahogy mondja.

Ez egy igen érdekes kérdés, amiről többször is beszélgettem már zarándokokkal. Vajon bárhol el lehetne érni hasonló tevékenységekkel ezt a lelki fejlődést, amiről az emberek beszámolnak, vagy tényleg van valami transzcendens, megfoghatatlan „varázslat” a Santiagoba vezető útvonalak taposásában?

Sok-sok ittlét, beszélgetés és agyalás után a magam részéről arra jutottam, hogy is-is.

Fontos a környezetváltozás és fontosak a civilizációban megszokott rutinjaink elhagyásából fakadó pszichológiai hatótényezők – nagyjából ezeket foglalja össze volt tanárom, Szabó Csaba cikke (akitől egyébként én legelőször hallottam a Caminoról; azt hiszem, 2007-ben járta meg): KATT IDE hozzá. De van olyan része is a hagyománynak, amit tudományos szemszögből, a kutatásmetodika szokásos módszerkészletével nem lehetséges vizsgálni, mert azon messze túlmutat, vagy legalábbis máshová mutat – a hit és a vallás fennhatósága alá tartozik.

Végtelen, és végleges megoldással soha nem kecsegtető vitatéma-lehetőség ez a tudomány és vallás tengelyén, de szerintem az jó hír, hogy létezik átjáró a két oldal között: fel lehet lapozni a spirituális tudószsenik archetípusa, C.G. Jung vagy a kortárs integrálguru Ken Wilber vonatkozó munkásságát. (Ne helyettesítsük őket viszont a divatos pop-spiritualitás csillámhagymázas ömlengéseivel; annak ellenére sem – sőt, éppen azért nem! – hogy azokkal az egónk kényelmesebben tud azonosulni; erről a témáról szóltam ITTEN NI évekkel ezelőtt.)

Ezt a meggyőződésemet csak szavakkal nem igazán megfogalmazható tapasztalatok, és az ilyenekből eredő hitem támasztja alá.

Ott volt például az eset, amikor első nagy gyalogutamon, 2013 őszén – a hagyománynak megfelelően – a Camino Francés legmagasabb pontján lévő vaskeresztnél, a Cruz de Ferronál hagytam az otthonról hozott kavicsot, majd mentem tovább, mintha mi sem történt volna. Másnap egy helyi arc mondta, hogy az a kereszt csak a 70-es évek óta van ott, amikor is a mellette lévő főútvonal építése miatt oda vezették át a Caminot. Elmagyarázta a Cruz de Ferro eredeti, régi helyét, ahol a zarándokok évszázadokon keresztül hordták a lelki gondjaikat szimbolizáló köveket, amiktől ennél a pontnál megszabadulhattak. Elmentünk oda két újdonsült útitárssal. Kereszt már nincs ott, csak egy halom kő. Felültünk a kövek tetejére, és kábé másfél órán keresztül egyikünk sem szólalt meg. Egymástól függetlenül spontán meditációba zuhantunk, bármiféle látható külső ok nélkül. Mind azt éltük meg, hogy itt a dolgok valahogy másképp működnek, valami itt történt; ennek a helynek lelke van, ami most átjár minket… Hülyén hangzik, ugye? Persze, hiszen hülye dolog a nyelv: emberek találták ki, nem az Isten.

Vagy ott a másik eset, amikor véletlenül széjjelfostam a Lavacolla patakot. Hát ööö. Igen. Szóval... amilyen profán és nevetséges a történet kívülről, legalább annyira mélyen érintett belülről – ezt a sztorit meg is írtam korábban: KATT.

Bárhogy nézem, a Cruz de Ferro és a Lavacolla patak is konkrétan a Szent Jakab út rituális helyszínei, az itt átélt élmények máshol nem történhettek volna meg. Az útvonal kapcsán beszélnek a Föld mágneses vonalairól, a kelták által követett csillagösvényről, a Tejútról (akkoriban még nyugatról kelet felé vándoroltak ugyanazon az útvonalon), és még számos dologról, de a lehetséges magyarázatok legalább részben mindig kiesnek az objektív módszerekkel vizsgálható tartományból.

A tudomány természeténél fogva véges, a vallás viszont végtelenbe hatol a szubjektív megélés révén. (Ezért tartom igen szűkagyú dolognak, mikor korunk embere a tudományt teszi meg tulajdonképpeni vallásává.) A Camino – a hivatkozott cikkben foglalt pszichológiai hatótényezőkön keresztül – provokálhat istenélményt, és e folyamat objektív vizsgálat tárgyává tehető, de maga ez a személyes élmény nem. Már akár azt is megnézhetjük, mi történik közben az agyban, és ez miképp változtatja meg a viselkedést, de az élmény szubsztrátumát, az egésznek a lényegét semmiképp. A platóni barlanghasonlat kifejezéseivel: az árnyékokat megismerhetjük így, de az ideákat nem.

plato-allegory-of-the-cave_1.jpg

Engem márpedig az ideák jobban érdekelnek

„Ismerd meg önmagad” – nincs új a nap alatt Szókratész mester óta sem. A tény, hogy e mondatát az isteneknek tulajdonított jóslatok szent helyének bejáratára írták fel, megint csak valamiféle eredendő alagútra mutat rá vallás és tudomány között. Ma is az önismeret elsődlegességét hangsúlyozza a lélektan, ahogy a spirituális kibontakozás is az önmagunk benső lényege felé való fordulás útján valósulhat meg. A Camino egy komplex önismereti terápia: sokkal fontosabbnak tartom annál, mintsem hogy szimpla turisztikai látványossággá váljon…

Erre itt van velem valaki, aki csak utazgatni akar. Ahogy szokott – szóval tulajdonképpen a komfortzónáján belül.

20170304_091917.jpg

La Peregrina (azaz "a zarándoknő":)) kápolna, Pontevedra

A komfortzóna elhagyásának legtöbbek számára elengedhetetlen része az egyedüllét. Sokan alapból nem tudnak egyedül lenni – elunják magukat, rosszabb esetben magányossá, hosszabb távon akár deprimálttá válnak. Be kell látnunk, kisebb-nagyobb részben másoktól várjuk az örömeinket. A fejlett személyiség jól érzi magát egyedül is, avagy úgy érzi csak igazán jól. Az emberi kapcsolatok is az önismerettel kéne, hogy kezdődjenek.

Bennem maradt Szabó Csaba előadásából egy gondolat, ami nem szerepel a cikkben: a Caminon mindenki egyedül van. Akik együtt indulnak, azok is el-elhagyják egymást, más tempóban mennek, más helyeken szeretnek elidőzni, és így tovább. Azóta sok minden változott (ő még e 2008-as tanulmányban évi 70 ezer zarándokról ír, ez a szám 2016-ban már 280 ezer volt, még ha ezek jó része csak 100km-t is gyalogol!), de azóta is úgy gondolom, hogy egy spirituális zarándoklat eredendő céljai között szerepelnie kell ennek a fajta esszenciális, önismereti egyedüllétnek.

Hát, ezúttal semmi ilyen nem adódott.

Csengének sem, de benne szemmel láthatóan igény sem volt rá. Külföldre mindig haverral megy, aki beszéli helyette a nyelvet – ez lennék most én. Rend szerint stoppolással változtatnak helyet – ez is több szakaszon befigyelt most a portugál gyalogúton. Mindig jó okkal, és nem is gondolnám „csalásnak” – mondom, nem teljesítménytúra ez. (Főleg, hogy a szamárral ilyesmire évekig még lehetőség sem lett volna, ahogy ezután a portugál kiruccanás után sem lesz már többé.) A bajom inkább az volt, hogy egy pillanatra sem éreztem magam egyedül – holott eredetileg ez (is) lett volna a cél.

Már ennél is jobban szerettem volna, hogy Csenge – avagy a külföldiek által ejtve Dzsenga – legyen egyedül egy kicsit az úton. Sok nő megy fizikálisan is magában, még nála fiatalabbak is – a Camino tök biztonságos... Hát… végülis Dzsengával nem is történt semmi baj. Csak énvelem.

20170303_093708.jpg

Márc.2-i időjárásjelentésünk egy albergue-vendégkönyvben

Véletlenek, mint tudjuk, nem léteznek. E nem létező dolgok sorozata ezúttal ott kezdődött, hogy egy kedves, régi zarándoktársam, Szilvi rám írt pár javaslatot, amikor megtudta, hogy a portugál úton vagyok, mivel ő azt már korábban megjárta. Útikönyvem nem volt, olyasmiket a kezdetek óta nem használok, mert ezek leginkább turistakalauzok – ezt az aspektust továbbra sem erősíteném. Szeretem viszont megfogadni a régi és új ismerősök tanácsait, úgyhogy megmaradt bennem, hogy Pontevedra után a Camino Espiritual alternatívát válasszam a kétfelé ágazó úton, mert az majd nagyon jó lesz nekem.

Pontevedrába érkezve egy elhagyott ház fedett udvarán háltunk masszázságyon (értsd: hullámpalákon), ahol a dekoratőr alvóhelyrendezés során ismét feladta a többszörösen talpaltatott cipőm. Cseréről szó sem lehetett; úgy hozzám nőtt ez a futócsuka, hogy velem fog a sírba szállni. Városban vagyunk – reggel végre ellőhetem minden spanyolkurzusok első példamondatát: ¿Dónde está la zapatería? (Hun van a suszter?)

Közös pontevedrai veszteglés nem jöhet szóba, mert közben letisztázódott egy találkám időpontja régi, egyetemi évfolyamtársammal. Katival a filozófia szak elvégzése óta nem is találkoztam, de mostanában váltottunk pár levelet a Camino meg a blogolás kapcsán, amiben a kezdetekkor egy csomót segített is a tanácsaival. Szóval mindenképp szerettem volna összefutni vele, főleg, hogy már régóta megígértem, és ő is régóta szervezgette a hosszúhétvégéjét Santiago-Fisterra vonalon. Dzsenga jól előremegy, én meg keresek egy cipészt, és megvárom a procedúrát; este találkozunk Caldas de Reisben, ha már alapból úgyis gyorsabb vagyok... ahogy én azt elképzeltem.

17103273_1561328033880731_5527285653756982695_n.jpg

Kati a santiagoi reptéren… Ő nálam szorgalmasabban fényképez – meg fogok majd osztani egy válogatást a galiciai képeiből!!

Erre az első szembejövő ember a példamondat-kérdésre csak egy laza kézmozdulattal átbök az út másik oldalára: ott volt egy cipész egyből. Bementünk, és azonnal megreparálta a surranót valami 3 euróért (mennyi erre az esély?! abban sem voltam biztos, hogy léteznek-e még egyáltalán suszterek...), és még könyvet és prédikációs CD-ket is adott lelki útravalóul a zarándoklatra – csak hogy még nehezebb legyen a tatyó. Nem oszt nem szoroz, így is teknősbéka üzemmódban voltam: hátamon nagytáska a ruhákkal, hasamon egy kisebb a számítógéppel meg a pénzünkkel, ami ismét csak egy csomó véletlenen keresztül (most hosszú lenne elmesélni) épp teljes egészében kápéban volt nálunk. Nyilván.

Így még délelőtt el tudtunk indulni, és nem váltunk szét. Pár kilométer után sorsszerűnek éreztem a táblát: „Ruta alternativa: Variante Espiritual”. Áh, el is felejtettem. Ezt emlegette Szilvi! Csakhogy ez az út napokra elhagyja a hagyományos portugál caminot, és Padrónig kétszer olyan hosszú. Nézegetjük a táblán a térképet, számolgatjuk az időt– a népzenei megoldás kézen fekszik: indulj el egy úton, én is egy másikon. 36 km Padrónig két laza nap, nekem viszont komoly kihívás lesz ugyanannyi idő alatt 74km-t zúznom a spirituál úton. Hú, de kafa lesz! Majd Padrónban könnyed hangulatú, derűs hittanóra keretei között jól megbeszéljük a kalandjainkat… izzott bennem a szunnyadó pedagógus, hehe. Meg a szintén szunnyadó zarándok is.

A nettó 20 perc alatt, amíg átszerveztük hátizsákjainkat, egyetlen autó sem ment el a kereszteződésnél, ahol az út kettéválik. Pompás izgalommal indultam balra, míg Dzsenga jobbra. Vagy 150 méterre lehetett tőlem, amikor eszembe jutott, hogy a telefontöltője nálam maradt. Nem mintha a zarándoklat szerves részét kéne képeznie a telefonhasználatnak: legvidámabb időszakaim, amikor nincs nálam ilyesmi, és azt sem tudom, hogy mennyi az idő. De nyilván mocorgott bennem egy kis félsz, hogy ha bármi nem úgy alakul, akkor tudjunk kommunikálni. Lehajítottam a nagytáskát, és – szerintem életemben először – mellé a kicsit is, hogy kiabálva utánarohanjak a töltővel. Ekkor a kanyarban befarolt egy fehér kocsi (ennyi idő elteltével a legelső az úton), és állati ellenszenves módon kiordítottak belőle valamit, hogy hova rohanok az út közepén. Átdobtam a töltőt, és futottam is vissza a táskákhoz – azaz hát a hűlt helyükhöz.

Csak a botom árválkodott. A démonkocsi elvitt mindent. Nagyjából fél percre maradtak őrizetlenül a táskák. Fehér Ford Focust keres a rendőrség. (Áh, hagyjuk már, dehogy keresi.) Ketten vagy hárman ültek benne. Fiatalok.

dont-panic-text.jpg

...Továbbra is háromszor voltam zarándok a Caminon, viszont remek rendőrséges és hajléktalanszállós sztorikkal gazdagodtam. Ezek (is) fognak következni a második részben, zászlónkra tűzve a Galaxis útikalauz stoposoknak elsődleges tanácsát: Ne ess pánikba.

 

------------------------------------------------------------------------------------------------

 

EN:

I don't know the answer. But I can tell you what I did... Today is the blog's first birthday. Let's celebrate with a big party unexpected complications and solutions on the Camino Portuguese.

In Part 1 I tell you about how psychological factors turned into an absurd and unlikely situation, by which all my money and stuff’s been gone.  Part 2 is going to be more practical and mundane: The solving process of the case through the introduction of the – often equally absurd – mazes of the local law enforcement measures and social supply system.

Many people have asked me how many times I’d walked the Camino. At first I considered it a silly question, although – as we already know from my pedagogy role model Mr. Garrison – there’s no silly question, only silly child. I answered that I don’t count, just walk. Neither do I collect stamps in my pilgrim passport – all in all, I’ve got just one single Compostela, which I recieved when first arriving in November 2013. (Then I asked only once more in the end of 2015 in the name of my 90-year-old grandma; as the certificate can be offered to a person who’s dead or is not motile, i.e. wouldn’t be able to accomplish a pilgrimage.)

13528328_580750372106166_9216104202889920086_o.jpg

Years after the first arrival was taken the first photo of us here... It's said to be a church under this racking system!

Reconsidering the thing, I don’t think the question silly and I even have a specific answer to it: I’ve done the St. James Pilgrimage 3 times so far in my life. (And when-from where-until when-where, see HERE: the points I.1-7., II.2-3. and III.1.) ... Yes, I’ve arrived more times on foot to Santiago de Compostela from more than 100 km, but it was 3 times that I really felt like a pilgrim. 

This feeling seems to be independent from my intentions, I just fall into it somehow, but one thing is sure: one important ingredient is leaving the comfort zone. As my whole lifestyle changing process is connected to this route, I can’t always be a pilgrim here, since this way have I made as my comfort zone.

13497643_575171762664027_8000784779922596289_o.jpg

As I was preparing myself for Rocinante’s retiring home-walking (Muxia-Santiago-Lourdes-Rome-Assisi-Medjugorje-Budapest-Szentendre line in two parts, 2 times in approx. 5 months each time), a need for a 4th camino was growing in me, with the need for recharge with spiritual donations to be amplified and passed on. I wanted to start this seemingly endless nomad mission cheered-up and tuned on.

Being outside the comfort zone would have been given by the serene Portugal as a new country for me, and also the lack of the donkey, i.e. the total solitude of February – as I’ve imagined. However Csenge appeared as my partner for the home-walking with Rocinante, which I was very happy about ‘cause the double-5 months-solitude scared me a little. The circumstances told us to go to Porto to start pilgrimage together too. So at first, she will also look at the Way through the eyes of the pilgrim: towards the normal direction, without donkey-support. We arrived to the city at the 19th February.

The feeling of pilgrimage didn’t come in Portugal… As I told you, it’s independent from my intentions. In return, many other things came, and it was totally cool! Just it wasn’t the St. James pilgrimage.

I tell you about it.

nevtelen5.jpg

Camino Portuguese map and the Galician part (from the wall of the Albergue Municipal of Pontevedra)

We walked with a pile of stuffs – for practical reasons, again. But we are pretty hardcore, so we dealt with the problem… I tried to put this and that to the Facebook page of this blog, e.g. our hikings with the recycled stroller, when it was me who became a donkey for a few days:

17016096_701415663372969_2104435446587038058_o.jpg

Actually, the demand has been conceptualized already in Porto that if our stuffs would be stolen and then we could freely run around: At the station, a local homeless showed us a particular luggage locker to put our bags in and so did we do. After that we were thinking why this torn, stinking old man was so nice – he may know the way that locker opens?! No, he seemed to help us selflessly; “unfortunately” we were able to put our loads back on, in complete.

But the Way provides, as they say; however, you don’t know when, what and how it provides to whom... I continue the story.

16681838_697109920470210_1813189212006942786_n.jpg

Vinho do Porto, light-heartedness

We arrived in Spain relatively smoothly in our low budget way, except of a conflict between us, which seems important regarding the upcoming events. Namely, my priority is to always highlight the religious-spiritual side of the Camino opposed to the tourist and performance tour side of it. St. James’ way has its renaissance nowadays, and so it seems to have less and less connection to St. James himself... And what is: according to Csenge, the whole Camino is a fake, a kind of a placebo.

Because, in Budapest her life’s similar to this route. She doesn’t watch TV. She has very few stuff. If it turns so, she’s just walking all day long. If it turns so, she’s hanging out with strangers like they were friends for ages. If so, she’s sleeping in a park, etc. She’s being random and continuously experiencing things like pilgrims here, considering them “miracles” and awareness raising, important events of their lives.

How do you introduce someone the spirituality of Camino who actually has it as her comfort zone even at home? „Camino de la Vida”, or as French says… it says somehow.

This is a very interesting question, about which I had many conversations with pilgrims. Is it possible to reach this spiritual development anywhere, which people are talking about, or is there truly a transcendent, elusive „magic” in the walking of ways leading towards Santiago?

After being here, talking and thinking a lot I concluded from my part that it’s so-so.

Psychological factors stemming from leaving behind civilizational routines are important – mainly this is summarized in the article written by one of my teachers, Csaba Szabó (actually from him I heard about the Camino first, which he walked in 2007). But there’s also one part of the tradition, which is not possible to research from scientific perspectives and the usual methods ‘cause it goes far beyond, or at least far away from them – it belongs under the authority of faith and religion. In fact, this could be an endless topic of discussion promising no final solution in the axis of science and religion, but good news that there’s passageway between the two sides: just read into the relevant works of the archetype of the great spiritual-perspective scientist C.G. Jung, or the contemporary big shot Ken Wilber. (And it’s not to be replaced by the fabulous dribbler writings of the nowadays fashionable pop-spirituality, despite – or because of – the fact that those are more comfortable to our ego to identify with.)

This conviction of mine is confirmed only by my inexpressible experiences, and my belief stemming from it.

There was e.g. that case when my first pilgrimage, in the autumn of 2013 – according to the tradition – I put a little stone I brought from home at the iron cross on the highest point of Camino Francés, at the Cruz de Ferro, then walked on as if nothing happened. Next day a local lad told me that the cross is there only since the 1970s when the camino was led there due to the construction of the main road next to it. He explained the original, old place of the Cruz de Ferro where pilgrims have brought the stones symbolizing their psychological burdens for decades, where they could get rid of them. We went there with my two newfound companions; there is already no cross, only a pile of stones. We got on top of the stones, and for about half an hour none of us spoke. We fell into meditation spontaneously, without any visible external causes. We all experienced that things here work otherwise, something had happened here; this place has a soul, which is now pervading us… It sounds silly, right? Of course, ‘cause language is a silly thing: human found it out, not God.

Or there’s that other story when I incidentally piss-crapped into the brook of Lavacolla. As profane and ridiculous the story seems from the outside, the inside concerned me at least as deeply - I wrote about this story earlier: CLICK.

