HUN:

Roland vagyok, filozófia-magyar szakos bölcsész és tanár, pszichológus és szamaras csöves.

Szerintem a világ alapvetően szép és jó hely, de el van cseszve, és a mi dolgunk megjavítani azt.

Ha ezzel a kijelentéssel egyetértesz, jó helyen jársz.

Egyénenként a külvilágon változtatni csak nagyon keveset tudunk, de a belső világunkon annál többet, és végeredményben összeadódva ennek lesz hatása a külvilágra is.

Két és fél éve kötődik az életem a Camino de Santiagohoz, azaz a Szent Jakab zarándokúthoz, ahol szamarammal, Rocinantéval élek. Ennek a két és fél évnek megvoltak a különböző szakaszai és szünetei, örömei és nehézségei, magaslatai és mélységei. Zarándokoltam és életmódszerűen is laktam az úton, megjártam oda- és visszafelé, volt közben egy másik szamaram is, sétáltam alternatív útvonalakon, éltem kommunában, dolgoztam különféle zarándokszállásokon önkéntesként és fizetésért is, voltam utcazenész és tojásfestő üzenetfutár; nagyrészt egyedül Rocinantéval, de legutóbb egy darabig párban és további állatokkal kiegészülve is – és mindeközben lediplomáztam pszichológusként… Úgy érzem, most jött el az ideje, hogy mindezt megkíséreljem kifelé is kommunikálni.

Azon gondolkodom, hogy jövőre hazasétálok Rocinantéval Magyarországra, Portugáliából vagy Spanyolországból, és az a túra talán egyébként is megérhet némi nyilvánosságot.

Rocinante az egyik legérdekesebb viszony az életemben. A másik a kattant olasz csajom. Ez utóbbi végkimenete nyomán vagyok éppen spirituális és egzisztenciális válságban, holott pont egy ilyen válságot megoldandó indultam neki a Caminonak. Biztos egy transzperszonális pszichoterápiára lenne szükségem, de arra nincs pénzem, mivel az előző krízis megoldása az volt, hogy a pénzhasználatot a minimális szint alá csökkentő életmódra váltok: szamaras hobo lettem.

Ilyenkor most mi van?

Most az van, hogy személyes krízisemet másodszor is a társadalmi védőháló álbiztonságát nélkülözve kell megoldanom; ezúttal írni fogok. Meg fényképezni, meg videóra beszélni (azaz mindent, amit eddig kerültem), ventilálni, ahogy csak tudok – de elsősorban írni.

Hogy ezt valaki el is olvassa, ahhoz állítólag ki kell jelölnöm a tematikát. Nézzük csak, vannak ugyebár utazós illetve túrázós blogok, ezen belül caminos blogok. Vannak aztán életmód blogok és pszichológiai blogok, spirituális blogok, külföldön élős blogok, meg vannak állatos blogok is. Úgyhogy a célközönség adott: olyan túrázó zarándokpszichológusokhoz szólok, akiknek életmódjuk egy vallásos-spirituális utazás külföldön egy állattal… Ja, hogy az csak én vagyok egyedül?! Akkor hozzád szólok, ha azt keresed, aki csak Te vagy, egyedül!

Bevezetésül álljon itt egy rövidke mese, ami még valamikor a kezdetekkor, 2013 szeptemberében pattant ki a fejemből, amikor éppen Estella község határában sátraztam egy bő hétig, és reggelente magyar népdalokat furulyáztam az elhaladó zarándokoknak, hogy összegyűljön a hiányzó összeg a szamárra (6 nap alatt lett meg a hiányzó 400 euro, életem „melója” volt, de ezekről majd később…)

A tücsök és a hangya

Egyszer volt, hol nem volt, a tücsök egész nyáron csak bulizott meg chillezgetett a mezőn, amíg a hangya ott húzta az igát mellette.

Aztán jött a tél, és a tücsök éhezett, mert nem volt kajája begyűjtve, ezzel szemben a hangya meg jól megdöglött, mivel a közönséges fekete hangya (lasius niger) dolgozóinak átlagos élettartama 4-6 hónap.

Így megy ez. 

Az állatmesék és az embermesék egy-egy nagy fejedelme: La Fontaine és Vonnegut

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

ENG:

I’m Roland, a Master and Teacher of Human Sciences in Philosophy and Hungarian Grammar&Literature, a psychologist and a bum with a donkey.

I believe the world is basically a beautiful and good place, but it’s fucked up, and it’s definitely our job to fix it.

If you agree with this statement, you arrived at the right place.

Individually, we are only capable to change the outside world quite slightly, in contrast to our inside world on which we have much more influence, and these ultimately add up having a consequence on the outside world, too.

It’s been 2 and a half years that my life is connected to the Camino de Santiago, i.e. the St. James pilgrimage route, where I live with my donkey, called Rocinante. This 2 and a half years had their various stages and pauses, joys and difficulties, heights and depths. I’ve pilgrimaged and also lived on the road as a way of life, gone through it back and forth, meanwhile had another donkey, walked on alternative routes, lived in communes, worked at different pilgrim hostels as a volunteer as well as having been employed, been a street musician and even an egg-painter postman; mostly alone with Rocinante as a company, but lately it’s been two of us with a girl and joined by other animals – and, in the meantime I’ve graduated as a psychologist… I feel like now is the right time to speak about all of these things in public.

Recently I’m thinking about walking home to Hungary with Rocinante, departing from Portugal or Spain, and by the way, this trip would probably worth some publicity.

Rocinante is one of the most interesting relations in my life. The other is my Ita’ ex-girl. The conclusion of that relationship is the reason for my being in just a spiritual and existential crisis, although it’s been a similar crisis which has set me off to El Camino, to be solved. What I would need now is probably a transpersonal psychotherapy, but I don’t have money for this, as the solution of the previous crisis was precisely to change my lifestyle reducing the use of money below the minimum level: I became a bum with a donkey.

Now what?

Now that my second crisis will be solved again by ignoring the false security of the social safety nets; this time I’ll write. And take photos as well as speak on videos (i.e. all the things I avoided so far), ventilate in various ways – but primarily I’ll write.

Let’s try to specify the subject. There are traveler’s and hiker’s blogs, including the Camino blogs. Furthermore there are lifestyle blogs, religious-spiritual blogs and psychology blogs, there are ‘living abroad’ blogs and there are the animal-related blogs. So the target audience is given: I address those hiking psycho-pilgrims, whose lifestyle is a spiritual trip abroad with an animal. Oh, that’s just me alone?! Then I speak to you who is searching for whom You are, alone!

As an introduction, here’s a short fable which came to my mind when starting my trip, September of 2013, camping at the border of Estella town for a long week and playing Hungarian folk songs on the flute for the passing pilgrims so that I collect the missing sum for my donkey (it took only 6 days to collect the missing 400 Euros, it was the job of my life, but about these later…)

The Ant and the Cricket

Once upon a time, the cricket was partying the whole summer and chilling out in the fields, while the ant was working hard beside him.

Then came the winter and the cricket was starving, because he had nothing harvested to eat, in contrast with the ant who was just completely dead, as the average life expectancy of the ordinary black ant (lasius niger) is 4-6 months.

And so it goes.