Both Cruz de Ferro and Lavacolla are ritual places of St. James way, things I experienced here couldn’t have happened anywhere else. In connection with the way people talk about the Earth’s magnetic lines, the trail of stars followed by the Celts, the Milky Way (back then they moved from west to east on the same way), and many other things, but possible explanations at least partially always avoid the domain that can be totally examined by science.

Science is inherently finite, however, religion penetrates to infinity through the subjective way of experience. (That’s why I consider it short-sightedness when people of the age make science their factual religion.) Camino can provokate God experience, and this process can be a subject of objective examination, but not the subjective personal experience itself. We can even see what’is happening in the brain and how this changes behavior, but the substrate of the experience, the essence of the whole we can’t. To live with the cave metaphor of Plato: the shadows we can get to know this way, but not the ideas.

plato-allegory-of-the-cave.jpg

Anyway, I’m more interested in the ideas

„Know thyself” – there’s nothing new under the sun even since Plato’s master, Socrates. The fact that this sentence of his used to be written at the entrance of sacred place of predictions attributed to the gods, again shows only some inherent relationship between religion and science. Psychology also highlights the priority of self-knowledge nowadays too, as spiritual unfolding can also be realized through turning towards the essence of our inner self. The Camino is a complex self-knowledge oriented therapy: I see it more important rather than to become a single tourist attraction…

And so there’s somebody with me who just wants to travel. Like she used to be – that is, inside her comfort zone.

20170304_091917.jpg

Pontevedra, La Peregrina chapel with the peregrina herself

For most of the people, an essential part of leaving the comfort zone is solitude. Many of us basically can’t be alone – they get bored, in worse cases they become lonely, or even depressed in longer term. We have to admit, more or less we expect our pleasures to come from others. The developed personality, however, feels good alone as well, indeed, it feels the best alone. Human relations should begin with self-knowledge too.

From a presentation of Csaba Szabó a thought remained in me, which is not included in his article: on the Camino everyone is alone. Even those starting together, they leave each other, walk at different speed, like to stay at different places etc. Since then, many things have changed (his 2008 study writes about 70 thousand pilgrims annually, which number grew to 280 thousand since then, even if the big part of which only walks 100km!), however, I still think that the aims of a spiritual pilgrimage should include this kind of essential self-knowledge oriented solitude.

Well, this time I haven’t experienced it at all.

Neither has Csenge. But, noticeably, she had no need of it. She always travels abroad with a buddy who speaks the language instead of her – this would be me this time. They regularly move place by hitchhiking – this also happened on the Portuguese way. Always with a good reason, and this I wouldn’t consider “cheating” this time – I tell you, this is not a performance tour. Mainly, that I wouldn’t have had the opportunity for it with the donkey as companion, like there won’t be any more after the Portuguese fun. My problem was rather that I never felt alone, not even for a moment – although this would have been originally the goal.

By this time I wanted it even better that Csenge – or Jenga, pronounced by foreigners – should finally be alone a bit on the way. Many women go alone, sometimes even younger than her – Camino’s totally safe... well, after all, there happened nothing with Jenga. Just with me.

20170303_093708.jpg

Our weather forecast to 2nd March in an albergue's guestbook

Coincidences, as we all know, don’t exist. The series of these non-existent things began with Szilvi, a nice old pilgrim mate of mine, wrote me some suggestions when she got to know I’m on the Portuguese way, ’cause she’d already done it. I had no guide book; I don’t use this thing from the very beginning, as they are more like tourist guides – I wouldn’t strengthen this aspect this time either. However, I love to heed the advice of old and new acquaintances, so the sentence remained in me that after Pontevedra I have to choose the Camino Espiritual alternative at the bifurcated way ‘cause it will be good for me.

Arriving to Pontevedra, we slept in an indoor courtyard of an abandoned house, on a massage bed (that is, on corrugated sheets), where my multiple re-soled shoes gave up during the organization of the sleeping area. No exchange – I had that symbiotic connection to these shoes that it will come to the grave with me. We’re in a town – in the morning finally I will have the chance to exploit the first example sentence of any Spanish language courses:¿Dónde está la zapatería?  (Where’s the shoemaker?)

There was no question of wastin time together in Pontevedra because meanwhile the date of my meeting with an old university mate became clear. I haven’t met Kati since the completion of philosophy major but nowadays we’ve exchanged several letters again in connection with the Camino and the blogging, regarding which she’s helped me a lot with her advices at the beginning. So I wanted to meet her for a long time, mainly, because I promised it long ago, and she’s also been planning a long weekend on the line of Santiago-Muxia-Fisterra. Jenga will proceed a lot and I’ll search for a shoemaker and wait for the procedure, and we meet up in Caldas de Reis – as I imagined, since I’m basically faster than her.

17103273_1561328033880731_5527285653756982695_n.jpg

Kati at Santiago airport… She’s more hard-working in making photos – I’m going to share a selection of her Galician pics!

In turn, the first crossing-by man pointed to the other side of the road: there was a shoemaker right there who immediately repaired my shoes for some 3 Euros (how are the odds for this?!), and so he gave us a book and CD-s of preaching’s as well, as spiritual sacrament for the pilgrimage – just to have a heavier package. It doesn’t make any difference, I was already in turtle-mode: a big backpack with clothes on my back, plus there were thing hanging on my belly too: a smaller computer and our money, all of which was in cash, again due to a lot of coincidences (for now, it would be a pretty long story). Obviously.

So we could start off still quite early in the morning, and again, we didn’t separate. After a few kilometers I felt the signpost as fate: „Ruta alternativa: Variante Espiritual”. Ah, I already forgot it. This is what Szilvi mentioned! There was one thing she didn’t: this way skips the traditional Camino for days and twice as long till Padrón. We are looking at the map on the post, counting the time – the solution from the folk music seems obvious: „Get started on one road, I take the other one”. 36km till Padrón is 2 lazy days, however the 74km will mean a hardcore gallop for me during the same period of time on the spiritual way, I could hardly wait. Then we will talk about our adventures in Padrón, within the framework of an old-fashioned religion course… the sleeping pedagogue was glowing in me, hehe. And of course, so did the sleeping pilgrim!

While the 20 minutes that we reorganized our backpacks, no cars have passed the crossroad where the way splits in two. I set off to the left in cheerful excitement, while Jenga took the right. We could have been some 150meter far from each other when I realized that her mobile charger remained with me. Not that telephone usage should be an integral part of the pilgrimage: most cheerful periods were without these kind of things, not even knowing what the time is. But I was a little afraid that in case anything happens we should be able to communicate at least. I threw the big backpack, and – I think first time in my life – also the little one next to it, so that I run after her with the charger shouting hard. At this point a white car stopped at the corner and shouted something like where I am to run in the middle of the road, saying it in a roughly distasteful manner. I threw the charger over and ran back to the packages... or rather to their empty place.

Only my stick stood there alone, the demon car took everything. The packs were left unguarded for about half minute. The police investigates for a white Ford Focus. (No, I don't think they investigate for anything on the case.) There were 2 or 3 persons in the car. Young people.

dont-panic-text.jpg

It’s still true that I completed only 3 pilgrimages on the Camino, however I enriched with great police and homeless-shelter stories this time… These will follow in the 2nd part, setting the primary advice of Hitchiker's Guide to the Galaxy on our flag: Don’t panic!

 

9 dolog, amit nem tudtál Csengéről // 9 things you didn’t know about Csenge

 HUN:

 

tsenge1.jpg

Ő Csenge. Legalábbis egy kép róla. Már ez is 1 dolog, de ez még játékon kívül. Következzék 9 további dolog, amit garantáltan nem tudtál róla.

 

  1. A Punk karácsony elnevezésű rendezvényen ismertem meg

...Amiből csak a punk volt igaz, a karácsony nem. Sehol egy kisbetlehem vagy akár egy szaloncukor, csak egy rakás szakadt alkesz, meg valami minősíthetetlen zaj a Dürer Kertben. De amúgy – bevallása szerint – a kedvenc zenéi a K betűvel kezdődősök, ami nagy szerencse, mert a K betűs zenéket én is szeretem.

Itt nem sok K betűs zenekar lépett föl, úgyhogy inkább a folyosón ülve dumáztuk végig a rendezvényt, amin egyikünk sem puszta önszántából vett részt – szóval ilyen egy afféle sorsszerű találkozás.

 

  1. Pszichológus- és kopaszfóbiás

Azonnal kialakult a szimpátia, amikor közölte, hogy fél a kopasz emberektől, mert rossz tapasztalatai vannak a szkinhedekkel. Megnyugtattam, hogy én nem vagyok hajgyűlölő, hanem magától hullott ki 20 éves koromban (amennyi idős most ő, de neki mégsem hullott még ki, csak valahogy összedzsuvásodott).

Tovább mélyült a szimpátia, amikor megtudta, hogy nem csak kopasz vagyok, de iskolapszichológus is. Karrierje során – nem tudja pontosan összeszámolni, mert a matematika pont nem annyira az erőssége – öt vagy hat különböző iskolából rúgták ki magatartási problémákra hivatkozva (bár nagyobb részt “közös megegyezéssel”), és három különböző pszichológushoz járatták, de mind kudarcot vallott. Ez az egész azért érdekes (pontosabban nem érdekes, hanem épp, hogy kurvára jellemző), mert nekem meg már néhány mondat után tiszta sor volt, hogy ez egy zseni. Az oktatási rendszerünk nem tud mit kezdeni a renitens zsenikkel (sem), márpedig ez a két tulajdonság igen gyakran együtt szokott járni. Úgy meg nem nehéz kudarcot vallani, ha nincs is mit sikerre vinni.

 

  1. Kerámia- és agyagbűvész, bábkészítő

Végül keramikus szakon végzett a Kisképzőben, ami az egyetlen olyan középsuli, amiről még nem hallottam rosszat az ott végzettektől. (Nem állítom, hogy van összefüggés, de oda például nemigen vesznek fel tanárnak kádéenpéseket – na, nem kirekesztésből, hanem csak valahogy így alakul.) Úgy volt, hogy idén felvételizik a Képzőművészeti Egyetemre, bábkészítő (BÁBKÉSZÍTŐ!!! wtf??? :D) szakra, de – aszongya – miért menne egyetemre, ha már úgyis tud bábokat készíteni, és mehet inkább helyette... na, arról majd a legvégén, hogy hová megy helyette. Egyetem majd jövőre.

Tulajdonképpen bármiből tud bármit készíteni. Nem hazudik, ezt én is láttam. Engem pedig meg fog tanítani agyagozni!

 

  1. Madarászik

Hobbija az ornitológia. Mikor megtudta a vezetéknevem, hogy Banka, egyből vágta, hogy az Upupa epops az mekkora király madár, és az a népies neve, hogy fostos bugybóka. Jee, fasza. Ezt sajnos eddig is tudtam, és reméltem, hogy mások nem. De én is szeretem ám azt a madarat: olyan a sérója, mint egy csomó embernek ezen a Punk karácsony nevű förmedvényen.

Jövőjét a 3. és 4. pontok kombinációjából szándékozik felépíteni, és vannak is hozzá konkrét elképzelései. Remek-remek! Mindig mondom – ténylegmindigeztmondjamisziszlipton – hogy alkossunk, találjunk ki valamit, ami még nem volt. Lehet, hogy nincs új a nap alatt, de mindig lehet új összeállításban tálalni. (Ld. a táncoló borbély Londonban, akiről már meséltem.)

 

  1. FAM a főbérlője

Farkas Attila Márton egy – hozzám hasonlóan elcseszett – kopasz, szőrös bölcsész. A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán tanított, és mostanában onnan lehet sokaknak ismerős, hogy Puzsér szokta hívni beszélgetőpartnernek a Sznobjektív című “igazságshow”-jába. Együtt csinálták egyebek mellett az Apu azért iszik, mert te sírsz című blogot és workshop/előadássorozatot, amit én nagyon szeretek – nemrég közös könyvet is adtak ki ezzel a címmel. Szóval igen felderültem, mikor kiderült, hogy van egy pecója a Népszínház utcában, és Csenge ebben lakozik. Imádom azt a környéket, szerintem Budapest konkrétan ott történik.

(Itt jött volna egy mókás sztori mindezek kapcsán, de azt Csenge kicenzúrázta... Követeljük a szólás és a sajtó szabadságát!!!)

 

  1. Tudja fejből Varró Dániel Túl a Maszathegyen c. könyvét

Megvolt neki hangoskönyvben, és kiskorában minden nap meghallgatta.

Ez azért nagy szkill, mert ha ideges vagyok, Varró Dani költészetével bármikor le lehet nyugtatni. Meggyőződésem szerint le kell menni (értsd: fel kell emelkedni) gyerekbe, mert a felnőttek sokszor nagyon furcsák – ld. következő pont.

 

  1. Ő a Kishercegnő

Biztos voltam benne, hogy én még nem találkoztam hasonló emberrel, valami miatt mégis nagyon ismerős volt. Később aztán rájöttem: a Kisherceg! Hát persze, Don Quijote mellett a másik nagy példaképem. Csak lányba.

principito.jpg

El Principito y El Quijote

 

  1. Ő a világ legboldogabb embere

Legalábbis ezt állítja. És ilyesmiről miért hazudna valaki?! 

 

  1. Mindezek eredményeként: jön velem hazasétáltatni Rocinantét.

Ki ne akarna a világ legboldogabb emberével kamínózni?! Vasárnap érkeztünk Portoba, most indulunk. Muxia mellől felkapjuk majd a szamarat, aki meg felkapja a cuccainkat, és út közben majd jól megváltjuk a világot.

Szóval kész a terv.

20170221_155715.jpg

 Fejből rajzolt Porto

 

Csenge egyébként egy lány. 20 éves, és nem a csajom. Még van jó 7 évem a kapuzárási pánikig, de akkor meg már túl öreg lesz. Azért jön velem, mert szívesen jön, én meg örülök neki. Annál is inkább, mert a személyében egy csomó elméletem igazolására ill. megerősítésére ráleltem. Azok a rám rakódott dolgok, amiktől nekem szennyeződésekként meg kellett szabadulnom, hogy ma az legyek, aki vagyok, rá, úgy tűnik, soha nem rakódtak le. Tök tiszta gondolkodású és érzésű ember, amiben – velem ellentétben – nincs semmi túlagyalás. Szóval megyünk, oszt’ meglátjuk. Hátha leveszi rólam is a túlagyalás terhét. Én meg leszek az első sikeres iskolapszichológusa; a kopasz.

Go with the flow, má’ megin’.

20170220_120305.jpg

Egy portoi könyvesbolt két ablaka...

Update: Kolléganői csak a minap emlékeztették rá, hogy épp néhány nappal a Punk karácsony előtt betettek a munkahelyen (ami egy hatalmas kerámiavirág-készítő bázis) valami zenét, amire neki mozgásba lendült az asszociációs apparátusa, és spontán elkezdett a zenére mesét költeni egy szamárról, ami vándorol mindenfelé. Pedig egyébként nem szokta vándorló szamarakkal szórakoztatni a környezetét, hmm... Ezt úgy mondják: szinkronicitás. Meg úgy is, hogy Camino csoda. ;)

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

ENG:

 

tsenge1.jpg

This is Csenge. Or at least a picture about her. It’s already 1 thing, but only an extra out of game. See the following 9 things below which you definitely didn’t know about her.

 

  1. I got to know her at an event called ‘Punk Christmas’

… of which the ‘punk’ part was real only, not the Christmas. You couldn’t see a manger of Betlehem anywhere, not even a Christmas candy, only a load of tacky alcoholics while some hideous noise sounded at the ruin pub called Dürer Garden in Budapest. As she said her favourite tones usually begin with letter K, which is lucky because I also like music begin with K.

Therefore in that event not too many bands with names begin K played, we were rather chatting over the party sitting in the corridor, for which event none of us had come of our own accounts – so it was a kind of inevitable encounter.

 

  1. Psychologist- and peladophobia (fear of bald people)

The invisible ties and bounds of sympathy have been set when she mentioned her fear of bald people because she had bad experiences with skinheads. I eased her mind I am not a hair-hater, mine has been gone just by itself in my age of 20 (like she has the same age now, she still has hair just it has been clotted).

Our fellowship was also extended when she got to know that I am not only bald but also a school-psychologist. During her career she was kicked out of five or six schools (she couldn’t count them exactly, because maths are not her strength) usually with ‘spirit of compromise’ and she got being attended to three different psychologists but all of them failed with her. All these details are arresting (but much more representative) because for me after the first few sentences it was clearly unambiguous that she is a genius. Our education system cannot handle this renitent genius type of children which these two features often come together. So that is not even a failure if there is nothing to be succeeded.

 

 3. Master of ceramic, puppet maker

At the end she finished an art school (‘Kisképző’) which is the only secondary school about I have never heard any bad reports of people who attended there. She planned to apply for faculty of puppet maker (PUPPET MAKER!! WTF?? :D), University of Fine Arts this year but as she said what the point would be of going for university if she already knows how to make puppets and instead could travel. So the university has been delayed for next year.

Actually she can make anything of anything. It is true, I experienced! And she is going to teach me how to make potteries of earthen.

 

  1. Amateur ornithologist

When she heard what is my surname, “Banka” (the Hungarian name of the "hoopoe" bird) , she replied straight away that the Upupa epops what a cool bird and its folksy name is ‘fostos bugybóka’ (the translator’s comment: kind of cute shitty frothy bubble bird :DDDD), yeeeaah. Sadly I had known this, but I hoped others hadn't. Anyway I like this bird too, it has a hairstyle as a lot of people had in that lovely Punk Christmas party.

She intends to build her future up of the combination of 3. and 4. points and she has already pictured it all. Great! I always say that we just need to create, figure out something which has not been existed so far. Maybe there is nothing new under the sun, but there is always something new to get reconsidered (for example that dancing hairdresser in London who I already mentioned earlier.)

 

  1. "FAM" is her tenant

Farkas Attila Márton is a fucked up bald, hairy man of liberal arts just like me. He used to educate at the ‘Gate of Doctrines’ Buddhist College and his name might sound familiar for some of you because sometimes he is invited to Róbert Puzsér’s (Hungarian publicist, anchorman, social critic) ‘verity show’ called Snobjective (Sznobjektív). The Dad drinks because you are crying’ named blog and lecture course was being run by them which personally I like very much. Recently they also published a book with the same title. So I get very impressed when it turned out that she has a flat in Népszínház street of where she lives. I really love that area, I think Budapest just literally happens there.

(Here would follow a funny story linked to this, but Csenge has censored it... We demand the freedom of speech and press!!)

 

  1. She knows all the fable novel called Over the Smear Hill (Túl a Maszathegyen) by Dániel Varró by heart

She used to have it in audiobook and listen to it every day when she was a child.

It’s such an excellent skill because if I am nervous I can be becalmed with the poetry of Dániel Varró any time. According to my opinion we need to turn child, because adults could be very strange (see the next point!).

 

  1. She is The Little Princess

I had that feeling that I have not ever met anybody similar to her however she was very familiar in the same time. I just realized later: The Little Prince! He is the other great ideal of mine after Don Quijote. Just Csenge is a girl.

principito.jpg

 El Principito y El Quijote

 

  1. She is the happiest person of the world

As she says. And why would somebody lie about this?

 

  1. Summary of all the above: she is coming with me to take Rocinante home.

Who wouldn’t want to walk the camino with the happiest person of the world? We’ve arrived to Porto on Sunday and going away soon, just we need to pick Rocinante up near Muxia who will carry our stuff and we are going to make a difference.

So the plan is done.

20170221_155715.jpg

 Porto drawn by heart

 

By the way Csenge is a 20 year old girl, and not my girlfriend. I still have like 7 years until the middle age crisis but by that time she is going to be too old. She is coming with me because she wants to come and I am happy with that. I gained so many confirmations and proves of my theories since I know her. She seems she has never been touched by those kind of mental impurities which I had to get rid of from time to time to become who I am now. Her mind and her emotions are also pretty clear without overthinking things. We are going and that’s it meanwhile she might also take off the weight of overthinking from me, whilst I might be her first successful school psychologist: the bald one.

Go with the flow, as usual.

 20170220_120305.jpg

Two windows of a bookstore in Porto...

Update: Csenge’s collegues just reminded her the music that they put in their workplace (which is a giant ceramic flower-maker base anyway) before the Punk Christmas party. As listening to that tone her mind started associating and she created a tale about a donkey which is wandering all around. Usually she doesn’t entertain her environment by telling stories about wandering donkeys. This is called synchronicity... Or "Camino miracle", in another way. :)

9 dolog, amit ajánlok a régi blogomról

Az Emberek ruhában egy ironikus humorú blog volt, szórványosan tartalommal is ellátva, még jóval a szamarazás előtti időkből. Van rajta vagy negyvenvalahány bejegyzés, nagyobbrészt tőlem (özv. Mohácsy Károlynétól), de két kollégám (Dr.Rossz és Dr.Grün) is alkotott oda párat. Mindet a jobbítási vágy szülte, de ügyeltünk arra is, hogy aki szereti saját gyengeségeit másba projektálni, aztán megsértődni, annak ez maradéktalanul sikerülhessen, hehe. Szerintem provokálni ér, sőt, hasznos. Sőt, kell.

Ajánlok kilenc tételt, saját kedvenceimet  szubjektív jósági sorrendben. Katt a címekre! ;)

blogskin2.jpg

EMBEREK RUHÁBAN – Mert a király meztelen

 

  1. A Kilencdolog blog

Már Pitagorasz is a 10-es számot istenítette, mint a tökéletesség matematikai megnyilvánulását. Kézenfekvő az ajánlást annak indoklásával kezdenem, hogy én miért fogok mégis mindig 9-es listákat összeállítani, például 10-es listák helyett.

 

  1. Biblia-ajánló

Kedvenc bestsellerem. Több szempontból is érdemes fellapozni, itt megemlítek ezek közül néhányat. Ezek után garantáltan kedved fog támadni hozzá neked is! (A könyvajánló egy mondata ráadásul valamennyire még a jövőmet is előrevetítette, teljesen szándékolatlanul: "A Biblia szívből ajánlható minden könyvbarátnak nemre, korra vallásra való tekintet nélkül, lélekmelengető olvasmányként esős délutánokra, utazásokhoz gyalog, szamárháton vagy a szeretet szárnyán...")

 

  1. A Hooligans zenekar elhelyezése a világ folyásában

Nagyon utálom az átverést. Ha tenyérbemászó, pénzhajhász transzvesztiták azt hazudják, hogy rockzenét játszanak, akkor a bennem élő ősrocker kötelességének érzi, hogy szóljon: ezek pöcsök.

 

  1. A Moszkva tér példázat

A hatodik legkirályabb poszt egy szeretett példabeszéd rebootja kedvenc filozófusomtól, Schopenhauertől Jézustól.

 

  1. Vers mindenkinek: Altató

Írtam életemben összesen vagy 7 rossz verset erre a blogra, általában alkalmakra. Nehéz is őket összemérni, nagyon különbözőek. Altatókölteményem pont nem alkalmi, viszont mindeddig a legutóbbi, úgyhogy mondjuk ezt ajánlom.

 

  1. Vatikáni állásajánlat

Lemondott Benedek pápa. Helyére jelentkezőket várt a Vatikán, de nem bírtak megfogalmazni egy valamirevaló álláshirdetést, úgyhogy feladtam helyettük én. Valahogy működhetett, mert az új pápa teljesen jó lett.

 

  1. Őszödiéta

Ki ne felejtette volna már el Gyurcsány Ferenc éhségsztrájkját az országház előtt. Szerintem volt mit ennie közben – a két fent említett cimbivel közösen ezt a menüt állítottuk össze számára.

 

  1. A szegénylegény és a péklapát

A 2014-es országgyűlési választásokra egy mese formájában foglaltam össze benyomásaimat a(z akkori) politikai színtérről. Félelmetesen polkorrekt; ellenjavallott BÁRMELY politikai szekta hívei számára. A rövidített változatából született egy tök jó videó, amit már láttak vagy 160 ezren, de hozzám azért a hosszabb, írott verzió áll közelebb.

 

  1. Kőműves Kelemenanna

Rövidke szín-főművem. Nagyon mély személyes tapasztalatok húzódnak mögötte. Szerves részét képezi a hozzá tartozó elemzés is. Ha csak egyetlen dolgot olvasol el ma az interneten, akkor… akkor az legyen valamelyik előző bejegyzés a Rolandante blogról, de azért Kőműves Kelemenanna is elég jó döntés.

:)

blogskin_1.jpg

A szellemi függetlenség és tudatos élet reklámja / Declaration of intellectual independence and conscious life

 HU:

Nincs csőlátásom, nem vagyok terelgethető birka, és rendelkezem saját ízléssel. A világ egyik legszebb és legnehezebb nyelvét beszélem, s törekszem rá, hogy ezt minél kifejezőbben tegyem, miközben kész vagyok más népekét is elsajátítani.

Az információgyűjtés megelőzi a véleményalkotásomat, és nem szeretem, ha az emberek összekeverik a kritikai hozzáállást a rosszindulattal. A normakövető széplelkűségnél többre tartom az ok- és célfeltáró gondolkodást. Ahelyett, hogy megadnám a segítségre szorulónak azt, amiről egoja úgy véli, hogy szüksége van, inkább segítek megtalálni, hogy mire lenne valójában szüksége.

15995443_10155009844084189_844531602_n.jpg

A dolgok értelmét keresem. A bevett rutinoknak és problémakezelési módoknak is feltárom az eredeti célját, és ezt nem keverem össze az elérésére hivatott eszközzel. A pénzt is – eszközként – a helyén kezelem: a zsugori kapzsiság és a mesterkélt sznobság egyaránt távol áll tőlem.

Tudatosan lázadok agyam tápon tartása ellen. Nem dőlök be a divatnak, az élménytársadalom sulykolásának, értelmetlen illetve értelemellenes kampányoknak. A technikai vívmányokat ésszel, célvezérelten használom, nem pedig behódolok nekik. Nem divatos, hanem stílusos kívánok lenni az önkifejezésben.

Az arcomba tolt mainstream kultúrán kívül kirándulásokat teszek az undergroundba, és igyekszem megismerni, megérteni az alternatív mozgalmakat, megfontolni a nem kézenfekvőt is, tisztába kerülni a lehetőségekkel és a világ sokszínűségével.

Az együttélés adott szabályait tiszteletben tartom, de nem veszem természetesnek a fennálló gazdasági rendszert, társadalmi szerkezetet, sem a nyugati világ jogi és etikai rendjét. Mások nézeteit nem nézem le, de szintén nem veszem át kritikátlanul. A csoporton belül is saját egyéniségem nyilvánul meg, LeBon és Freud “tömegben feloldódott ősösztönei” helyett. Képes vagyok önálló véleményt alkotni, nem szorulok rá, hogy politikai, kulturális vagy vallási holdudvarokhoz csatlakozzam. A mindenkori rendszer konstruktív ellenzékeként (és nem romboló ellenségeként) kész vagyok értelmes, célravezető diskurzust folytatni e témákban.

Az emberekről tetteik szerint foglalok állást, nem pedig származásuk, identitásuk vagy külsőségeik alapján.

Minden körülmények között fontosnak tartom a számunkra adott valóság hathatós vizsgálatát, miközben nyitott vagyok a transzcendenciára és a belénk szocializált szűk, hipnotikus tudati állapoton való felülemelkedésre is.

Reflexszerű hárítás és elfojtás helyett fontolóra veszem a bírálatokat, saját magamat is folyamatos önvizsgálatra késztetem, és ezek tanulságai mentén kész vagyok változtatni az álláspontomon, képes vagyok bocsánatot kérni, hálát adni, alkalomadtán saját magamon is nevetni. Kreatív energiáim kibontakoztatására törekszem, és erre a törekvésre másokat is sarkallok.

A világ és emberiség egységének önálló megnyilvánulásaként törődöm saját fizikai és mentális jólétemmel, és tisztában vagyok vele, hogy akárcsak e kettő, úgy a köz és a szubjektum jóléte is egymást feltételezi.

A realitás mezején mozgok, de utópiámra mindig kívánatos viszonyítási pontként tekintek, ennek pedig ezt az útját látom: szellemi függetlenség – én így szeretlek!
15978637_10155009843494189_1247917056_n_1.jpg

Első kiegészítő cikkely:

A dipólusos gondolkodás csábító egyszerűségét legyőzve meglátom a rosszban a jót, a jóban is a tovább javíthatót és javítandót, odafigyelek az emberek, az események és a jelenségek árnyalataira. Kontextusában tekintek mindenre; globálisan és jövőorientáltan gondolkodom, lokálisan és a jelen valóságára fókuszálva cselekszem.

Kifejezem gondolataimat és érzelmeimet, de tartózkodom a kategorikus kijelentésektől: dobozolás és címkézés helyett rugalmasan tartom kognitív kapacitásom. A személyes autonómiám felé megtett lépésekre öntudattal tekintek, de igyekszem távol tartani magamtól az önhittséget és az önvizsgálatot akadályozó önérzetességet – az igazságot keresem, nem az önigazolást. Választok magamnak és tisztelek bizonyos mintákat, de lojalitásom senkit és semmit nem követ vakon és kritikátlanul (még a sörreklám dramaturgiáját sem).

(Mindezt tökéletesen megvalósítani valószínűleg nem is lehetséges, de a törekvés legalábbis ez lenne.)

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

15996164_10155009874389189_309761940_n.jpg

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

EN:

I’ve got no tunnel vision, I’m not a sheep to shepherd, I’ve got an own taste.

I aim to speak my language the more expressively, while being ready to learn other nations’ too.

I gather information before shaping my opinion. I don’t like when people confuse my critical attitude with malice. I value the reflection focusing on reasons and purposes. I rather help people in need to find what they really need instead of giving them what their ego think they need.

I’m searching for the meaning of things; I even explore the original purpose of established routines and coping methods, while not mixing them with means to achieve them. I handle money as a tool in its place: stingy greed and artificial snobbism are both far away from me.

I consciously rebel against keeping my mind on diet. I don’t dip into fashion, hammering into adventure-society, campaigns of no sense or against sense. I use technical achievements purposively with sense and don’t surrender to them. I don’t aim to be fashionable, but rather stylish on behalf of self-expression.

Besides the mainstream culture continuously coming to my face I regularly make trips into the underground and aim to get to know and understand the alternative movements, to be aware of the opportunities and the world’s diversity.

15995443_10155009844084189_844531602_n.jpg

I respect the actual norms of the society, but I don’t take the existing economic system and social structure for naturally given, nor the legal and ethical rules of the Western world. I’m able to form an independent opinion, I don’t starve to join various political, cultural or religious associations. Furthermore, I’m ready to continue meaningful, counterproductive discourses regarding these topics, as a controlling opposition (and not as enemy!) of the current system.

I judge people based on their acts, not on their origins, identities or externalities.

I consider the effective and even scientific study of the reality given to us as important under all circumstances, while being open to transcendence and to rise above the tight, hypnotic state of mind socialized into us.

Instead of reflexive and egoistic parry I consider criticism, even force myself to do continuous self-examination, and based on these I’m always ready to change my opinion or even to laugh at myself. I strive for unfold my creative energies and I expect it from others too.

I care about my own physical and mental well-being as a unique manifestation of the unity of world and mankind, and I’m well aware that just like these two, the public and the individual’s well-being are interdependent too.

I’m moving on the field of reality, but I always view my utopia as a reference point, and this is the way I see it: intellectual independence is liberty itself!
15978637_10155009843494189_1247917056_n_1.jpg

First additional clause:

Overcoming the seducing simplicity of dipole thinking I see the good in the bad, and recognize the bad in the good as well; I pay attention to shades of people, events and phenomena. I contemplate everything in context. I think global and future-oriented, I act local concentrating on present's reality.

I express my thoughts and feelings, but avoid categorical statements. I keep my cognitive capacity flexible instead of boxing and labelling. I choose and honour certain patterns, but my loyalty follows no one blindly without criticism.

(To realize all this in life is probably not possible, but at least that should be the utopian intention.)

2016 – A szamár éve (II./II. rész) / 2016 – Year of the Donkey (Part II./II.)

Évösszegzés, előretekintés, egyéb csacskaságok – Második félév: Fisterra, Magyarország, Mélide, London… de főleg Fisterra. / Annual summary, foresight and other sweet nothings – Second semester: Fisterra, Hungary, Mélide, London... mostly Fisterra.

HUN:

/Katt az I. részhez/

Hazamenetele előtt még egyszer találkoztam Takashival, amikor – immár Chewie csacsit leadva – a santiagoi reptérre tartott. Nekem csak július legvégére volt haza repjegyem, úgyhogy még lepocoltam kicsit Fisterrában, majd én is hazatértem családozni, barátozni, rekreálódni. Ekkorra kialakulni látszottak a terveim a következő egy évre. Augusztus utolsó napjaiban, amikorra anyagilag pont lenullázódtam, visszatértem Galíciába, hogy pénzt keressek e tervek megvalósítására. Majdnem sikerült is összeszedni annyit, amennyi kellene hozzá, de – ahogy elég gyakran mondom – a terv az mindig csak „B terv”, az „A terv” meg az, hogy majd valami teljesen más fog történni… A lényeg, hogy legyen benne sok mosoly!
15970071_10155009843949189_470756630_n.jpg

Takashitól hazarepülése előtt a Monte do Gozo-i lengyel albergue-ben vettem búcsút, ahol a két önkéntes, Wiktoria és Mikolaj fogtak közre minket Rocinantéstul egy közös fotóra. A szintén közrefogott lány egyetemi évfolyamtársam volt, ami nagy örömöm. Kriszta segít most angolra fordítani e blog bejegyzéseit (ezt az egyet most pont nem), mert rendes. Örök hála érte! Pszichológusként dolgozik, közben meg tűzön járást oktat és néprajzi kutatásokat folytat a tűzhöz kötődő rituális hagyományokkal kapcsolatban. Spanyolországban Szent János napjának éjjele a tűz ünnepe; ennek alkalmából érkezett, és ha már erre járt, sétált kicsit a caminon – az is elég rituális, és a legvégén a zarándok még el is éget valamit. Mindjárt mesélek erről…

Fisterrában ezúttal nem alakult minden a legjobban.

A világnak itt hivatalosan vége (finis terrae = a föld vége), ahol a zarándok a nagy vándorlása végeztével köt ki. Nem vezet már tovább út, csak a végtelen óceán hömpölyög. Az elmerengés, az összegzés, a magunkba szállás helyszíne, na meg a hömpölygésé. Az Atlantin kívül ugyanis igen erőteljes energiaóceán is hömpölyög, mivel igen erőteljes érzelmek is hömpölyögnek az ideérkezők lelkeiben. Már a kereszténység előtt, a kelta időkben is rituális helyszín volt ez, ahol sokszázados hömpölygő tradíciók nyomait érzi immár saját bőrén az ember. A vándor eléget valamit, amit magával hurcolt az úton, így szakad el múltja egy részétől, s az óceánban megmártózva tisztul az új kezdethez. A halászfalucska egy kis szélvédetlen félszigeten terül el, szóval a föld, a víz és a tűz mellett a levegőt is keményen kapjuk az arcunkba, ehhez hozzáadva a szívet pedig nyilván megszületik a Bolygó Kapitánya: a világ 5 kontinensének faölelgetői tanyáznak itt le rendre magas számban, hosszabb-rövidebb időkre.

rokinak010_0.jpg

„God damn hippies” a Mar de Forán

A caminon többnyire pozitív érzelmeket él át az ember, amelyek a legvégére igencsak fel tudnak gyülemleni – így történik a csoda. Ha viszont rossz dolgok szállnak meg, itt azok eredményeit is hatványozva kapjuk. Szerintem kiváló hely megtanulni, hogy mennyire felelősek vagyunk saját gondolatainkért és érzelmeinkért. Azokkal teremtünk. Magunkat és a világot! Bennem továbbra is mocorgott még egy jó adag feldolgozandó negatívum az előző évből, és ez a hely – korábbi hagyományos nyaralóhelyem – nemhogy nem feledtette, de inkább felszínre hozta őket.

Egyetlen dolgot van most lehetőségem elmesélni: nekiálltak baszogatni a helyi hatóságok. Új seriff érkezett a faluba az új polgármester személyében, és kiadta az egyik alpolgármesterének, hogy oldja meg a „hippi problémát” (amit egyébként lehetetlen), merthogy azok nem igazán fogyasztanak, ámde szeretnek szervezkedni, kritizálni, alternatívákat (pl. ingyen szálláshelyeket) kínálni a turizmusközpontú helyiekkel szemben, és közben még jól is érezni magukat. Az alpolgármester úgy döntött, hogy velem kezdi a tisztogatást, hogy úgy tűnjön, mintha csinálna valamit (ha már a szembetűnő hippi-főhadiszállás World Family bárt a mai napig sem sikerült felszámolnia, és a Mar de Fora strandról sem sikerült eltüntetnie az ott csövezőket, vagy megszüntetnie az esténkénti tábortüzeskedést).

15969868_10155009843674189_1771555206_n.jpg

A világítótorony lábánál, régebben. Háttérben óceán és ég, alattam szikla. Szép hely.

Az történt, hogy kimentem a világítótoronyhoz szamárral, ahogy immár 3 éve rendszeresen szoktam, amikor Fisterrában járok, hogy a furulyámmal hadonásszak, gyerekeket csacsigoltassak, csacsipecsétet nyomjak a kezükre és a zarándokok credentialjába, meg házgyáros bizbazokat osszak az emlékgyűjtésre fogékony turistáknak és zarándokoknak annyiért, amennyit ők szeretnének adni érte. Hétvégén mindig sok ember van, ami eddig afféle jolly joker lehetőséget biztosított, ha már éppen kopott volna fel az állam, ami én vagyok.

Az akusztika pompázatos, az időjárás meg teljesen kiszámíthatatlan egy ilyen extravagáns helyen: a szerencsétlen flótásra ezúttal 10 percnyi muzsika után szakadt le az ég – szednem kellett a sátorfánkat. Rocinante a biztonság kedvéért búcsúzóul jókora adagot fosott a betonra, amit egyébként rendszerint a fűre szokott, avagy legtöbbször tartogatja inkább „hazáig”. Takarítani a vihar miatt esélyem sem volt; menekülőre kellett fogni. Másnap, mikor visszamentem, épp arra chillezgetett az alpolgármester, megragadta hát az alkalmat, hogy jól lecsesszen a szamárfos miatt. Elmagyaráztam a szitut, meg hogy kecske- és kutyaszarral is tele van az egész környék (egy gazda ott legelteti a kecskenyáját, a kutyák meg a turistákkal és a helyiekkel jönnek), és ez is azokhoz hasonló (értsd: ugyanúgy szar), csak kicsit nagyobb. Azt mondja, legközelebb takarítsam el. Bocsánatot kértem, és ebben ki is egyeztünk aznapra.

Másnap mégis jött a Policia Local (biztos a két ott tanyázó giccsboltos hívta), és a rendőr bácsi is a kaka sztorival állított nekem. Mondom, ezt már kitárgyaltuk a főnökkel. Azt mondja, akkor is húzzak el. Miért is? Hát, ööö… mondjuk akkor azért, mert itt nem lehet szamárral lenni. De hát az is csak egy állat, a kutyák meg a kecskék bezzeg maradhatnak. Szamárgyűlölőnek tetszik lenni? Hát, ööö… na húzzak innen azonnal, és a válaszokat majd megkapom az alpolgármestertől, és mondta a nevét, hogy kit keressek majd másnap a városházán.

Különféle korú, nemű és világnézetű helyi ismerőseim, akik ismerik az alpolgármester múltját, elláttak mindenféle jótanáccsal, hogy mivel fenyegessem meg ahhoz, hogy békén hagyjon. Ilyesmit nem terveztem, mert nem stílusom, de bementem azért másnap, hogy az én kannibálspanyolommal győzködjem őt a jogaimról. Az irodája falán Che Guevara képe lóg, de szerintem a Comandante tökre nem lenne rá büszke, mert – jó fizetésért – igen parasztul bánik a szabadságra törekvőkkel.

Mondott mindenféléket, de valójában semmilyen jogszabályt sem tudott felmutatni velem szemben, hiába kértem. Azt mondja, jó, akkor állattal lehetne épp ott lenni, de pénzt kérni nem lehet semmiért, csak a két giccsboltosnak, akiknek engedélyük van. Oké. Bár én aztán nem kértem. Aki tesz a kalpagba, az magától teszi, de oké. Bár marha sokan ott szoktak kalapozni, és eddig senki nem szólt senkinek semmit, köztük nekem sem, de oké.

15978521_10155009843619189_624399688_n.jpg

Fisterra polgármesterének szülei: Richard Nixon és Eric Cartman… Jó, én nem is ismerem, csak így tudom elképzelni.

Szóval kimentem másnap, gitáros pajtit váltva a világítótoronynál. Azt mondja, őt nem vegzálták. Ma se, meg sose. Oké. Én most akkor sem flótázok, csak kikötöm a szamarat a fűre, és leülök mellé bizbazokat nyirbálni. Se pecsét, se kalap. De az emberek így is csak jönnek és jönnek, hogy én honnan jövök, hová megyek, hogy hívják a csacsit, megsimogathatják-e, hol alszunk, mit nyirbálok itt, persze, hogy visznek csacsikitűzőt, mennyi? ingyen? de hagyhat, amennyit kedve és lehetősége tartja? persze, hogy menjünk egy kört a kisfiával csacsiháton, lefényképezem-e a családot Rocinantéval, áh, de inkább én is álljak oda, ez az évszázad szelfije, tessék, pénz, nekik van még egy csomó, nagyon szívesen, buen camino peregrino, hú, de szép az óceán, látod, kisfiam ez egy zarándok volt, mert ez a meghosszabbított Camino de Santiago végpontja, tudod? … Nagyon szeretem, sok ilyenkor a mosoly!

Jön azt erre megint a hekus bá’, hogy csaholnának szaros seggű chihuahuák az ágya felett.

Hú, de pofátlan vagyok, na takarodjak innen. Ki, én? Voltam a főnöknél, ahogy megbeszéltük, és azt mondta, a szamár maradhat, ha eltakarítom a kakát, csak kalapozni nem ér. Lát itt kalapot, utcazenét vagy kereskedelmi tevékenységet? A többi zenész, na, ők kalapoznak, de én nem, mert szabálykövető, tisztességes külföldi zarándokcsávó vagyok. (Tudjátok, akikből él a falu meg fél Galícia.) Hát, ööö… és erre ordítani, meg közben valamit írogatni kezd. Azt mondja, akkor most feljelent állatkínzásért. Hát, ööö… mondjuk, mert nincs árnyékban a szamár. Mutatom neki, hogy mehetne a szamár árnyékba is, csak ő inkább a füvet választja, hogy a napon legelészhessen, mivel nagyon falánk és napkedvelő állat. Ordít erre tovább, hogy miért nem csinálom ezt inkább Muxiában. Mondom, nyugodjon meg, majd ott is fogom. Mikor? Holnap már arra megyünk. Akkor adidasz vagy adios vagymi, és ez alatt azt érti, hogy többet nem kíván itt látni. Nyilván úgy hitte, hogy majd nem megyek be az alpolgármesterhez, hanem csak úgy elódalgok végleg, szamarastul.

15995887_10155009843759189_1960764702_n.jpg

Miután elhajtott a rendőr bácsi, levezettem Rocit a fűről, hogy bizonyítékfotót készítsek az árnyékba vonulási lehetőségről. (Az árnyék persze mozog, de így, délután valahol azért mindig van.) A rendőrség itt is nyilván szolgál és véd, csak ezúttal itt sem derült ki, hogy kit. Az embereket biztos nem, mert ők szeretik a szamarat, az – immár zsákba gyűjtött kakájú – szamarat sem, mert ő is szereti az embereket és az általam kezükbe átruházott tonnányi jutalomrépát. Pand Úr meg arra használja fel szegényt, hogy fogást találjon énrajtam. Ez igen álságos dolog szerintem... A bizniszt szolgálja és védi. A BIZNISZT!!

15996116_10155009843714189_2047239003_n.jpgEsténként a tűznél aztán jól kipanaszkodtam magamból ezeket a történéseket az állandó, a temporális és az egyszeri parti arcoknak. Utolsó este egy tartósan a bícsen csövező angol cimbora bizalmasan megkérdezte, hogy ugye azért élvezem is ezt a mini szabadságharcot. Jó kérdés, addig nem is gondolkodtam ezen. Csak csináltam, amit adott esetben igazságnak éreztem, de így, belegondolva: MÉG SZÉP, HOGY ÉLVEZEM! Kellemes dolog követni, amit igazságnak érzünk. Akkor jó, ezt akarta hallani, vállveregetés, hájfájv. Rám biztos büszke lenne a Comand- és a Rocinante, haha… Aztán persze elódalogtam (bár végül nem Muxiába).

Na de!

A sok baszkurálás mellett voltak jó kis egymásra találások is, ahogy hál’istennek az lenni szokott. Egy fontosat muszáj elmesélnem, ha már az alcímben az előretekintést is beígértem. Találkoztam ugyanis azokkal, akik megadták a keresett plusz kihívást a régóta bennem motoszkáló hazasétához. Hazavinném ugyanis Rocinantét lenyugdíjazni, gyalog. De akkor már előbb beugranánk Rómába is...

Idén 22 éves lesz a szamár, ami emberévben a nyugdíjkorhatárt súrolja. Igaz, bomba formában van, mivel aktív életet él remek vakációkkal fűszerezve, viszont megérdemli immár a végleges pihenést; az általa begyűjtött élménymennyiség egy egész szamáréletre kitart. Ez lenne a végső, nagy meló. Régóta gondolkodtam már rajta, de úgy éreztem, hogy hazamenni a világ végéről Magyarországra egy elég nagy misszió ahhoz, hogy másokat is érdekeljen. Valamiféle belső kényszert érzek a megosztásra, az ismeretterjesztésre, a motiválásra; hiába sejtem előre, mennyi frusztrált emberkének fogja ez szúrni a szemét (tarthatom majd a hátam, amiért nem az ő általuk ismert rendszer malomkerekét hajtom, hanem igyekszem sajátot kreálni magam köré – lehetőleg egy élhetőbbet).

Gondolkozzunk el a fisterrai történések mozgatórugóján: a hiénák belekapaszkodnak az első kézzelfogható szabálytalanságba, a szamárszarba (miközben ahhoz viszonyítva mérhetetlen mennyiségű szart s szemetet hagynak maguk után a zarándokok meg a turisták), pusztán azért, mert addig a két-három óráig, amíg ott vagyunk Rocival, a giccsboltos, aki fizet a városházának, kicsivel kevesebb ronda hulladékot tud drágán eladni… 

Az a tapasztalatom, hogy e rendszer, amibe születtünk, csak keveseket vezet boldogságra, és ez a tény már önmagában megbetegíti a sokakat. Szeretném felajánlani a lehetőséget, és megmutatni, hogy aki hozzám hasonlóan betegnek és megbetegítőnek érzi ezt a berendezkedést, annak nem kötelező benne maradnia. Próbálják elhitetni, hogy szükségszerű és kötelező, ezért igyekszem majd példát adni rá, hogy nem az. A rendszeren belüli változás (pl. több pénz szerzése a kevés helyett) mindig csak látszatváltozás! A valódi változáshoz ki kell lépnünk a rendszerből, avagy meg kell azt változtatnunk a magunk szintjén – én a részemről inkább ezt érzem kötelezőnek.

Ilyesmikről beszélgettem a magyar zarándokházaspárral, akikkel együtt néztük meg egy este a naplementét a világítótoronynál. Erre ők bedobták, hogy éppen szakma- és életmódváltásban vannak mindketten: Andris ügyvédből filmessé avanzsál, és szeretne dokumentumfilmet forgatni. A hazaút a szamárral lehet egy szuper jó téma. Marcsi modellből lett sminkes, valamint egyéb háttérmunkákban és a projekt menedzselésében is tudna segíteni – agyaljunk az együttműködésen! Ez folyik most... Fisterra, miközben ily csúful kivet önnön testéből, ilyen új barátokkal hoz össze: dupla jel a moccanásra. Az irány úgyis adott: menjünk a flow-val!

15978759_10155009844139189_1099946287_n.jpg

Marcsi & Andris

Mindezek után hazajöttem 3 hétre. Voltam a Művészetek Völgyében, aztán Ozorán, ahol kiderült egyebek mellett, hogy miért vonyítanak a kutyák kórusban a holdra (hát azért, mert az tök jó!), családilag megünnepeltük a nagymamám kilencvenedik, majd a bátyám negyvenedik születésnapját, lepacsiztam fontos barátokkal, aztán augusztus legvégén visszavonultam Galíciába, hogy egyik bevett helyemen, a Mélide melletti druida híd tövében sátrazva pecsételjem és furulyáljam össze a minimális mennyiségű zsuzskát a szamárnyugdíjazó misszió megkezdéséhez. Amihez kéne egy kamera, egy telefon, egy kellemesen kompakt, billentyűzettel ellátott táblagép, hogy rendszeresen hírt adhassak magunkról, és maradjon nyoma a túrának. Meg egy új hálózsák, málhafelszerelés, szamároltás, pálinka nyilván, meg vagy kéthónapnyi szervezkedés Magyarországon, satöbbi...

Valószínűleg lehetne amúgy szponzort találni egy ilyen projekthez, de én azt nem nagyon szeretnék. Az már meg is köti valamiben az ember kezét, avagy a szamár patáját. Olyan szponzorban lennék érdekelt, ami cserébe olyasminek a propagálását ajánlja, amit magamtól is szívesen támogatnék. Hogy fényképekkel meg nyereményjátékokkal reklámozzak valami ilyen vagy olyan márkájú ezt vagy azt, az nemigen tartozhat ebbe a körbe. Szóval egyelőre nem tudom, mi tartozhat. Úgyhogy inkább összegyűjtöm egyedül a szükséges minimumot, gondoltam magamban, kifogyás esetén meg majd improvizálunk. Az jó izgi lesz!

15942034_10155009844129189_2132706664_n.jpg

Csacsipecsételő állomás. Ha ott vagyok, pecsételek és barátkozom, ha nem, akkor meg ilyen üzeneteket kapok („…Láttuk a szamarat, és magunkra emlékeztetett…”), miközben, gondolom, Roci osztja a pecsétet, hihi...

A mélidei történéseket, találkozásokat dokumentálgattam Facebookon, meg kicsit még az azt követő londoni hosszúhétvégét is, de persze végtelen számú ember és állat és szituáció hajtott át rajtunk, meg mi is a szamárral őrajtuk. Most már Budapesten vagyok, ahol egy Fisterrában megismert, többszörösen visszaeső zarándok fogadott be két hónapra a Rózsadombon. Elég fura a sátramhoz képest, egyben egy tök új főváros-élményben részesít... Közben szórványosan kokettálunk Marcsival és Andrissal; már dolgozunk is egy közös caminos prezentáción. Részletek később…;)

Február második felére van jegyem Portóba, ahonnan – életemben először – egyedül, szamár nélkül fogok zarándokolni Santiagoig. Ezzel teszem töltőre a benső akkumulátort a szamárnyugdíjazó sétához. Portugáliából kábé két hét alatt elérek majd a San Martiño monostorba felkapni Rocinantét, ahonnan szépen Franciaország felé vesszük az irányt, onnan meg Olaszba. Úgy áll most tehát az a bizonyos „B terv”, hogy először Rómába és Assisibe mennénk, aztán ideiglenesen valahol Olaszországban hagynám a szamarat, és pár hónappal később térnék vissza oda folytatni a túrát, egészen Szentendréig. Megérkezés a St.End-re, ugyebár, haha.

Aztán majd úgyis az Isten végez…

...

suti_takashi.jpg

Ezek sütik! Takashi „roba” sütijei. (A szamár japánul roba.) Az újévre ezt is megcsinálta! https://robacookie.wordpress.com/

 

the-great-japanese-zero-yen-note1.jpeg

A British Museumban végigkocogtam a termeken, hogy kiválasszak egyet, amit van idő kivesézni, és hát egy roba év után ez nyilvánvalóan nem lehetett más, mint az Ázsia szinten a Japán részleg. Balra a 0 yen címletű bankjegy: egy avantgárd művészeti alkotás, amely egy igen abszurd incidenst eredményezett; jobbra egy rendkívül elragadó, hetykebajszú szamurájgúnya. Példák dolgokra, amik megfognak.

 

tancosborbely.jpg

Schoreditch piac, borbélyság. Fodrászokból valószínűleg Temzét lehet rekeszteni, ahogy táncosokból is, a táncoló fejszőrszobrász viszont vélhetően hiányszakma. Valamit úgy is dolgoznia kéne a fickónak, és hát biztos neki is szórakoztatóbb úgy járni a robottáncot, hogy közben hajat is vág. Sok-sok mosolyt láttam körülötte, meg volt egy rajtam is... Arra gondoltam, ha ráértem volna karácsonyig, a Winter Wonderland-ben beállhattam volna szállás (=egy matrac valakiknél) és rétes fejében önkénteskedni a magyar réteseshez, akik hivatásukban tök kiégettnek kinézve árulták a poppy ceed-es rétest 5£-ért. Szatmári szilvapálinkának öltözve szilvás rétest kóstoltatnék a legzsúfoltabb 6 órában a stand előtti pár méteren, és addig az akciósan mondjuk csak 3.50-be kerülne. A többi meg a papírpénzt jelentő pszichológiai határvonal alatt picivel, 4.80-ba, mivel a munkaerőm a rétesesnek viszont ingyenbe. Merthogy én ezt nagyon élvezném! Sok-sok pozitív interakció, visszatérő vevők, sok-sok mosoly, sok-sok magyar, valamint sok-sok magyar mosoly – körülöttünk és rajtunk. Másnap pöttyös rudinak öltözve túrós rétest kóstoltatnék, hasonló kondíciók mellett. Következő nap mákvirágnak öltöznék, satöbbi. Garantáltan sokkal több eladott rétes, azaz több munka. Aztán végelszámolásnál nem biztos, hogy annyira sokkal több pénz, de az biztos, hogy sokkal kevesebb kiégettség, sokkal több életkedv, sok-sok dicséret (hmm, de finom, veszek egy szilvásat, Pálinka Úr, remek döntés, 3.50 lesz, meg lehet kóstolni a káposztásat is? azt most pont nem, de tessék, itt van még egy darabka szilvás, és higgye el, hogy a káposztás még annál is finomabb, tényleg? akkor kérek egy káposztásat is, parancsoljon, 4.80 lesz, mert az még finomabb, ugyebár, és így tovább), ja, és mosoly!

 

dsc02236.jpg

Rózsadomb fever, mostanság. Köszönöm, hogy itt lehetek!!

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

ENG:

/Click for Part I./

Before going home I met Takashi once more who had already found accomodation for his donkey and was about to go to Santiago airport. I had my flight ticket to go home just for the very end of July so I stayed for a little while in Fisterra. Then I went home to spend some time with family, friends and just to become recuperated. By this time I had my plans for the next year. In the last days of August – just in time when I went totally broke – I returned to Galicia to earn some money for accomplishing those plans. I could almost save the amount what I needed however – as I normally say – the plan is only a plan ’B’ and the plan ’A’ is to leave it in the lap of the Gods... Ultimately the most important is to have smiles on the faces.

15970071_10155009843949189_470756630_n.jpg

I said goodbye to Takashi in a Polish albergue of Monte de Gozo where two volunteers, Wiktoria and Mikolaj caught us for a photo. I am also pleased to introduce Kriszta, the girl in the middle who is my ex-classmate from university. She is the one who helps me to translate the episodes of this blog to English (with the exception of this episode) because she's cool. God bless her for that! She works as a psychologist, instructs firewalking and does research in ritual fire traditions. In Spain the feast of fire is celebrated on the night of San Juan, she came for that and took a walk at the Camino – it is also quite ritualistic and usually pilgrims burn something away at the end of it. I am going to tell you more about this ritual...

This time things were not going so well in Fisterra.

This is the place where pilgrims get to at the end of their long journey, where the world officially ends (finis terrae = the end of the land). There is no more way to go on, the endless ocean can be seen only. This is the place of musing, summation, looking inside of ourselves and flowing, of course. Because not only the Atlantic Ocean is flowing here but also a kind of energy ocean as so powerful emotions are flowing in the souls of people who reach this place. Before Christendom this area had already been a ritual field during the celtic times, whose centuries-old flowing traditions can be experienced here firsthand. The pilgrims burn something away which has been carried along the journey so thus breaking with some parts of their past and having had a dip in the ocean to be cleansed for their new beginning.

This small fishing village is situated in a windy peninsula. Due to its geographic location visitors must contend not only with earth, water and fire but air also and adding the heart, Captain Planet comes into existance: great mount of tree-huggers from the five continents are congregating for various lenghts of time.

rokinak010_0.jpg

„God damn hippies” at the Mar de Fora

Mainly positive emotions are experienced greatly by the end of the journey, that's how the miracles happen. However if you perceive to be obsessed by bad spirits, the miracle can be the opposite of an uplifting experience. I think it is an excellent place to learn how responsible we are for our own thoughts and feelings. We create ourselves by them, so we create the world itself by them. I still had some negative stuff to work off from the previous year and this field which used to be my holiday resort could not even make me forget about these issues but instead brought them to the forefront of my mind.

I have one story to tell: the local authorities have started messing with me that time. A "new sheriff" came into the village in the shape of the new mayor who entrusted one of the deputy mayors to settle the ’hippie problem’ (which is impossible to settle anyway), because hippies do not really consume but do like organizing, critisizing and giving alternatives (like more personal accomodations for free) instead of mass tourism-centred local ones and meanwhile they like to feel good as well. The deputy mayor started the clean up with me as an example (since he has not been able to eliminate even the most conspicuous hippie-station World Family bar so far, neither dispand the vagrants  from the Mar de Fora beach or dissolve nightly campfires).

15969868_10155009843674189_1771555206_n.jpg

At the lighthouse, formerly. Ocean and sky in the backround, rocks under me. Nice place.

What happened is that I went to the lighthouse with the donkey as I had been doing it regularly for 3 years when I was in Fisterra playing the flute, letting kids ride on Rocinante, donkey-stamping and selling handmade stuff according to an honour system (for as much as they want to pay) for receptive tourists and pilgrims. At the weekends always there are enough people which guaranteed a certain possibility to save some money when I started to be bankrupt.

The acoustics are brilliant, the weather is totally unpredictable at such an extravagant place: this time I had just started tuning up when I got totally soaked in 10 minutes as I had to pitch up my moorings. Before leaving as a farewell gift Rocinante shitted himself onto the asphalt which he usually never does which he usually does onto the grass or rather keep it inside until "home". I did not have any chance to tidy it up because of the storm so we just skipped away. Upon returning the following day to the lighthouse the deputy mayor was rambling around there and seized the opportunity to scold me about the donkey shit. I explained what happened and also mentioned that the area is full of goat’s and dog’s shit (one owner is grazing his herd of goats constantly here and dogs come with the turists & the inhabitants) so basically there is shit from various animals only difference being that the donkey’s shit is a bit bigger. He told to clean it up next time, so I apologized and that’s it for that day.

Despite this agreement the following day the Policia Local rushed to me (they must have been called by the two trash-seller souvenirists of the lighthouse) with the story about the shit from the previous day. I told them I had already agreed with the boss, but the policeman suggested to me to go away. So why, huh? Because to be there with a donkey is forbidden. But the donkey is just an animal like a dog or a goat which can stay there. Are you a donkey-hater? I was suggested going away immediately and the deputy mayor would respond to me. I got the name of the deputy mayor to contact at the town hall.

Local acquintances of mine with different ages, genders and ideologies who know the past of this deputy mayor gave me various advices to handle this situation. But I did not want to threaten, that is not my manner. I just went to persuade him about my rights with my "cannibal Spanish". On the wall in his office there's a picture of Che Guevara, but I suspect the Comandante would not have been proud of him at all because he treats people who want to break free like shit for a nice salary. He was just telling me bullshit without knowing any kind of law rules to utilize against me, although I asked him for it. He said ’OK, maybe it is not forbidden to be there with animals, but it is prohibited to accept money for anything apart from those two souvenir sellers who have licenses’. But I did not ask for payment, whoever wanted to put as much they want into the hat, that’s fine, but that’s all. Although loads of people were doing the same like me and nobody was ever told anything about it, but it’s alright.

15978521_10155009843619189_624399688_n.jpg

Loving parents of Fisterra's mayor: Richard Nixon and Eric Cartman… Ok, I don’t even know him just imagine like this.

So the following day I went back again to the lighthouse to chill beside a guitarist street musician guy. He said he was not harassed at all. Neither that day, nor ever. Nonetheless I was not playing the flute that time, just sitting on the grass next to the donkey doing my things in peace. No stamp, no hat. However people still came to chat with me about my goals, my living conditions, asking to stroke the donkey, making enquires about the donkey pin badges and how to get them, for free or for whatever they wish to donate. They keep asking for a ride on the donkey for their kids or a family photo together with the donkey, ’these are the selfies of the century’, and they also offered money whilst going into raptures over this final stop of the pilgrimage by the ocean… Always there are a lot of smiles at these situations, I love it!

That was the moment when the cop came again  may a bunch of shitty-assed chihuahuas yap above his bed!

He wanted to send me away again, it did not matter I had already agreed upon with the deputy mayor, dependent on the fact that I was not bumming here, I did not have a hat, I did not deal with anything like the others I was just following the rules as an honest foreign pilgrim (one of those who upkeeps the village and half of Galicia you know, Señor Policeman). Then he started shouting and annotating something, wanted to take a denouncement against me on the ground of committing animal cruelty, because the donkey was not in the shade. I told him the donkey could be in the shade as well but he preferred grazing on the grass in the sunshine as a donkey is a very gluttonous and sun-loving animal. The cop kept shouting and asking me why I did not do this all in Muxia. I told him I would do it there, too, from tomorrow when we would go away. After this comment he said adios to me. He must have thought I would not go to speak with the deputy mayor instead I would just sneak off without saying anything.

 15995887_10155009843759189_1960764702_n.jpg

After Mr. Cop had driven away I immediately took a photo to prove the donkey had a chance to go into shade. (Obviously the shade is moving all the time but there is always a potential to get it.) Police serves and protects here as well just hard to find out who is being protected. Neither the people who love the donkey, nor the donkey (whose droppings were already collected into a bag), who loves the people and that loads of carrot which he gets as rewards, meanwhile the policeman abuses the animal to catch me, which seems quite unfair, so consequently he served and protected the business... ONLY THE BUSINESS!!

15996116_10155009843714189_2047239003_n.jpgI was complaining about this situation to my permament, temporary and one-time friends nightly around the fire. Last night an English guy who had been bumming there for a while at the Mar de Fora beach asked me if I enjoyed this mini battle with the authorities and I really found it a fair question which I had not been thinking about till that time. But, as I think about it, OF COURSE I ENJOYED! It is a kind of pleasure to follow the behaviour that feels right. The guy was satisfied with my answer as giving me a pat on the back and highfive. Comand- and Rocinante would be proud of me in turn... Then I left Fisterra (however not to Muxia at the end).

But!

Apart from the shit I had a couple of nice meetings as it usually happens, thanks God. I have something important to tell especially if I already mentioned lookouts in the title intro of this entry. I met the people who gave me the final motivation to walk home which about I had been hesitating for a long time to do. I would walk home with Rocinante to take him into retirement, but before we would go to Rome as well...

He is going to be 22 years old this year which is the time for retirement counting in human age. He is in excellent shape because he lives an eventful, active life with outstanding holidays but he really deserves the eventual holiday. The experiences which he has already collected so far are more than enough for a donkey, so this walking home would be his final big job.

I wondered if walking to Hungary from the end of the world might be such a mission that other people would also be interested in. I have a kind of inner force to use this experiment for sharing and stimulating the others although I am pretty sure that a lot of frustrated people will be disturbed by this (getting so many unfair critics just because I do not act according to their known and conventional way instead I try to create a more liveable one for myself).

Let’s just think about the main inducement of these happenings in Fisterra: the hyenas cling onto the first actual irregularity, which was the donkey shit (meanwhile immeasurable amounts of shit and rubbish have been left behind tourists and pilgrims) just because for a few hours while we were staying there with Roci the trash-seller (who paid the government for the licence) sold a little bit less tasteless expensive trash.

As I see the system which we were born into makes only very few people happy and this single fact is already enough to make the others sick. I would like to afford the chance to those ones who agree with me and consider this all social structure is degenerative, that it is not necessary to stay in and live like that. People are forced to believe that this is the system they need to follow, that’s why I'll try to give an example for the opposite. The change inside a structure (for example earning more money instead of less) is a fake appearance. For achieving a real change we must step out of the circle or make the circle change in our level – me personally I rather find this example to be followed.

I was talking about these kind of things with that Hungarian couple who I was watching the sunset together with one day near the lighthouse. At one moment they raised the topic about their changes of profession and lifestyle: András, the ex-lawyer is becoming a movie-maker and would like to record documentaries. My walking home with a donkey could be a perfect topic. Marcsi, the ex-model became a make-up artist and could help in some background jobs and project management as well.  So we decided to figure the continuation out togerther. This is what is going on nowadays… Fisterra, while it tries to get rid of me gives me new friends like them in the same time: it is a reinforced sign for moving. The direction is given anyway: go with the flow!

15978759_10155009844139189_1099946287_n.jpg

Marcsi & András

After all these happenings I came home for three weeks. I went to the Valley of Arts, then Ozora Festival where I finally got to know why dogs howl at the moon in chorus (because that is fun!!), then we celebrated the 90th birthday of my grandma and the 40th of my brother, I met relevant friends and in the next place I returned to Galicia to start making the minimum amount of money for the beginning of the donkey-mission by stamping and playing the flute at one of my favourite places, a druid footbridge next to Mélide, 50km before Santiago. To begin the trip I would need a camera, a phone, a serviceable tablet with a keyboard to report upon ourselves regularly and to record the adventures. Moreover I would need a new sleeping-bag,a pack equipment, vaccination for the donkey, loads of pálinka obviously and approximately 2 months in Hungary to organize everything for the journey...

I reckon it is likely that I could find a sponsor for this plan, but I do not really want it. That would already tie my hands or the hooves of Rocinante. I would consider a sponsor who would offer something that I already support by myself. Popularizing something with photos and prize games for a brand cannot be included in this case. For now I have not figured out the solution yet so instead I just collect the minimum of money by myself and if I run out of it, I will improvise. That will be exciting!

15942034_10155009844129189_2132706664_n.jpg

Donkey-stamping station. If I am there, I am stamping and chatting, if not usually I just get messages like this (’… We saw the donkey and he reminded us of ourselves…’) whilst Roci keeps stamping I guess, hehe.

The stories and meetings of Mélide have been documenting on Facebook more or less, then also my long weekend in London, but we encountered innumerable amounts of people, animals and situations as a matter of cause. Now I am already in Budapest where a multiple-recidivious pilgrim has accomodated me for two months at a rich district of Buda. It is quite weird compared to my tent and now I am getting a brand new Budapest-experience at the same time. I keep in touch with Marcsi and András, we are already working on a mutual presentation about the Camino – details later...;)

I have a ticket to Porto for the second half of February from where I am going to walk to Santiago – for the first time alone, without donkey. It will be perfect for charging my inner batteries for the journey which will be ended with the retirement of Rocinante. From Portugal it will take appr. two weeks to reach the monastery of San Martiño to pick Roci up and continue the way together towards France then Italy. So the current Plan ’B’ is going to Rome and Assisi first, after it I would leave the donkey somewhere in Italy for a short time and a few months later I would return to keep on the trip to the small beautiful town of Szentendre.

Anyway, man proposes, God disposes… Happy new year!!! :)

 

suti_takashi.jpg

These are cookies, Takashi’s ’roba’ cookies. (Roba is donkey in Japanese.) It is also done for the new year: https://robacookie.wordpress.com/

 

the-great-japanese-zero-yen-note1.jpeg

As I was jogging through the rooms of the British Museum I was just looking for something to spot which is worth to spend that little time with and after this ’roba year’ it couldn't be else but the section of Japan at the Asia floor. On the left side you can see the "0 yen bill": it was an avantgarde art creation that drove to an absurd incient. On the right side there is a fascinating, fancy-mustached samurai suit... Just examples which affect me.

 

dsc02236.jpg

Budapest fever! (My view from Buda nowadays) ^_^

2016 – A szamár éve (II./I. rész) / 2016 – Year of the Donkey (Part II./I.)

Évösszegzés, előretekintés, egyéb csacskaságok – Első félév: Takashi és Chewie históriája / Annual summary, foresight and other sweet nothings – First semester: History of Takashi and Chewie

HUN:

A kínai naptár szerint 2016 a majom éve volt, a japán szerint meg minden bizonnyal a szamáré. Milyen a szamár? Szép, hasznos, nyugodt… talán szürke, eltűnik a ködben és Schrödinger szamaraként viselkedik, egyszer-egyszer viszont zajos, csapongó, kiszámíthatatlan. Szóval fasza! A szamár egy fasza állat. 2016 meg fasza év volt.

15683587_10154942510289189_1167969450_n.jpg

Burgos, spoiler kép :)

Januárban államvizsgáztam Debrecenben iskolapszichológia mesterszakon. Jó szarul sikerült, de én magam sem voltam akkoriban máshogy. (Amúgy semmi vész, nem készülök visszaélni a diplomámmal, például állást keresni vele vagy ilyesmi.)

Ekkortájt már szórványos levélváltásban voltam Takashival, aki előző évben a feleségével járta végig a Camino Francést a Pireneusoktól. Velem és Rocinantéval El Bierzo járás falvaiban találkoztak, közvetlenül Galícia előtt. Összesen kétszer beszélgettünk, és ő már a második alkalommal közölte, hogy jövőre vissza fog jönni Japánból, már a feleségével is megbeszélte, és egy szamárral fog zarándokolni, mint én. Mert ez valami különleges dolog, amiből rengeteget meríthet. Sokan szokták ezt egyébként mondani, mert sokan érzik így, és ilyenkor én mindig hagyok kontaktot, hogy ha tényleg visszajönnének burrogrinoként, amiben tudok, segíthessek. De még senki nem jött vissza...

Eddig!

Meséltem Takashinak a csóri kis Tolsztojról, a második szamaramról, akivel a Camino Norte útvonalon zarándokoltunk Llanés városkából elindulva még 2014 márciusában, és akit utána odaajándékoztam az Aurora de los Caminos kooperatívának (ahol Rocinante is szokott vakációzni, amikor én éppen nem vagyok Spanyolországban). Az óceánparti Muxia közelébe érve Takashi a feleségével meg is látogatta a régi monostorépületet, amelyben az Auroras és Tolsztoj tanyáznak, hogy összebarátkozzon ott az emberekkel és a szamárral. Szóval januárban már arról írt, hogy ha én is beleegyezek, kölcsönvenné Tolsztojt a monostorból, és tavasz végén sétálna vele egy nagyot. Persze, hogy beleegyeznék, hiszen én javasoltam, hogy kérje el tőlük, és a legboldogabb lennék, ha Tolsztoj egy pár hétre ismét aktív zarándok lehetne; csakhogy ekkor Tolsztoj sajnos már nem élt. Egy éjjel kint hagyták legelészni az épülettől kicsit távolabb, mint szokták, és ott megették a farkasok… (A farkastámadás 2015 novemberében történt – akkoriban jó sok baljós árny szállta meg az életemet ezen kívül is.)

15713220_10154942514934189_1022450026_n.jpg

Drága Tolsztoj, nagyon jó barát voltál, dolgos és nehéz élettel, méltatlan halállal. Köszönöm a pedagógusi és pszichológusi munkádat rajtam, nyugodj békében!

Mivel Rocinantéhoz meg én készültem visszamenni márciusban, a helyzet adta magát: új szamarat fogunk találni Takashinak, én pedig mindent el fogok követni, hogy ott lehessek a vásárlásnál és asszisztáljak az első lépésekhez a zarándokúton. Rocival együtt! Szóval március elején felkaptam Rocinantét az óceánpartról, és lassan, meg-megállva elbattyogtunk Burgosig, ami Takashi időkeretéhez ideális kezdőpontnak tűnt a Santiagoba ill. Fisterrába gyalogláshoz.

Útban Burgos felé elkezdtem írni ezt a blogot. Még mindig eléggé össze-vissza meg rendszertelen (esküszöm, megváltozom, valamint esküszöm, hogy meg fogok még esküdni rá párszor), de nagyon sokat segít a sok egyedüllétben, és megtisztel, mosolyra fakaszt minden egyes új megtekintő, hozzászóló, online újra látott Jakab-barát. Ezúton is köszönöm!

15683038_10154942511324189_66642987_n.jpg

Burgosban két év után újra találkozhattam a lovas zarándok Rafael cimborámmal, aki egy közeli falu polgármestere, és igen sok terhet levett rólam és Takashiról az ott tartózkodásunk alatt. Köszönet, honor, respecto, aigato!

Egy spanyol barát és jómagam egymástól függetlenül is ugyanazt az eladó szamárcsődört néztük ki Takashinak ott, Burgos közelében. Takashi május közepén arra vette hát az irányt, megnézte és szívébe is zárta a négyéves szőrmókot, akit Chewie-nak nevezett el. (Jó név, bár én inkább Star Trek fan vagyok: a két éve anyukámnak ajándékozott macskát Spocknak hívják, hehe.)

15712985_10154942513744189_1513076203_n.jpgTakashi és szamara*

Egy 4 éves, heréletlen szamárcsődör elég rakoncátlan tud lenni. Nem egyszerű az élet vele, s különösen a kezdet nehéz. De Takashi a szeretet rendíthetetlen alapzatára húzta fel a szamárnevelés építményét, és sziklaszilárd kapcsolatot alakított ki Chewie-val. A szamarat nem, de saját magát rendre túlterhelte – a felelősségvállalás, na meg az előrehaladás nevében. Riszpekt!! Így haladtunk is elég jól, a 68. születésnapját már Leónban ülhettük meg, ahol magamba kellett szállnom, hisz egyértelművé vált, hogy ez az ember az évek számától függetlenül fiatalabb, lelkesebb és keményebb kötésű énnálam. Bármit véghezvisz, mert nem hajlandó akadályokról tudomást venni. Kommunikációs repertoárjából hiányzik a panaszkodás, ahogy minden egyéb negatív megnyilvánulás is. Kitart és bíztat, mosolyog és tisztel. Szépíti a világot, és ezzel engem is. A „keep calm and carry on” (avagy „kussba’ vagy oszt dógozol”) ultraszimpi japán verzióját hozza. Ezek a tapasztalataim ővele, úgy tűnik, felül is írták dél-amerikai törekvéseimet: a véges időtartamú Camino küldetés befejeztével már nem feltétlenül oda vágynék először, hanem mindenekelőtt Japánba. Azután jöhet Argentína és Uruguay, meg Peru és Chile. Go with the flow, ugyebár.

Chewie számára szerintem én lehettem a szigorú nagybácsi.

Ha a hídon van immár a szamár, nem fél többé, és a következő hídra is lazán rálép, de az elsőre fel kell valahogy erőltetni, különben soha nem tanulja meg az átkelést. Nem olyan, mint egy kutya vagy egy ló. Ugyanígy áll a helyzet a lépcsőkkel és a vízbe való belegázolással. Rocinante ezeket már régóta élből adja, úgyhogy némi könnyebbséget jelentett, hogy Chewie őt követte. De azért nem mindenhová; na ekkor jöttem én.

Villafranca del Bierzoban váltak szét útjaink, pontosan annak a helynek a közelében, ahol előző évben először találkoztunk Mr. és Mrs.Takashival. Eddig a pontig meg kimaradt sajnos a vízbe gázolós tréning, nem volt rá alkalom és szükség. Chewie azóta most éppen Martaval van zarándokúton, akivel még ősszel pótoltuk utólag ezt a kurzust, talán a legnehezebbet a szamáregyetem zarándoksegéd szakján. 

15673301_10154942515094189_1695365189_n_1.jpg

Több, mint két éve, a második zarándoklata végén találkoztam Stefanie-val, aki azóta utazik és  túlél, dolgozik és önmegvalósít, tervez és kivitelez; most, a harmadik santiagoi útja után épp zarándokszállást az óceán felé tartó szakaszon. Ősszel pont akkor keresztezett minket, amikor Marta is ott volt velem Chewie-val pár napig Mélide mellett, úgyhogy naná, hogy beszállt a kiképzésbe is. Meló a javából, de talán látszik az arcokon, hogy örömteli meló, felemelő, szórakoztató.

(A képen már a begyakorlós fázis látható, de ezt meg kellett előznie annak a szakasznak, amikor elölről ketten húzzák a szamarat, én meg hátulról tolva combtőn ragadom, úgy tartva, hogy ne tudjon hátrarúgni, és kvázi megemelve betalicskázom a vízbe. Ez a tevékenység meg amennyire komikus kívülről, annyira fárasztó testközelből. Ilyen keményen még soha, egyik szamárral sem kellett megküzdenem semmiért, pedig volt dolgom párral, és jó részükkel vízbe is belekalandoztunk. Chewie viszont ritka erős, egyben ritka csökönyös jószág. Majd’ beszartam.)

15683560_10154942512854189_1913803928_n.jpg

Villafranca del Bierzo, Porta de Gloria, ami előtt Rocinante épp teljes búcsút nyer

Szóval Rocinantéval kettesben leragadtunk Villafrancánál, Takashinak és Chewie-nak nélkülünk kellett tovább küzdeniük az elemekkel. Ment is ez nekik hiba nélkül egészen Sarriáig, ahonnan már csak 110km-re van Santiago. Ám közvetlenül Sarria után folydogál egy kis patak, amin csupán egy rozoga fahíd vezet át. Nagyon impozáns erdei helyszín egyébként, sokan fényképezik is (én pont nem, úgyhogy sajnos nem tudom megmutatni), szamarak számára viszont semennyire nem tehermentesített. Bele kellett volna gázolni a folyóba, a Chewie meg olyat akkor még ugye nem tudott. Húzza-vonja, motiválja Takashi a jószágot, tök esélytelen; Chewie irtózik a víztől.

Csakhogy a caminon szoktak ám lenni angyalok!

Megjelent hát a semmiből négy markos angyalcsávó, akik egy elektromos gurulószékes mozgássérültet kísértek az úton. Megfogták négy oldalról az elektromos széket, felemelték és átvitték a patakon. Aztán visszamentek angyalkodni, helyzetet menteni, és kis tanakodás, mitévő legyeskedés után fogták a szamarat is, oszt ugyanúgy felemelték azt is, és átvitték a patakon. Áldassék nevük, folytatódhatott a csillagok háborúja zarándoklata a túlparttól egészen Santiagoig, majd a Fisterra melletti Buxánig, ahol Marta és barátai vették szárnyaik alá Chewie-t.

15713298_10154942514914189_1565851767_n.jpg

Auroras de Buxán: Marta és Jesús a woonkey-val

15645420_1330022937047902_1811763956_n.jpg

Takashi a szamaras zarándokútja óta hatalmas Chewie projekten dolgozik, melynek egyik szimbóluma a Repülő Chewie. A részletek még titkosak...;)  Nagyon jó ismerni valakit, aki megálmodik dolgokat, és azzal a lendülettel meg is valósítja őket! A példaképem. Takashi animo!!

Nagy és nagyszerű menetelés volt meghatározó találkozásokkal, megszámlálhatatlan új élménnyel, kifejezhetetlen szépségekkel. A szamár évének első fele Rocinak és nekem.

Folytatjuk még a másodikkal…;)

Addig is BOLDOG KARESZT, REMEK SZILVIT KÍVÁNOK!

 

*(A Londoni kirándulásomról írt bejegyzéshez hozzászólogató BéLóg kedvéért fontosnak tartom megemlíteni, hogy – mielőtt szólnál – tudom, hogy a képen valójában nem Takashi és szamara láthatóak, hanem a Han Solot és Chewbaccát alakító Harrison Ford és Peter Mayhew az 1977-es Star Wars filmből, jelmezben. De én azért ezt a címet adom a képnek, mert úgy gondolom, hogy ez így jópofább. Ez például most világos? … Gondolom, most már az, csak ugye így, megmagyarázva már nem olyan jópofa… Tehát. Az angol nyelvvel bírok, de a londoni kiejtést nehéz elsőre érteni. Csak máshogy fogalmaztam ezt meg. Kellemesebben, kifejezőbben. Tudod már, miért? Nem, nem tudod. Nem baj, mások tudják... Látod-e már, mi a trollság magva: a troll az rombol. Képes lerombolni például egy viccet. Egy körmönfont csacskaságot, egy komolytalankodó szellemeskedést – cserébe a csacskakörmű fonákságot és a komolykodó szellemtelenséget emelve piedesztálra. Holott a rombolás és a mondatnál nagyobb szövegszerkezeti egységek (pl. bekezdés) privát értelmezési deficitjének folyamatos, erőszakos demonstrálása helyett élhetne a csendben lapulás kézenfekvő lehetőségével, ami mindig fennáll. Írtam erről korábban, más felületen; a cikket – áttételesen bár, de – nyugodtan vedd magadra: http://emberekruhaban.blog.hu/2015/01/06/jo_jatek_a_kolbaszjogar_paintes_penisz_cimlapvihar )

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

ENG:

According to the Chinese calendar 2016 was the year of the monkey, and according to the Japanese it was certainly the year of the donkey. What’s the donkey like? Beautiful, useful, calm… maybe grey, disappears in the fog and behaves like Schrödinger’s donkey, however sometimes a bit noisy, capricious, unpredictable. So, totally cool! Donkey is a cool animal. And 2016 was a cool year.

15683587_10154942510289189_1167969450_n.jpg

Spoiler picture :)

In January I completed my state exam in Debrecen, in school psychology master's degree. I did a good shit, but anyway, neither I felt otherwise that time. (By the way, don’t panic, I’m not planning to make use of the degree, e.g. to find job with it or something like this.)

At that time I was already in exchange of letters with Takashi, who walked along the Camino Frances starting from the Pyrenees a year before with his wife. They met me and Rocinante in the villages of El Bierzo, directly before Galicia. We had two conversations all in all, and he told me already at the second time that he’ll return from Japan to pilgrimage with a donkey like I do, he already even discussed it with his wife. Beause it’s something special, from which he can draw a lot. Many people say it ‘cause they feel this way, so I always leave my contact in case they would truly return as burrogrinos, so that I could help what I can. But nobody has returned yet...

Until now!

I told Takashi the story of poor little Tolstoy, my second donkey with whom we did our pilgrimage on the route of the Camino Norte, starting from the little town of Llanés in Asturias, back in March 2014, and who I then gave as a present to the Aurora de los Caminos cooperative (where Rocinante also spends his holidays sometimes when I’m out of Spain). Arriving in the near to the oceanfront Muxia, Takashi with wife visited the old monastery building, where the Auroras and Tolstoy are camping, so that he would make friends with these people and the little donkey. So in January, he already wrote me about borrowing Tolstoy from the monastery if it’s OK for me too, and he would walk with him a long one in late spring.

Of course I’m in, since I was the one who recommended him to ask the donkey from them, and I would be the happiest if Tolstoy would be a pilgrim once again for some weeks; only that at this time, sadely, Tolstoy was no longer alive. One night, they left him to graze a ittle bit further from the building than they used to, and there the wolves ate him... (The wolf attack happened in November 2015 – back then, a lot of ominous shadows also possessed my life besides this.)

15713220_10154942514934189_1022450026_n.jpg

Dear Tolstoy, you were a great friend with hard-working and difficult life, unworthy death. Thank you for your educational and psychological work completed on me, Rest In Peace!

Since I was planning to return to Rocinante in March, the situation was clear: we will find a new donkey for Takashi, and I will do my best to be present at the business and to assist at the first pilgrim’s steps. Together with Roci of course! So in the beginning of March I picked Rocinante from the oceanfront and slowly, step by step we marched to Burgos, which seemed an optimal starting point for Takashi to walk to Santiago and Fisterra.

It was on my way to Burgos that I started to write this blog. It’s still quite mixed-up and random (I’ll change, I swear I’ll be good… and I swear I will also swear it many times), but it helps a lot in my solitude, and every one of viewers and commenters, friends of St.James found online again honours me and cheers me up. I would like to thank you also on this platform, again!!

15683038_10154942511324189_66642987_n.jpg

After two years, in Burgos I could meet my equestrian pilgrim friend Rafael again, who’s the mayor of a nearby village, and who helped me and Takashi a lot during our stay there. Gratitude, respecto, aigato!!

A Spanish friend and me independently from each other found the same donkey stallion for sale for Takashi, there, close to Burgos. So Takashi turned that way in mid-May, got known and immediately embraced in his heart this little fluffyness, and named him Chewie. (Great name, but I’m rather a trekkie /=Star Trek fan/: I named Spock the cat I gave my mother as present two years ago.:))

15712985_10154942513744189_1513076203_n.jpg

Takashi with his donkey

A 4-year-old non-castrated donkey stallion can be quite unruly. Life is not easy with him, especially at the beginning. But Takashi based the donkey education on the strongest foundation of love and formed a rock-solid relationship with Chewie. He often overwhelmed himself, but not the donkey – in the name of responsibility and the progress. Respect!! Thus, we were definitely progressing well, we could celebrate his 68th birthday already in León, where I had to reflect on myself deeply ‘cause it became clear that this man is younger, more enthusiastic and more badass than me, regardless of the number of years. He carries out anything because he doesn’t want to take note of obstacles. His communication repertoire doesn’t include complaining, neither any kind of negative expressions. He keeps on and encourages, honours and smiles at you, continuously. Makes the world greater, and thus, makes me greater too. He brings the amazingly appealing Japanese version of “keep calm and carry on”. These experiences with him now seem to overwrite my South-American aspirations: after the Camino mission of finite duration I wouldn’t necessarily wish to travel America first, but above all to Japan. Then can come Argentina and Uruguay, Peru and Chile. Go with the flow, isn’t it?!

For Chewie I played the role of the strict uncle

When the donkey’s already on the bridge, he’s not afraid any more, and he also steps on the next bridge without problem, but as for the first time he has to be forced, otherwise he never learns how to cross. It differs from a dog or a horse. The same case stands for stairs and for the stepping into water. It’s in Rocinante’s blood for a time, so it meant a big relief that Chewie was following him… but not everywhere… and than it came my turn...

Our ways separated in Villafranca del Bierzo, exactly in the near of the place where my first encounter with Mr. and Mrs. Takashi happened. To this point, unfortunately we missed the “gazing into the water” training; there was no possibility and need of it until then. Since then and right now Chewie is on pilgrimage again, with Marta, with whom afterwards in the autumn we made up for this course, maybe the most difficult at the Donkey University’s pilgrim assistant major.

15673301_10154942515094189_1695365189_n_1.jpg

More than two years ago, at the end of her second pilgrimage I met Stefanie the first time. Since then she’s travelling and surviving, working and self-actualizing, planning and realizing (right now, for example, an albergue on the way to the ocean). She crossed our way in autumn just when Marta with Chewie was with me next to Melide for a few days, so of course she joined the training session too. It’s a hardcore job at its best, but it may seem on the faces that it’s joyful and uplifting too.

(It is already the practicing phase on the picture, but this had to be preceded by the moment when two people draw the donkey from the front and I grab him on top of the thigh while I hold him not to be able to kick backwards, and then, carry him into the water by quasi lifting the animal. And the funnier this activity to watch, the more tiring it to do… I never had to fight an animal so hard. And, believe me, I already had a history with some donkeys and we had even water adventures with them, but Chewie is an extremely strong and stubborn creature…. I have to admit I almost crapped myself of the exertions.)

15683560_10154942512854189_1913803928_n.jpg

Villafranca del Bierzo – Iglesia de Santiago (Porta de Gloria)

As I said we stucked at Villafranca with Rocinante, so Takashi and Chewie had to challenge with the elements without us since then. They succeeded very well up to Sarria from where Santiago de Compostela is only 110km far away. Directly following Sarria there’s a small river flowing, above which only a ramshackle wooden bridge lead through. Anyway, it’s a very impressive forest scene, many people even take photos, but for donkeys it’s not really accessible. They would have waded into the water, but back then Chewie was not yet able to perform this act. Takashi is trying to pull, drawing and motivating the animal, completely hopeless. Chewie has aversion to water...

But it’s important to know that always there are angels on the Camino!

Four big shaped angels appeared out of the nothing who escorted a disabled person in electric wheelchair on the way. They grabbed the electric wheelchair from the four sides, lifted and carried it through the stream. Then they returned to act as angels, to save the situation, and after some discussion they grabbed the donkey as well and carried it through the stream the same way. Blessed be their names, the star wars pilgrimage could continue from the other side of the stream up to Santiago, then to Buxán (next to Fisterra), where Chewie was taken care by Marta and her friends.

15713298_10154942514914189_1565851767_n.jpg

Auroras de Buxán: Marta and Jesús with the famous woonkey

15645420_1330022937047902_1811763956_n.jpg

Since his donkey pilgrimage Takashi is working on a great Chewie project, a logo of which is the Flying Chewie. Details are secret yet...;) It’s so wonderful to know someone who dreams and immediately makes them come true! He is my role model. TAKASHI ANIMO!

That was a great long march with meaningful encounters, countless new experiences and inexpressible beauties… For Roci and me this is the first semester of the year of donkey

To be continued with the second one...;)

¡¡FELIZ NAVIDAD, PROSPERO AÑO NUEVO!!

London Crawling - Egy spanyolországi magyar a londoni magyar helyzetről

Londoni kirándulásom tanulságai következnek, magyar szemszögből, betűk és képek formájában. Azzal kezdeném, hogy nem tudom, milyen nyelven beszélnek ebben a városban, de azt a nyelvet sajnos én nem beszélem... Egyébként spanyolul nagyobb részt, némi magyar behatással ugyebár, úgyhogy, oké, nem hazudok tovább: valójában egy csomó mindent értettem. A bennszülött-kiejtés megértésének problémáján viszont tényleg majdnem minden magyar átesik, és erre számítottam is. De hogy ennyire?! Állítólag évtizedek kérdése az egész, és megszokja az ember.

londoneye.jpg

A nagy forgó izé meg az a többi dolog, ami mindig ott van a haverok Facebook-képein

Az történt, hogy Galíciában megszállt a honvágy, és ezért elhatároztam, hogy meglátogatom második legnagyobb városunkat, mert még sosem láttam. Bő négy napot kanapészörföltem ott, barátoknál.

Vigyázat, ordas nagy közhely következik: mindennek örültem Londonban, csak épp a magyaroknak nem.

Kivételt képez persze legkedvencebb gimis osztálytársam és barátom, Luca és hitvese, Balázs. Szállás: pipa. Valójában épp Luca hívott meg, és – ezt hasznos lehet megjegyezni – engem nem érdemes hívni sehova, mert én megyek!

Luciék jogászok amúgy, otthon is tisztesen meg tudnának élni, szóval nem annyira gazdasági, hanem inkább morális-hangulati kivonulók. Luca most kávét csapol, férje meg felhőkarcolókon ipari alpinista. Sose hallottunk még hasonlóról, ugye? :)

reggeli.jpg

Angol reggel: Mr.Bean, Mrs.Sausage és Mr. Chips

Az előbb megint nem mondtam igazat: volt ám több pozitív magyar-kszpírjönsz, (valamint nyilván az aktuális jelenlévők is mindig kivételek), viszont összképileg az általános londonimagyar sztereotípiához sajnos nem tudok sokat hozzátenni, az ugyanis igaz. Vessünk egy pillantást a Legnagyobb Info Oldal Nagy-Britanniában (LION) nevű magyar Facebook-csoport leírására:

>> DESCRIPTION

Szabalyok:
- politikaval kapcsolatos kiirasok TILOS
- mas csoportot hirdetni TILOS
- csunya beszed, masok inzultalasa TILOS
- piramisjatekok, mlm hirdetese TILOS
- hitelrontas, ragalmazas, masok lejaratasa (maganszemely, ceg) TILOS
- bulvar es like-olos oldalak es celeb hirek megosztasa TILOS
- napi MAXIMUM 1 hirdetes

Barmelyik megszegese figyelmeztetes nelkul egybol KIZARASSAL JAR! 

Kizaras utan a csoportba valo visszakerulesre NINCS lehetoseg!

Koszonjuk

GROUP TYPE

Buy and Sell <<

Nagyon tanulságos kis jellemzés egy csoportról. Szerintem ennek a felsorolásnak normál esetben fölöslegesnek kellene lennie. Nem az??? Ha nem az, akkor viszont még kiegészíteném azzal, hogy egy kifejezetten magyar témájú oldal leírását ékezetek nélkül megvalósítani TILOS, üvöltő kapitális betűkkel tiltani meg főleg TILOS! Legalábbis az általam keresett emberek köréből biztosan KIZARASSAL JAR! (Oda történő visszakerülésre viszont mindig VAN lehetőség!!)

Én nem akartam eddig elhinni, de a Londonban tapasztaltak tényleg nem egy barátságos, megbízható, egészséges nemzeti érzelmű, összetartó közösségre utalnak. Úgy szeretném, ha minden – hozzám hasonlóan – külföldön élő magyar, mielőtt nekiáll a feszültségcsökkentő gyurbánozásnak, tartana kis önvizsgálatot előbb, és föltenné magának a kérdést, hogy gondolatban, szóban, cselekedetben mindent megtesz-e nemzete és szűkebb közösségei jókedvéért, bőségéért, víg esztendejéért. Aztán ha a válasz igen, akkor orcsányolhat tovább. (Amit én is szoktam, de nyugi, nem fogok.)

Szerintem ez gáz.

A városban szórványosan előforduló magyar rendezvények, mondják, úgy néznek ki, mint egy túlárazott csajágómucsacsimborasszói falunap, ahol az egymás honvágyán nyerészkedő prolikavalkád Kis Grófót danolászva teríti asztronómiai áron a túrórudi-embargó előttről beraktározott titkos készletét… De legalább megsúgják, mennyi a bérleti költség!

Ja, hogy honnan ez a bérleti költséges dolog? Mondom máris.

A héten nyitotta meg kapuit a Hyde Park sarkában a Winter Wonderland nevű téli vidámpark-fesztivál, ahol a németek kolbit meg sert árulnak, az olaszok pizzát, bajuszpödrőt és pomádét, a magyarok meg nyilván lángost és házi rétest. A homesickness meg épp az ilyenek iránt felébredt vágyban szokott manifesztálódni; egyértelműen a magyarok veszik ezeket legjobban – magyaroktól.

langos.jpg

Mundo Maravillo del Invierno … E kép miatt végre bárki csúfolhat lángosképűnek! (Lángososkép a LION Fb-group oldaláról)

A fent szereplő Denevérember és a füléből fehér gumiszalagot lövellő Robin arra utalgatnak, hogy honfitársaink belépve a rendezvényre bizony egyből mennek a lángosra. Kivéve minket… mi a rétesre mentünk. (Gimiben is lázadók voltunk! Haha, valójában csak olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy tudtam, egy héten belül már 250Ft-ért fogok fokhagymás lángost tolni a Búza téren, és nem 2500-ért a Hyde Parkban.)

Két (nép)visel(e)tes nő álldogál egy kis pult mögött, előttük jó féltenyérnyire nyesett rétesek, szépek, szagosak. Kérdi Luca, van-e mákos. Volt. Felette a tábla: „poppy ceed”. Kórusban súgunk nekik, hogy amúgy szerintünk az poppy seed, s-szel. Hát de ők a nagy tábláról másolták. És tényleg, ott a nagy, színes tábla, ugyanúgy helytelenül. (Vajon hány kézen megy át egy táblaterv, amíg ide kikerül?) Mondom, tessék, pont van nálam filctoll, írjátok át vele nyugodtan. Azt mondja, ne rugózzunk már ezen, majd később átírják. Nem rugózunk, de mögöttünk két helyi nő épp ezen röhög (ami nem szép tőlük amúgy – a szerk.), csak segíteni szeretnék.

Mennyi lesz?  5£ ! … Lucából felbuggyan egy spontán „mi?!” Ez most az ára vagy a készlet súlya? „Megsúgjam, mennyi a bérleti díj?” - vágja csípőre a kezét a kalocsai Pap Rita (megj.: ez a kézmozdulat a feka csajok nyakforgatós kisanyámozásának pannon változata). „Megsúgjam, mennyi az előállítási költsége? Semennyi.” - fekacsajkodik vissza Luca, és nem vesz rétest.

Őt a pofátlan ár plusz bunkó stílus húzta fel, engem meg ez a kibaszott önérzetesség akasztott meg egy röpke pillanatra. Mert ha például azt válaszolta volna összekacsintva, hogy „a hülye gazdagok úgyis megveszik”, vagy bármi mást, ami nem a támadást észlelő egójából böffen a felszínre, akkor kivívta volna a szimpátiámat, és vettem volna tőle túrós rétest. Mert szeretem.

love.jpg

London? LÓVÉ!

barack.jpg

Egy kis baracos rétest valaki? A barackot úgy írjuk, hogy "peace", nem?

És nyilvánvalóan nem kell tudnia senkinek, hogyan írják a mákot angolul, KIVÉVE ANNAK, AKI ANGLIÁBAN, TÁBLÁRA KIÍRVA ÁRULJA 5£-ÉRT BAZDMEG!

(Egyébként lenne egy tök jó – azaz szimpatikus és mégis hatásos – üzleti stratégiám, hogy a kecskeméti kivándorló is pénzénél maradjon meg a káposztás rétes is elfogyjon... Lehet, írok még egy második részt a London trip nyomán, ami majd arról szól, milyen módokon lehetséges itt szerintem hippiaranyat csinálni. Ha így lesz, abban felvázolom.)

Jöjjön valami jó, London night fever aranyosan magyaros esszenciája.

Szombat este egy nagy múltú rock pubban mulattunk, ami tetszett. A mulatás meg a pub. Dumálgatunk Balázzsal egy sarokban, mondom „eddig ez a kocsma a kedvenc dolgom Londonban…” (nem emlékszem, hogy miért, csak arra, hogy ezt mondtam), ekkor elmegy előttünk egy üres poharakat szedegető, igen extravagánys kinézetű lány olyasmi színű hajjal, mint a pólóm e blog borítóján. Úgyhogy folytattam a megkezdett mondatot: „…meg még ez a csaj itt”. Mire a hölgy visszafordul, rám néz és mosolyogva közli, hogy:

„SZIA!”  

Jáááj, ne mááár, majd’ kiesett a cider a kezemből, úgy elkezdtem szakadni, ő meg sarkon fordult és folytatta a pohárszüretelést. Utánakiabáltam, hogy „SZERETLEEEK”, de ahhoz, hogy oda is merjek menni, eggyel több cidert kellett volna innom, ahhoz meg, hogy oda bírjak, eggyel kevesebbet… Vajh' miért London Crawling (=csúszás-mászás, londoni hívás helyett) a cikk címe?!

Négy napos alkoholfesztivált rendeztünk, ami jól asszisztált a rekreációs ingervadászatomhoz, mivel kezdtem már megsavanyodni egyedül a mezőn egy szamárral, úgyhogy rám fért egy egészséges mértékű egészségtelen coping mechanizmus-alkalmazás. (Pszichológusul beszélek, szóljatok rám!) És hát jó társaságba jöttem: vendéglátóim sem tiltakoztak ellene, hogy társakká szegődjenek benne. De ezt senkinek, SENKINEK nem javaslom! (Ha csak nem akar úgy kinézni, mint én az alábbi képen.) Az utazgatást, na, azt viszont javaslom!

15174581_10211446913430866_1334327770_n.jpg

Utolsó nap... Íjj, be csúf... Homer Simpsontól tanultam, hogy ha ilyen állapotodban valaki hozzáér a jobb kezedhez, akkor bal kézzel le kell ütni, azzal a szöveggel, hogy „EL A KEZEKKEL A NEJEMTŐL!”… Most olvastam, hogy a Glasgow-i Egyetemen végre elkezdték tanítani Homer Simpson filozófiáját. Itt volt már az ideje, mi tartott eddig!

Végezetül, már megint de-kicsi-a-világ: támasztjuk egy pub előtt a kinti szegélyt (mivel munkaidő után a belvárosi krimók úgy tele vannak, hogy a népek fele az utcára lóg), a mellettünk lévő társaság összesúg, kilép egy nő Luca elé: „Maga csak nem miskolci? A főorvos úr lánya, ugye?” … Hehe, nehéz ügy egy főorvos lányának lenni, lépten-nyomon felismerik az embert, autogram-osztogatás stb., a nyilvánvalóbb tanulság meg az, hogy a világ végére is elmehetünk, úgyis ott lesz valaki/-mi a múltból. Miskolc mindig várni fog, vagy ha elunta a várást, eljön értünk.

sorsodborsod.jpg

Steel City Underground - Pont ez volt a legutóbbi képem Lucával (csak ő nincs rajta, mert a lencse másik oldalán van). Kedvencünk a Sörsödi Bor!

Utóbbi hetekben a kiégés tüneteit kezdtem produkálni a caminon, ezért nem is írtam semmit mostanában; nem lett volna hiteles. A Londonban átszállós trükk bevált, a rekreáció sikeresen lezajlott, ismét van bennem ötlet és kedv.

Köszi szépen, Luci és Balázs!!! Meghálálási alkalmat kérek Galíciában!!!

skygarden.jpg

Sky Garden, felhőkarcoló, jómagunk. Mögöttünk ablak, amögött város.

Nektek pedig azt köszönöm, ha megosztjátok, mutogatjátok ezt a cikket, úgyis mindenkinek van londoni ismerőse, kérem, érkezzenek véleményt nyilvánítani, nem-egyetérteni (esetleg hitelt rontani, mlm-piramisjátékokat hirdetni) stb.!  ;)

szilviiii.jpg

A London trip utolsó jópofa magyar meglepetése: hazaúton tök véletlenül találkoztam Luca munkatársával, Szilvivel, a géppel így az idő is repült. Az adott fénykép-kéztartást (bár különböző helyszíneken, de) mindketten ázsiai lányoktól leshettük el. Azt mutatjuk, hogy KÉT Heinekent kérünk a kigyúrt seggű sztyuárdtól! London: hely nekem.

Összbenyomásom a kint élésről egy összetett mondatban (mert a helyzet is nyilván összetett): melózni kell, küzdeni és résen lenni, de amúgy megfelelő hozzáállással meg having fun az egész és rengeteget tanul ott az ember; kivándoroltjaink nagyobb része is ezt mondja, úgyhogy tökre lennék én is londoni magyar egy darabig. (De mostanában nem leszek, mert más ötleteim vannak: sétálósok, szamárosak. A következő posztok majd ezekről fognak szólni.)  

És mivel ebben a pillanatban, ahogy leütöttem az utolsó billentyűt, megszólalt a véletlen keverésre állított lejátszólistám 13980. sorszámú tétele, Sebestyén Márta és Hobo Kivándorlás című közös albumáról (véletlen, mi?) az Olcsó már a pásztor blues, azt a dalt akkor még idebiggyesztem. Valami Amerikáról vagymiről szól, de akkor is, értitek:

 

Ui.: Nagyon fontos, életbevágó!!! Kérem, ha valaki látja a rózsaszín pohárszedő lányt, mondja meg neki, hogy üzenem, hogy… hogy… Hát hogy a saját érdekében hordjon inkább más színű frizurát, különben soha nem fogják normális arcok leszólítani, max ilyen betintázott spanyolországi hobók! :DDD

 

/ HÁZI FELADAT:  A szövegben elrejtettem valahol a „csacsi” betűsort. A becsületes megtalálók közt kisorsolásra kerül egy cv-hez csatolható kifejezés-keresőmező használati és billentyűkombináció-ismereti képesítés; londoni munkakeresésnél jól jöhet ;) /

Vendégposzt: "Hogyan ne vegyünk szamarat a Caminora" / Guest entry: "How not to buy a donkey in Spain"

HUN:

Az alábbi történetet semmi kedvem nem lett volna magamtól megírni, mivel azóta is kábé minden nap el kell mesélnem valakinek, annyian kérdezik: „hogy a vérbe jutottál a jószághoz, hombre?” ... Most az élet egy kellemes meglepetés révén megmentett ettől, ugyanis 3 év után ismét összefújt a szél Zitával, a magyar zarándokkal, aki hamarabb találkozott Rocinantéval, mint én magam, és most saját fényképeivel illusztrálva, önként megírta helyettem az emlékirataimat – saját nézőpontjából, nyilván.

Nekem baromi szórakoztató volt elolvasni, más szemszögéből lesni ezekre a sorsfordító napokra. Vagy másfél hétig sátraztam Estella határában egy furulyával gyűjtögetve Navarra leghíresebb bikaölője, Pablo Hermoso Mendoza eladó szamarára... Zsigereimben raktározom a gondolatot, ami akkoriban hasogatott belém: „Azta, ezekre a napokra egész életemben emlékezni fogok, az száz!”… Eddig így is van, és nem is bánom. Zita most segített, hogy így is maradjon, KÖSZI!!! 

est4.png

Mendoza... én a bikának szurkolok!

„Tartozom egy sztorival: 

Egy barátnőmmel 2013 szeptemberében indultunk a francia úton. Estellaba értünk, ahol is a szállásunk egy dombtetőn helyezkedett el. Miután lepakoltuk a cuccainkat és letusoltunk, eldöntöttük, hogy bemegyünk vacsorázni a városba. Az albergue-től egy kis út vezetett le a városba, rajtunk kívül egy lélek sem járt akkor ott, leszámítva egy gyanús alakot, aki mögöttünk volt pár méterre. Időnként kicsit közelebb jött, aztán picit megint távolodott. Az agyam akarva-akaratlanul elkezdte dobálni a rémképeket, és képzeletben már a csáknorriszos pörgörúgást gyakoroltam. Igazából olyan izomlázam volt, hogy lépni alig bírtam, de reméltem, hogy az adrenalin majd segít, ha erre tényleg sort kell keríteni. Egyszer csak a furcsa figura megszólalt és megkérdezte, hogy "ti magyarok vagytok?". Ez volt az első találkozásom Rolanddal. Elkezdtünk beszélgetni, elmondta, hogy nagyon nehéz a hátizsákja, nehezen tud vele menni, és úgy döntött, hogy magyar népdalokat furulyázik az út mellett, és az összegyűlt pénzből egy szamarat vesz. A szerződés aláírására talán másnap került sor, és a szamár is már a városban volt, de még pár euró hiányzott az árából. Mondtuk neki, hogy mikor jöttünk be a városba, akkor a templomkertben volt egy szamár, és erre mondta, hogy az az övé lesz, és még nem is látta! :) Kicsit még beszélgettünk, majd elváltak útjaink azzal, hogy akkor most megy megismerkedni a jövőbeni szamarával, másnap úgyis látjuk még egymást. 

est3.png

A legkorábbi fellelhető kép Rocinantéról :)

Másnap találkoztunk is, úgy volt, ahogy mondta, ült az út mellett és népdalokat játszott. Utána már nem találkoztunk, de mindig hallottunk róla. (Még 2014-ben a portugál úton is!:))

est1.png

Hogyan ne vegyünk szamarat a Caminora - 1. szabály: Ne adj ki érte 700 eurot!

Erre idén megyek a Primitivon, elhagyom Melidét, és épp azt próbálom eldönteni, hogy a vízhólyagjaim vagy a térdem fáj jobban, mikor is egy patakhoz érve látok egy szamarat egy fához kikötve. Hozzá tartozó ember sehol, ellenben észrevettem egy sátrat egy pár méterre. Mondom a szamárnak: "Tán csak nem te vagy AZ A SZAMÁR?! Apád hol van?" Teljesen izgalomba jött, látszott, hogy tudja, ez egy rendkívüli pillanat! Na jó, ez persze nem igaz, konkrétan le se sz@rta a jelenlétemet. Emiatt nekem kellett a tettek mezejére lépni, és először kicsit félénken, majd egyre bátrabban hívogattam Rolandot. Kis idő múlva nyílt a sátor és kilépett belőle Roland!!! Nem hittem a szememnek! Még fel se ocsúdott, mikor én már daráltam, hogy három éve Estellában... tudod... szamár… akkor vetted... és tudta!:) Nagyon régen örültem ennyire a viszontlátásnak, komolyan az egész napomat feldobta! (És még most is, akárhányszor eszembe jut!) Tök jót beszélgettünk! Akkor ígértem meg, hogy a sztorit megírom. Pici csúszással, de sikerült! De tranquilo van vagy mi! :) ”

est2.png

Reunion 2016

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

ENG: 

I wouldn’t have had the desire to write down the following story by myself, ’cause ever since I have to tell it to someone almost every day. So many people ask: „How the hell did you find this poor cattle, hombre?” ... And now the life – by a nice surprise – has saved me from all of this, as after 3 years I bumped into Zita, the Hungarian peregrine, again, who’d met Rocinante even before I met him, and has now illustrated with her own pictures and written my memoirs instead of me – from her own perspective of course.

For me, to read it was incredibly entertaining, viewing these life-determinating days from someone else’s point of view. I was camping for about one and a half week in the border of Estella playing on a flute to collect money for the donkey for sale of Navarra’s most famous bull killer, Pablo Hermoso Mendoza... I’m preserving the thought that “I’ll remember these moments for the rest of my life, I swear it”… This has been this way so far and I don’t regret it. Zita helped me now so that it will remain this way, THANK YOU!!!

est4.png

Mendoza... I support the bull!

“I owe you a story:

I started with a friend of mine on the French Way in September 2013, arrived together in Estella, where our accommodation was located on a hill. After we unpacked and had a shower, we decided to go and have dinner in the town. A small road led into the center from the albergue, there wasn’t a soul apart from us, except for a suspiciously weird character with a few meters behind us. Sometimes he came a little bit closer, sometimes moved a little bit further. My brain started to play nightmares unwillingly and I imagined myself already practicing the spinning kicks learnt from Chuck Norris. Okay, to be frank, my muscles had so big soreness that I was only hardly able to move but I hoped for the adrenaline to help me when it should happen. And suddenly the strange figure asked “are you Hungarians?” This was my first encounter with Roland. We started to talk and he said that his backpack is so heavy, he is hardly able to walk so he decided to play Hungarian folk songs on the way to collect money for a donkey. They signed the contract just the next day and the donkey was also already in the town, but a couple of Euros were still missing from the full price. We told him that we saw a donkey in the church’s garden when we entered the town, and he answered that will be his and he hadn’t even seen it yet! We talked a little bit more and then we parted ways ‘cause he’s going to get to know his future donkey and anyway, next day we’ll see each other…

est3.png

The earliest available picture of Rocinante :)

And we did meet the next day, he was like he’d said it, sitting beside the road and playing folk songs. Then we didn’t meet, but always heard about him. (Even in 2014 on the Portugese way! :) )

est1.png

How not to buy a donkey in Spain - 1st rule: Don't give 700 Euro for it!

And now, I’m on my way at the Primitivo, passing Melide, and I’m just trying to decide whether it is my blisters or my knee that hurts more, when arriving to a brook I catch sight of a donkey tied to a tree. There’s no man at his side, however I noticed a tent several meters behind him. I told the donkey: „ You can’t be THAT DONKEY, can you?! And where is your dad?” He got totally excited, he seemed to know this is an extraordinary moment of our life! OK, this is not true, actually he didn’t give a shit that I was there. So I had to do something and at first just shyly, then I started to call Roland by his name more bravely. After a little time the tent opened and Roland stepped out of it!!! I couldn’t believe my eyes!!! He didn’t even wake up properly but I started immediately to tell him that for 3 years, in Estella… you know… the donkey… you bought it… and he knew it!:)

I haven't been so happy about a reunion since long, seriously, it made my day! (And even now, whenever it comes to my mind!) We had a nice conversation! It was that time I promised that I’ll write the story. Maybe with a little delay, but I succeeded! But it’s tranquilo, isn’t it? :) ”

est2.png

Reuninon after 3 years

El Camino februárban {12.rész} [Befejezés] / El Camino in February {Pt.12.} [The End]

Haladni a korral avagy új kort teremteni / He who moves with the ages creates the new age

HUN:

Ezt a levelet (vagy „retrospektív naplót”) 2014 márciusában írtam 20 oldalban, és akkor 20 barátomnak küldtem el. A helyenként keresetlen stílus a baráti címzettgárda miatt alakult. Akik végigrágták magukat rajta, azokra viszont rendszerint hatással volt: többen a hétköznapi szürkeségből kiemelő meditatív élményről nyilatkoztak, úgyhogy most jól ideömlesztettem 12 folytatásban. Amit azóta érdekesnek tartok hozzátenni, az mindig lábjegyzetben szerepel. /A korábbi részekért KATT IDE/ 
13271880_10154269425184189_423503914_o.jpg

/…/ Amikor meséltem otthon a zarándoklatomról meg a visszatérési terveimről, többen azt mondták, hogy irigyelnek. Fura nekem, mert sosem éreztem még magam irigyelhető pozícióban. Aki viszont ennek a rövidebb zarándoklatnak a történetét idáig elolvasta, az talán látja, hogy eléggé nagy része kínlódás és nélkülözés annak, amibe fogtam. Nem hiszem, hogy ezt sokan akarnák így végigcsinálni. De tény, hogy ezek számomra örömöket hozó nehézségek, és ezért, amióta augusztus végén kimentem Budaörsre stoppolni, és ott aludtam a benzinkút mellett egy árokparton, mert aznap nem vett fel senki, azóta én sem irigylek senkit, mert úgy érzem, hogy ott vagyok, ahol nekem épp lennem kell. Más meg ne akarjon ott lenni, ahol nekem kell. Akarjon ott lenni, ahol neki kell lennie.

Nincs pénzem, munkám, nőm, vagy mondjuk mártinim, pezsgőm, internetem, még kajám se mindig, de marhára felértékelődött minden pillanatban például az, hogy tiszta és száraz a lábamon a zokni, még ha összesen már csak két pár is van. Meg két póló, egy hosszú- meg egy rövidgatya… mi a francnak több. Közben meg zsigerből érzem, hogy az egész életpálya valami nagyszerű felé halad így. Ha lebontjuk és minimálisra csökkentjük az egónkat, ez a zsigeri érzés a tuti kommunikációs csatorna az Istenhez! Amíg viszont nem bontjuk le, az érzéseink gyakran megtévesztenek...

Ja, meg van időm! Ami ugye nem is létezik, de nekem van, hehe… futni, meditálni, olvasni Nícsét, Jungot, írni nektek kurvahosszú visszatekintést. Van továbbá óceánom, homokos partom, sziklás relax helyem. Meg egy rakás kiverni való agyfaszság a fejemben, szóval várom már a wifi-bekötést is, hogy pakolgathassak a blogomra. Mindjárt posztolom is első „színművem”, majd csekkoljátok. Sokat nevetgéltem magamon, amíg írtam. Aztán egyszer csak lesz majd kamínós blog is.[1]

muxiadelfin2014.jpg

Szűk körű kis esti zarándokozás

A legtöbb zarándok itt eddig 5 volt egy este, akkor csapattunk is valami bulifélét. Megy ilyenkor a lelkizés meg a sorselemzés, ami jó, úgyhogy indulhatna a roham, hogy minden nap legyen minimum ennyi. Galíciába érkezésem óta akkor rúgtam be egyedül egy kicsit. Így ritkítva az alkalmakat ünnepszámba megy az is. Meg épp harmadik napja voltam még csak itt, amikor bejött egy piknikus, ötvenes helyi ürge, hogy kintről látja, egyedül vagyok, biztos unatkozom, nem akarok-e bevásárolni tőle. Nyilván nincs ilyenekre büdzsé, teljes a puritanizmus, de az menő, hogy ily könnyedén zajlanak itt a dolgok. A fickó meg jó arc, néha bejön csak úgy dumázgatni. Azt a spanyolok nagyon szeretnek. leggitor.jpg Volt egy farsangi sátoros buli, amolyan spanyol falunap, csávókám ott zúzott bohócjelmezben, meg csapatostul mentek az emberek a színpadra ingyen hülyét csinálni magukból, és én ezt a tevékenységet mindennél többre becsülöm; ezért is tartom oly nagyra a karaoke intézményét, meg ugyanezért voltam én a léggitár-versenyek császára! 

Tömény erő és szigor - léggitár-verseny Sziget 2005, haverral itt mégis csak másodikok lettünk ;(((

Jött egy zarándok, aki valamiféle hippiket keresett. Nem tudom, kikről beszélt, de megemlítettem neki az Auroras cooperativát, aztán amikor mentem meglátogatni Rocinantét, a srác már ott is volt, októberig velük marad. Vannak érdekes arcok, akik a szezonon kívül ráadásul koncentráltabban ütik fel a fejüket. Egy nagydarab lett fickó Rigától jött gyalog 6 hónapig, át Litvánián, Lengyelországon, Németországon, Franciaországon. Tolta nekem este a sztorikat, majd megjött a másik aznapi delikvens, egy német nyugger, max 55 kiló, aki meg azon kezdett lamentálni, hogy mennyit fogyott, de még most is kövérnek érzi magát. Miközben a lába, mint a karom. A lett csávó, aki meg amúgy tényleg kövér volt, nem tudta lereagálni, pislogott kettőt és szó nélkül bement aludni, pedig addig le se lehetett lőni. Még sosem láttam férfi anorexiást, főleg nem hatvanas kiadásban. Azt hittem, az a tini lányok testképzavara... Ez amúgy egyterű albergue, amolyan kvázi-válaszfalakkal – egyik éjszaka arra keltem, hogy a külön érkezett 50-es fricc és 35 éves friccnő kaffantanak. Meg ilyenek.

Tegnap megjelent az első magyar forma, és vele az első kínos élmény is. Nagyon vándor rasta arc, 30 kilós zsákkal, valamivel több leélt évvel, az északi utat taposta végig. A főnök jól eliszkolt intézkedni, amíg írtam be a srác adatait. Santiagoban már hallott is rólam, a szamaras magyarról. Szóval némileg összeszimpatizáltunk, amikor kiderült, hogy nincs pénze... jajjajjaj. De vannak kövei, amiből ékszereket készít – fizethet-e kődonativóval. Fogtam a fejem, mert amióta Balázs megérkezett ide Pestről, legalább háromszor nyomta le eddig egy hét alatt, hogy az ilyenek milyen pofátlanok szerinte, és hányszor ráfaragott velük, és hogy a boltban meg a buszon se mondod, hogy bocsnincspénzem stb., stb., ezt a típust be ne engedjem, pláne hogy fizetővendégünk meg alig van. (Ezt az összefüggést nem értem, de oké, alkalmazott vagyok vagymi.) Szóval mondtam a csávónak, hogy ez az opció nem hinném, hogy játszhat. Erősködött, hogy szívesen dolgozna is, sok mindenhez ért, ha van reparálni való vagy bármi. Megvárta, míg visszajön Balázs, addig dumáltunk. Én ugyebár erősen empatizálok a survivor zarándokkal, mivel magam is az vagyok. Ez ráadásul debreceni, rendkívül hasonlít a TéCsé énekesére, biztos rokonok, de elmulasztottam megkérdezni, mert annyi minden más téma repdesett, plusz Lukács és Márk a keresztnevei, amik az én bérmaneveim.

Viszont elképesztően bénán kéredzkedett: amikor tulaj úr visszatérve épp panaszkodott (ami nem ritka), hogy még nem evett ma, és a kocsit is szervizbe kell vinni, és akkor ő erre: „Balázs, megoldható lenne, hogy kövekkel fizetek?” „Hát kurvára nem!” és nevelő (vagy nemtommilyen) szándékkal rázúdította ugyanazt az érvóceánt, amit így negyedszer is végighallgathattam, és aminek megszokott része, hogy mennyire gáz, ha valaki még kérni se tud. Én addig azt hittem, hogy ez pofátlan-hálátlan követelőzést jelent, de ez a forma csak igen esetlenül kért. (Amúgy ja, nem mindenki kommunikációs zseni, kérni tudni nagy szkill, ahogy hálával fogadni, megköszönni is. Meg adni is.)

Az ajtóban mondta utána nekem, hogy oké, hogy nekünk sincs pénzünk, de az meg semmibe nem kerül, hogy itt alszik, a méltányosság pedig talán azt diktálná, hogy a távolban segítsünk a honfitársunknak, ő meg még le is lett baszva. Ezzel – az a baj – egyetértek. Annak ellenére, hogy én például sose kértem ilyesmit, mint ő. De részemről akkor sem tudom elképzelni, hogyan lehetne nem egyetérteni.

Aztán kisült, hogy valójában nem volt Balázsnak szimpatikus, ezért nem tette megfontolás tárgyává sem a dolgot. Csak hát egy mondatot sem beszélt vele. Kezet fogtak, büdös volt, és betette a pofátlan ingyenélő skatulyába, és onnantól látványosan nem volt rá kíváncsi. Mint fentebb olvashattátok, én is kerültem már olyan szituba, hogy permanensen csöves bukém volt, és nem tudtam tenni ellene. Én meg beszélgettem vele, és sokkal árnyaltabb képet kaptam, amivel nem foglalnám itt a helyet, csak annak szolgálatában részletezek egy-egy esetet ilyen barokker módon, hogy beszámoljak kislelkem némely rezdüléseiről, adott esetben épp a kognitív disszonanciámról (=attitűdöm ellen való cselekvésről, és az ennek nyomán fellépő diszkomfort érzésről).

Amúgy, most gondolkodom, hogy simán lehet vaj a füle mögött, mert nem volt személyije, csak útlevele, és mondta, hogy amikor Bajnai 2009-ben bevezette a chipes-ujjlenyomatos útlevelet (volt ilyen?), ő gyorsan csináltatott egy tízéveset a régi típusúból. Azt hittem, hogy csak zavarja az Orwell-feeling, ami egyébként nyilvánvalóan engem is, de ha igaz az elméletem, és Lukács Laci rokona, akkor lehet, hogy valójában a Lukács az a vezetékneve, hisz ki a tökömet neveznek el manapság Lukácsnak. Születik egy gyerekem, mi legyen a neve, hmm… Lukács! Jó, anyjuk? Hmm… jó! Kinek van Lukács keresztnevű ismerőse? Nekem nincs... Kisunyizhatta a bürokrácia familiáris útvesztőiben, hogy mind a kettőt keresztnévnek írják be az útlevélbe, mert vezetéknévnél meg egy ilyen tipikus hasra ütős név szerepelt, amit az ember az ellenőrnek diktál be, mert az jut először eszébe... Én persze ennek ellenére lazán beengedném, ha rajtam múlna, mert nekem is mániám a honfitársi kötelékek erősítése, meg amúgy is.[2] (Ráadásul sokat számít a helyek hírneve, ha ő meg most előadja ennek-annak, hogy a Delfínben milyen rosszfejek voltak vele, az könnyen rajtunk ragad, úgyhogy ha még el is küldeném, igyekeznék diplomatikusabb, illetve legalábbis profibb vendéglátós lenni. „Oké, lezuhanyzol, alszol, reggel 9 előtt lelépsz, és mindenkinek elmondod, milyen fasza ez a hely, de azt senkinek, hogy ingyen voltál ” – valószínűleg ilyesmivel oldottam volna fel a helyzetet... Azt is hozzá kell tenni, hogy ha nekem lenne ilyesmi helyem, már biztos becsődöltettem volna... Nem vagyok jó kapitalista. De legalább már rossz se – egyszerűen nem vagyok kapitalista.)

14248775_10154590240984189_1261751751_n.jpg

Albergue Delfin (Muxia) mostanság, tulajváltás óta – szia Rózsa! :)

Ennyit az elmúltakról. A jelenről meg annyit, hogy relax van és hepinesz. Tanárként vagy pályázati tanácsadóként nem voltam éhes, mégis kiráz a hideg, ha belegondolok azokba az időkbe, itt meg vigyor tapad az arcomra, ha csak kinézek a fullpanorámás kirakaton. Balázs szerint átmeneti időnek jó egy ilyen önkénteskedés vagy zarándoklás, de a jövőre meg muszáj lennie valami konkrét „perspektívának”. Nos, nekem ez maga a perspektíva! Főleg, mivel ha elolvasom azt a bizonyos könyvet, még én is gondolhatom majd úgy, hogy nincs is múlt meg jövő…

13162265_10154234617229189_497923737_n.jpg

Megyen lefele a nap, Jézuska meg ott vigyáz a kultikus-keltikus környezetre

Számomra Paul Watzlawick A változás c. könyve volt az egyik nagy, gondolkodásformáló alapmű, hadd könyvajánljam ezúton. Arról szól, hogy miért érzik magukat sokan a problémáik körforgásában, hiába változtatgatnak a felálláson. Lecserélik a lakhelyüket, munkájukat, férjüket, aztán mégis mindig ugyanabban a kakiban találják magukat. A valódi változás ugyanis másodfokú: nem az adott rendszeren belül történik, hanem kilép belőle. Az ember valamiért nem látja be, hogy ugyanabban a rendszerben ugyanabból az alapanyagból csak ugyanaz az eredmény jöhet ki. Márpedig az alapanyagot – magadat – nem cserélheted ki, úgyhogy a rendszert kell kicserélni. Én pontosan abból a rendszerből pattantam meg, amelyik rám akarja tukmálni, hogy legyen ún. perspektívám, ami ebben a kontextusban kábé egyenlő a karrierrel. Úgy gondolom, hogy ennél meg lehet magasabb rendű perspektívája az embernek a világban. Például jobbá tenni azt.

Próbálgattam, miben vagyok jó, és a mások által adott rendszeren belül valójában mindenben szar vagy max közepes voltam, de most találtam (ill. félig-meddig kreáltam) valamit: a zarándoklásban jó vagyok. Csak hát az kívül van a rendszeren… Mindez a gyakorlatban nem azt jelenti, hogy itt kívánok ragadni a Caminon örökre. Jó lenne más egyebeket is kipróbálni, akár itt, akár otthon vagy bárhol máshol, de azt sem gondolom, hogy a világon mindent látni kell. Nem csak induktív módon lehet ám tanulni, hanem dedukcióval is: látunk pár dolgot és levonjuk a „szabályt”, a következtetést a többi dologra vonatkozóan is; a skatulyázástól persze gondosan és tudatosan óvakodva.

A barcelonai srácok után Renée-vel beszélgettem Uruguayról, aki a caminoja előtt kábé nem is tudott erről az országról, most viszont napokig együtt sétált egy uruguayi zarándokkal, aki sokat mesélt neki – úgyhogy ő meg nekem. Például azt, hogy hagyományosan agrár ország, és az emberek nem is vágynak másra, szeretik a falusiasságot meg a természetet, amire a kormány is nagyon vigyáz. Mujica elnök ugyebár legendás, hogy a fizetésének csak 10%-át veszi fel, egy Montevideo körüli farmon él, és egy ős-bogárhátúval jár be dolgozni. Az ENSZ-ben ki nem állják, mert szandálban és rövidgatyában kiállva mond olyasmiket, hogy meg kell állítani a világ iparosodását, mert ha majd Indiában is annyi lesz az egy főre jutó gépjárművek száma, mint Németországban, akkor a bolygónak és vele az emberiségnek is annyi. Nyilván nem szerepel a világsajtóban, csak független netes fórumokon, mert jobb, ha az emberek annyit tudnak Uruguayról, hogy egy gazdaságilag jelentéktelen kicsi ország, viszonylag jó fociválogatottal. Otthon viszont nemzeti hős, ifjúkorában gerilla volt a feleségével együtt. Minden képviselőnek, így neki is, 1 ciklus jár, aztán megy vissza dolgozni, nincs bebetonozás, ami nálunk a rendszerváltás óta pártokon átívelő politikus-üzletember maffiát eredményezett. Olvastam egy turisztikai blogot, amiben az ott üdülők minden országról összegyűjtenek 10 pozitívumot és 10 negatívumot. Uruguayról csak 7 negatívumot találtak, amiből egy az volt, hogy unalmas vezetni, mert alig vannak autók az úton – szóval 11 a pozitívum. Aztán a brazil újságírónővel is szóba került az ország, aki sokszor járt már arra, szeret ott chillezni, mert Brazíliát nagyon üzletiesnek tartja, Uruguay meg jelenleg még sok kilométeren keresztül húzódó szűzpartokkal van tele… Meg kéne nézni. Ki jön?

Hosszú távú célként szeretnék kiszabadulni a kurva pénz fogságából, az önfenntartás irányába mozdulni, és ennek a tanulságait rotálni – e felé teszem most épp az első lépéseket. Szükségem lenne lére, de annyira máris nem izgulok a hiányában. Valószínű, hogy ha másfél hónapig Európa és Amerika teljes lakossága úgy élne és annyit fogyasztana, mint én az elmúlt másfél hónapban, akkor helyrezökkenne az ökoszisztéma meg az emberek értékrendje, és egyúttal felborulna a bróker-bankár világmaffia egyedrémuralma. Az vagyok most végre, aki okoskodó bölcsészként nem csak a levegőbe pofázik, hanem csinálja is a dolgokat. Modern ember vagyok baszod, haladni kell a korral! Az ájfónjaikkal szelfizgetők ehelyett a kor csicskái maradnak, szerintem szánalmas, nem tudnám csinálni... Don Quijoténak talán szükségszerű a bukása, de ettől én még mindig jobban érzem magam, mint ha méltóságon aluli kompromisszumokat kötnék.

Klikk: http://galicia360.com/muxia-santuario-da-virxen-da-barca/

 

[1] Lett is, épp azt olvasod. A régit pedig itt lehet megmosolyogni: http://emberekruhaban.blog.hu/

[2] Múltkor megállt egy francia ürge a kis pecsételőállomásomnál pihenni.  Nekem épp el kellett hajtanom Brinkmann doktornővel (a biciklimmel) tintapárnáért, úgyhogy megkértem, pecsételjen már addig ő a jónépnek. Út közben jutott eszembe, hogy említette, hogy ült börtönben tolvajlásért. De amikor megkértem, az fel sem merült bennem, hogy engem kirabolna. Egy óra múlva visszatértem és ott volt a helyszínen a megszaporodott pénzzel, amit aztán elfeleztem vele, nem akarta elfogadni, de rátukmáltam… Az egységérzés a Camino egyik fő csodája: megtanulod, hogy a jóságot és a bizalmat nem feltétlenül viszonozni, hanem áramoltatni, továbbadni kell. És, amúgy, ezek a (hozzám hasonló) csórók a leghálásabbak, néha teljesen váratlan módokon! Tény, hogy egyben a legérzékenyebbek a hipokritákra.

 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

ENG:

This letter (or rather “retrospective diary”) was written in March 2014 in 20 pages, which was then sent to 20 of my friends. The unsophisticated style occurring sometimes is due to the primary audience of friends. On those reading through themselves, it usually had a nice impact: many of them reported meditative experience pulling out of everyday greyness, that’s why I made the whole of it available here, in 12 parts - this one is the final part. Eventual supplements will be always in footnotes.  /CLICK HERE for the former parts/
13271880_10154269425184189_423503914_o.jpg

/…/ When I reported about my pilgrimage and my plans to return home, many told me they envied me. It’s strange for me because I was never in a position to envy. But you who’ve read the story of this short pilgrimage may be able to see that the main part of my project is torment and hardship. I don’t think many would like to complete it this way. However, these difficulties bring lots of joy for me, and therefore, since I went to hitchhike to Budaörs in the end of August and slept at the bank of a ditch ‘cause nobody’s brought me that day, from that day on neither I am envy of anybody, as I feel that I’m there where I’m supposed to be right now… And nobody should want to be there where I’m supposed to be.

I’ve got no money, no job, no woman, neither do I have Martini, champaign, internet, not even food sometimes, however, I appreciate in every moment that e.g. the socks on my feet are clean and dry, even if I only have two pairs of them in all. And two t-shirts, a shorts and a trousers. Why the hell should I have more stuff?! And meanwhile I feel in my guts that my life line is moving towards something great this way. If we deconstruct and reduce the ego to the minimum, this feeling in the guts is the communication chanel to God! But it will mystify us until we don't do this deconstruction...

Moreover, I’ve got time! Which by the way doesn’t exist as we know, but I have it, wehehe… to run, meditate, read Nietzsche and Jung, and to write that long retrospection for you. And I’ve got ocean, sandy beach, stony relaxation place. And a lot of shit to be thrown out of my mind, so I’m waiting for the wifi-connection to empty it a little bit to my blog. I immediately post my first “theatrical play”, you can soon check it out. I was laughing a lot while I was writing it... And some day there will be a camino blog too!1

muxiadelfin2014.jpg

A narrow little evening pilgrim jamboree

So far the biggest number of pilgrims in this albergue were 5 in one night, when we also did kind of a little party. This time there’s the typical emotional talks and fate analysis, which is cool, so the tendency should start, to bring at least this number of pilgrims a day. Since I arrived in Galicia this was the first time I got drunk a bit. By rarifying these events, this also counts as a celebration.

It was just the third day of my stay here when a pyknic-looking local guy around fifty came in and said that he sees from outside I’m alone, sure I’m bored – do I want to buy stuffs from him. Obviously there’s no budget for things like this, there’s total puritanism but it’s cool that things are going smoothly here. And that lad is a good guy, sometimes comes to talk a bit without any special reason. leggitor.jpg Doing this Spanish people like a lot. There was a carnival tent party, a kind of Spanish village celebration day, the dude was there in a clown costume and people were marching to the stage in groups to make fool of themselves for free, which activity I value above all things; that’s why I think the world of the institution of Karaoke and also used to be the emperor of every air guitar contests.

Pure strength and harshness - air guitar contest Sziget 2005, that time the second place only ;((((

There came a pilgrim looking for some kind of hippies. I didn’t know of whom he was talking about but anyway I mentioned him the cooperative of Auroras, and by the time I went there to visit Rocinante, the guy was already there, staying as long as next October. There are interesting faces who appear especially concentrated out of the camino season. A big piece of a Latvian guy from Riga has been marching by foot for 6 months through Lithuania, Poland, Germany and France. He was story-telling during the whole evening, then arrived another delinquent of the day, a German retired man with the maximum of 55 kilos who started to explicate how much weight he lost on the pilgrimage but still felt fat. While his legs’ diameter is around the size of my arms’. And the Latvian guy who by the way was actually fat couldn’t really react to it so just blinked a few and then went to sleep without a word, however until then he didn’t shut his mouth for even a second. I’ve never seen an anorexic man, especially not in a sixties release. I always believed it is a body image disorder of teenage girls... By the way, it’s an open-plan room with kind of quasi-bulkheads – one night I woke up for the fact that the separately arrived German guy in his fifties and the alemana with 35 of age are screwing... So, stuffs like that.

Yesterday the first Hungarian pilgrim arrived, together with the first awkward moments. Big rover with a pack of 30 kilos and with some more years lived. He trampled down the Northern camino.The boss went to deal with something while I was writing the guy’s personal data. He’s already heard about me in Santiago, about the Hungarian with the donkey. So we have sympathized a little bit when it turned out he’s got no money… uh-oh. But he’s got stones from which he prepares jewelries – could he pay with stone donativo? My head just became heavy ‘cause since Balázs arrived here from Budapest, I heard at least three times his opinion about this kind being so unabashed and stories that he took a knock many times because of them. And “you don’t say on the bus, neither in the shop that sorry I don’t have money” etc., so I’m not to let this kind of pilgrim in, especially that we hardly have paying guests. (This connection I don’t really understand, but I’m just an employee or what.) So I told the guy that I don’t think this could be an option. He insisted that he would even work, he’s good in many things in case there’s stuffs to repair or anything like that. He waited until Balázs returned, this time we were talking. Although, I strongly empathize with these survivor pilgrims since I’m one of them too. Moreover this is from Debrecen, very much remembers me of the singer of the popular band from Debrecen "Tankcsapda" (called Lukács Laci), maybe they are relatives but I failed to ask, plus thing that his first names are Lukács and Márk, which are my confirmation names.

However, he asked incredibly lamely: when the owner returned complaining (as usual he does) that he hasn’t eaten anything today and also his car needs to be taken to the mechanic, and the guy then: “Balázs, would it be OK if I pay with stones?” … “Well, it fucking wouldn’t!”and he flooded the guy the same ocean of arguments with educational intent, so I’ve listened it for the fourth time, and the usual part of which is also that how annoying if somebody is incapable even to ask. So far I thought it means an unashamed-ungrateful pretentiousness, but this lad was only asking very awkwardly. (By the way, not everyone is a communication genius, asking is really a great skill to have, as well as receiving, thanking. And, well, giving too.)

He told me while leaving that okay that we also have no money but it doesn’t cost anything if he sleeps here, and according to the principle of fairness we should help our compatriot in the distance, and instead he even got to be fucking told off. The problem is that I totally agree this. I can’t even imagine how one can not agree with it.

Then it turned out that Balázs just didn’t sympathize with him, that’s why he didn’t even think about helping. But the thing is that he didn’t even have a sentence of conversation with him. They shook hands, he was stinking and got into the box of parasite bums, and from that on he wasn’t interested in him at all. As you could have read above, I also got into situations to permanently have homeless bouquet without the ability of doing anything about it. And I talked with this guy and I received a much more detailed picture of him, which I don’t want to fill the place with. I only go into details regarding some happenings in a baroque style so that I give a look about resonances of my little soul, in this certain case about my cognitive dissonance (=acting against my attitude, and the resulting feeling of discomfort).

Anyway, he could be “not so OK”, he didn’t even have an identity card, only a passport, he told when Bajnai ex- prime minister introduced the passport with chip and fingerprints (does it really exist?), he suddenly made one of the old type valid for 10 years. First I was thinking maybe he’s just irritated by the Orwell-afterfeeling, which I am actually. But if my theory is true and he’s a relative of Lukács Laci, then Lukács must be his second name ‘cause who the hell is named Lukács nowadays. My child is born, how I should name him, eh... let’s see... Lukács! Do you like it, woman? Eh… good… Do anyone of you have an acquaintance named Lukács? I don’t. He may have arranged in the bureaucratic mazes that they write it as a first name ‘cause the family name stated a typical Hungarian "guess name" that you say to data-asking controllers coming first to your mind… Despite all of this I would naturally let him in if it was up to me, as it is my mania to strengthen compatriot ties.[2] (Moreover, it weights a lot how you speak about places, say, if he speaks about it to some people how they dealt with him here, it can easily stick to us, so even if I told him to leave, maybe I would have been more diplomatic or at least a more professional kind of host like “OK, you take a shower, sleep, leave before 9 am and tell everyone how cool this place is but don’t say about you getting it for free” – I would have solved the situation like this… I also have to add if I had a place like this, probably I would have lead it to bankrupt already... I'm not a good capitalist. But at least already not even a bad one. I'm just simply not a capitalist.)

14248775_10154590240984189_1261751751_n.jpg

Albergue Delfín (Muxia) nowedays – the owner is already a Hungarian lady called Roze, hugs to her from here :)

So much for the past. As for the present, there’s relax and happiness. I wasn’t starving as a teacher or as a tender-writer, but still have goose bumps if I remember those times. And here I’m all smiles even just looking out of the show-window with full panorama. According to the boss Balázs, it’s good to spend a transitional period as a volunteer or a pilgrim but for the future you must have some kind of “perspectives”. Only that for me this is the perspective itself! Especially if I read that certain book, even I could think too that there’s no past and future...

13162182_10154234617219189_1483815780_n.jpg

Viewing the sunrise from the mountain of Muxia

For me Paul Watzlawic’s book entitled Change was an attitude changing basic work, let me recommend it here. The book is about why many of us feel themselves inside the cycle of their problems, no matter how they change the settings. They change their living place, work, husband, then find themselves in the same shit again. Because the real change is on second order: doesn’t happen in the same system but quits it. One doesn’t realize that in the same system only the same result can happen from the same ingredients. And the ingredient – yourself – you can’t change so the system has to be changed. I am definitely on the way to quit the system which wants to dictate I have to have a so called perspective that in this content is equal to have a career. And I think people can actually have a higher perspective than that in this world. For example to make it better.

I was really trying what am I good at and in the given system I was actually shitty or maximum an average in everything but now I’ve found (and partly created) something: I’m good at pilgrimage. Only that it’s outside the system… This all doesn’t mean I want to stay here on the Camino forever. It would be nice to try out other things too here or at home or other places, but I don’t think one have to see everything in the world. There’s not only learning by induction but also by deduction: we see and experience some things and get the “formula” and draw the conclusion regarding other things as well, of course while carefully and consciously avoiding of boxing in stereotypes.

After the Barcelona guys the next person with whom I was talking about Uruguay was Renée who hasn’t got idea about the existence of this country before his pilgrimage. Then he was walking together with a pilgrim from Uruguay telling a lot about it – so did he to me. For example that it’s a traditionally agricultural country and people don’t really need anything else, they love the rustic characteristics and also the nature, which the government also protects. President Mujica is a legend, right, requesting only 10% of the wages, living in a farm around Montevideo and drives to work in his ancient VW Beatle. They can’t stand him in the UN ‘cause he stands up in shorts and sandals to support things like stopping the industrialization of the world, because if the number of cars per person in India will be the same as in Germany for example, then it will mean the end of the planet. Obviously he’s not participating in the world press, only in independent forums, as it is better if all that people in the world know is it’s an insignificant country with a relatively good football team and that’s all. However, he’s a national hero at home, in his youth he was a guerrilla together with his wife. Every representative has only one cycle there, so does he, then goes back to work, there’s no imbedding into concrete, which resulted a cross-party politician-businessman mafia since the regime change in Hungary. I’ve read a touristic blog, in which people collect 10 positive and 10 negative facts about certain countries. In connection with Uruguay they only found 7 negative things, among which there’s one like it’s boring to drive there ‘cause you hardly find other cars on the roads – so, there’s 11 positive facts. Moreover, we talked about the country also with the Brazilian journalist lady who has already spent a lot of her time there, likes to chill out, as she considers Brazil very businesslike, in contrast to Uruguay which is still full of virgin beaches for long kilometers… Must-seen. Who comes?

As a long term goal I’d like to get free of the prison of the fucking money and move towards self-preservation and rotate the conclusions of it – towards which I’m just doing the first steps. I would need money, but actually I’m not so anxious without it already. I’m pretty sure that if the whole population of Europe and America lived so and consumed as much as me in the past one and a half month, the ecosystem would get into balance as well as the people’s set of value, and the terrorist monocracy of broker-banker world mafia would upset. I am now finally the one who doesn’t speak things into the air as a smart-ass philologist but actually does the things. I’m the modern human, fuck it, one must move with the times! And those, in turn, making selfies with their iPhones just stay the bitches of the age.

The fall of Don Quixote may be necessary but I still feel better than compromising beneath my dignity.

Click:  http://galicia360.com/muxia-santuario-da-virxen-da-barca/

 

[1] And here it is, you’re just reading it. And you can smile at the old blog here: http://emberekruhaban.blog.hu/

[2] Last time a French guy stopped to rest at my little stamping station. I just had to drive away with my bike Frau Brinkmann to buy ink pad so I asked him to stamp for the people until I return. I just remembered on my way that he’s mentioned he’d spent some time in prison for thievery. But when I asked him to help out, it didn’t even come to my mind that he may rob me. I returned in an hour and he was there on the spot with sprouted money, which then I shared with him. At first he didn’t want to accept it… The feeling of unity is one of the Camino's miracle: you learn that it’s not reciprocity that you have to make with kindness and trust, but to circulate and pass. And by the way, these (my kind of) poor ones are the most grateful, sometimes in a way you don’t expect. As well as the most sensitive to hypocrites.